Tiszatáj, 1962 (16. évfolyam, 1-12. szám

1962 / 7. szám

TALLÓZÁS éA szít nomit liliomában ! A Tiszatáj júniusi számából értesültem, hogy egy K. R. nevezetű »zöldruhás nő« az olvasók nyomában járt, és azokról mindenféle intimitásokat, lényegtelen, sőt ér­dektelen dolgokat feljegyzett. Őszintén mondom, megijed­tem. Hátha a következő számban engem is a tollára tűz. Nos, ezt én meg akarom előzni, amikor felháborodva tollat ragadok. Igényességem — és gondolom — az olvasók többségének jó ízlése tiltakozik ez ellen az írás ellen (műfaját nehéz megállapítani — riport [?] vagy önvallo­más), amely elrettentő példája annak, hogy mit nem sza­bad leírni, nemhogy nyomdai úton sokszorosítani. Meggyőződésem, hogy a »zöldruhás nő« sem az olva­sók, se a színvonalas írás nyomában nem jár, amikor a látott jeleneteket felszínesen, rosszul szerkesztett keretbe gyömöszöli be. A diáklány aki tízpercenként a sárga fedelű »remesi kis kalandos vackot« olvassa tanulás közben, hiába frissíti agyát ezzel a »feketepótló-féleség«­-gel, a vizsgán bizo­nyára rosszul fog szerepelni. A középkorú férfiről elmélkedve gondolatmenete meglepő. »Hosszú fehér ujjai között úgy tartja a könyvet, mintha szerelmesét ölelné át, mintha azt cirógatná«... — s ebből arra következtet a »zöldruhás nő«, hogy »szépen tudhat szeretni, jó annak, akit szeret« s ettől »picit meg­gyorsul a szívverésem« — írja, és szemérmesen hozzá­teszi — »de csak talán attól, hogy már dél van, s még forróbban süt a nap«... Mindebből igen keveset tudunk meg az olvasókról — mit olvasnak, miért szeretik meg egyre többen a jó könyveket? —, vagyis ami lényege lehetett volna ennek az írásnak érdekesen és tömören megírva. De kit érdekel — engem legalábbis nem—, hogy ez a »zöldruhás nő« vö­rös hajú, csontszínű táskája és hasonló árnyalatú cipője van, és hogy karcsú a lába, amiket ha a padon ülve átvet egymáson, »a sétáló férfiak szeme megakad a harmonikus látványon«. Nem tudom, büszke vallomás vagy csak írói fogás lenne az utolsó mondata: »A zöldruhás nő én voltam.« Mindenesetre én az ő helyében nem árultam volna el, vagy nem írtam volna le ezt:...»süt ránk a nap, mintha más dolga se lenne«... Ha a naplójába írta volna mindezt, ám legyen, semmi közöm hozzá, de ha már nyilvánosság elé lépett vele, számolnia kell az olvasóval, akit felette bosszant a Tiszatájhoz nem méltó disszonáns hang, s felteszi a jogos kérdést: milyen tanulság céljából kapott ez az írás — és éppen itt— nyomdafestéket?! (bálint) Megjegyzések egy rosszul sikerült útikalauzról A Magyarország írásban és képben című soro­zatban a Panoráma Kiadó most jelentette meg Szabó Jó­zsef tollából a Dél-Tiszántúlt ismertető füzetet. Az olvasmányo­san megírt kis kötetnek számos erénye van, és kiadása bizonyára hasznos volt, bár meg kell jegyeznünk, hogy néhány évvel ez­előtt Békés megyéről (Irányi Dezső munkája) s nemrégiben Csongrád megye négy városáról Szabó József írásánál célszerűbb és pontosabb ismertetések is forgalomba kerültek. Az új útikalauz legjelentősebb érdeme a szerkesztőé: felismerte a Dél-Tiszántúl tájegységi jellegét az idegenforgalomban. Az egyes városokról, jelentősebb községekről adott hangulatos (bár néha in­kább szószátyár!) jellemzés már nem mindig sikerült. Szarvas és Szentes leírása pl. szerencsésebb, Makóé és különösen Orosházáé, Békésé, Mezőhegyesé gyengécske, aránytalanul rövid. A képanyag összeállítása jónak mondható, bár Mezőhegyes, Orosháza vagy Gyopárosfürdő megérdemelt volna egy szép fölvételt. S ak­i ismeri a vidéket, joggal keresi többek között a szarvasi tanácsháza, a szarvasi ótemplom, a szabadkígyósi és a nagymágocsi kastély, s a modern létesítmények közül a hidasháti, kútvölgyi hibridkuko­­rica-üzem, a szentesi televíziós torony vagy a vásárhelyi stadion képét. Nem látunk egyet se a minden alföldi városra jellemző Kossuth-szobrokból sem! A szerző (a 10 főt számláló, tehát igen népes lektori gárda munkája ellenére) lépten-nyomon kisebb-nagyobb tévedésekbe esett.­­ Nézzünk néhányat mutatóba e melléfogásokból. Harruckern összevásárolta az alföldi területeket — olvassuk —, holott köztu­dott, hogy a fizetésképtelen császári udvartól kapta, s alig akarta elfogadni. A csabai ev. kistemplom kriptájában bizony hiába ke­resné az idegen Tessedik hamvait, mert azokat csak Szarvason találhatja meg! Achim pártjának nevét, Szántó Kovács János te­vékenységét (Orosházán is szerepelteti!) rosszul ismeri a szerző, mentsége, hogy a forrásául szolgáló Új Magyar Lexikon is tévedett! Az sem igaz, hogy Békéscsabán „az uralkodó építé­szeti stílus a klasszicista, a késő klasszicista és a kora eklek­tikus”. Aki jól megnézte, láthatta, hogy a vásárhelyi templom egyáltalán nem barokk építmény. Baj van az évszámokkal is: Békéscsaba 12 éve megyeszékhely, nem 5 esztendeje; a csabai István-malom 100 évesnél is régibb (nem 50!); a 200 esztendősnek titulált Tevan-nyomda viszont nem több 60 évesnél; 1778 helyett 1636-ban épült a makói volt megyeháza. A békésiek jogosan tilta­koznak, ha Veress Endrét gyulai születésűnek olvassák, s a gyu­laiak is tudják, hogy a híres történész nem lehetett „haláláig Gyula egyik szellemi vezetője”, mert nem élt a városban. Mostohán bánik a kötet az egyes helységek történetével is. Békésszentandrás esetében az 1735-ös, Vásárhelynél az 1753-as is­mert parasztmegmozdulásokról egy szót sem ejt. Az 1891-es oros­házi május elsejének eseményeit „megköttette”, olyan dolgokat is emleget, amik meg se történtek. A fontosabb városok, köz­ségek esetében feltétlenül megadhatta volna a török utáni újra­telepítés dátumát is. Minden túlzott lokálpatriotizmus nélkül is hosszú listát le­hetne összeállítani azokból a lényeges, az erre utazó idegen szá­mára valóban fontos tényekből, amik kimaradtak. A vadászok számára paradicsomot jelentő területekről, a Körösök kínálta kirándulóhelyekről (Halásztelek, Szanazug, a szentandrási duz­zasztó stb.) feltétlenül meg kellett volna emlékezni. Köztudott, hogy Munkácsy Mihály csabai inasévei mellett Gyulán tette meg első lépéseit a nagy művésszé érés felé — mégsem olvashatunk róla. Nem lehet kihagyni Orosháza esetében pl. Táncsics Mihály képviselővé választását, Justh Zsigmond egyedülálló múlt szá­zadi parasztszínházát sem. A könyvecske szinte mindvégig a halételeket kínálgatja az uta­zónak helyi specialitásként. Pedig ezen a vidéken inkább a csabai, mezőberényi, tótkomlósi módra készített kolbászt, a híres orosházi kenyeret, csirkepaprikást, tyúklevest és efféléket kell ajánlani! Igazságtalan az is, hogy a fürdőkultúra szempontjából jelentős Tótkomlóst vagy a hírneves bánkúti gazdaságot meg sem említi a szerző. Az ősi vásárhelyi, szarvasi gimnáziumok, a Mező­­kovácsházán, Székkutason, Kardoskúton felépült új művelődési házak, a Dél-Tiszántúl kiemelkedő kulturális teljesítményei is ér­dekelhetik az igényesebb utazót, ha felhívjuk rá a figyelmét. SZ. F: Nem lett volna helyesebb?... A Tiszatáj előző számában megjelent Vlagyi­mir Bill Belocerkovszkij szovjet író novellája A­n­t­a­­­f­i István fordításában. Az olvasó számára még egy kis bemutatót is írtak a szerzőről, akit föltehetőleg nem ismer a magyar közönség. Ebből a bemutatóból megtud­hatja a kultúrára szomjas olvasó, hogy mikor jelentek meg az író művei a Szovjetunióban, csak éppen azt felejtették ki belőle, hogy az írónak egy elbeszélésgyűjteménye 1951- ben Barbár part címen megjelent az Új Magyar Könyvkiadónál is Kerek Ernő fordításában, s a kötet első darabja éppen a kérdéses elbeszélés (5—10. I.). Egy novella nem vers, hogy minden új fordítás új értéket köl­csönözzön számára, de itt nem is ez a legnagyobb baj. Nem lett volna helyesebb — jobban utánanézve — a Meredek utca HÁM­ORI OTTÓ ELSŐ KÖNYVE A CÍMADÓ, hosszabb tér- lelhetjük fel Hámori köny­vében. Mi következik mind­ebből? Fóti számára nincs kiút, pusztulásra van ítélve. Az író a gyáva, erkölcstelen emberi magatartás felett mond ítéletet, de ezzel hősét mintegy erkölcsi szimbólum­má változtatja. Írói ellent­mondás keletkezik a törek­véseiben, vágyaiban nagyon is ember, de erkölcsében szimbólummá vált Fóti alak­ján belül. Mindez az igazi társadalmi ábrázolás hiánya miatt történik. Fóti és az emberi közösség közötti va­lódi kontaktus kialakulását az írói szándék, az ilyen magatartás egyértelmű, de a társadalmi perspektívákat kizáró elítélése teszi lehetet­lenné. A lelki motiváció is ezért szűk a gazdag gondo­lati anyag ellenére. A hős alakját nem azért látjuk nem hitelesnek, a történetet nem meggyőzőnek, mert Fó­ti nem talál rá társadalmi önmagára — ettől még le­hetne tipikus —, hanem azért, mert ez az út el van zárva előtte, mert elszigetel­ten ábrázolja és igazi lehe­tőségeit nem mutatja be az író. Az ember és árnyéka c. írásában, ellenkező előjellel, ugyanezt az erőltetett pola­rizáltságot érezzük. A fizi­kailag és erkölcsileg erős embert lázálmában megkí­sérti a gyávaság árnyékvilá­ga, de végül is »törvénysze­rűen« visszatalál eredeti én­jéhez. A kötet utolsó három no­vellája sokkal igazabb, mint az előbbiek. Az eleven téma értékéből azonban itt is so­kat levon és a megszerkesz­tettség ízét kelti az egész kötetre jellemző, túlzottan gondolati skálán való moz­gás, az erkölcsi mondanivaló adekvát kifejezése. MINDEZEK ELLENÉRE, a tehetség gyakran fölbukkanó határozott jegyei alapján joggal remélhetjük, hogy Hámori Ottó a valóság és a maga kapcsolatát jobban el­mélyítve újabb érdekes kö­tetekkel örvendezteti meg az olvasóközönséget. (Mag­vető Könyvkiadó, 1962.) fedelmű elbeszélés intellec­­tuel hőse, Fóti János orvos, az író által predesztinált er­kölcsi keretei között egy olyan környezetben vergődik tehetetlenül, amelyet képte­len megérteni és így magára találása is teljességgel lehe­tetlen. Nem képes felismerni annak az embernek a lénye­gét, akit a társadalom ma­gába fogad, amelyet önma­gában kialakíthatna, hogy boldogsága beteljesüljék. Mindez azért történik, mert gyáva, ebből fakadó erkölcs­telensége áttörhetetlen gát­ként torlaszolja el az önma­ga embersége felé vezető utat. Fóti meghunyászkodó és karrierista, az az ember, aki az »októberi viharban« feleségét — akit sohasem szeretett, de gyávaságból nem merte megmondani ne­ki — magára hagyja, és ez­zel halálát okozza. Viszont hasonló erejű vágyak feszí­tik, mint az elbeszélés körü­lötte élő alakjait, akarása azonban állandóan megtörik önző erkölcsén. SZERETŐI, ismerősei — akik Fóti jellemének mint­egy ellenpólusát képviselik — teli vannak szenvedél­lyel, duzzadó vitalitással. Az erkölcsi mércéjük csupán va­lamiféle eszményi humaniz­mus, amelynek megvalósulá­sáért a maguk módján küz­denek. Ám pontosan ez a fajta erkölcsiség, amely sok­rétűségében egy egész társa­dalom erkölcsét lenne hivat­va megtestesíteni, homály­ban marad az olvasó, de a főhős, Fóti előtt is. Az író nem törekszik arra, hogy alakjain keresztül társadal­mi levegőt teremtsen, csupán kiragadott egyéneket ábrá­zol. Hősei színeket keres­nek, de nem tudjuk, minek a színeit. Vajon az életét? Azonban az élet itt abszt­rakció, csupa szublimáció. Az emberi érzések húrjai nemcsak és leggyakrabban nem ilyen szélsőségesen, a szerelem és a halál hangjai­ban pendülnek meg. Az élet sohasem absztrakt, hanem mindig konkrét és a társa­dalommal összefüggő. Ennek csak nagyon halvány és az emberekre gyakorolt hatásai­ban alig érzékelhető jegyeit Bodó Károly POLNER ZOLTÁN: Szonett­e­­iLolyóságitól Ha kés lenne szavam, markolatáig döfném beléd e tomboló dühöt. Nyakadon éjek hervadt nyoma látszik, mely hűségemre szégyent esküdött. Nagy hitszegés és bánat lettél újra. Magadnak bíró, hogy az életem­ , szerelmed rég megátkozott tanúja magába roskadjon most védtelen. Mondd, véred, mely egy szajha istené s a lázak buja törvényére hallgat, mondd, van e szó mi véred Intené?! Te önmagát gyalázó szerelem segíts feledni feslett aggodalmat és mosolyogni gyilkos vesztemen. Sablon és szubjektivitás Az irodalmi kritikának is megvannak a maga sablon­jai különösen befejezésben és gyakran ilyen és ehhez hasonló sablonokkal a kritikus: »a kifogások ellenére a ma új és jelentős, további fejlődést mutató állomás egyik legtehetségesebb írónk pályáján«... »az író, akit a mai magyar novella egyik ígéretes tehetségű fiatal rep­rezentánsának érzünk... stb.« A kritika ezen a ponton már befejezte az elemzést, kimondta a dicsérő vagy el­marasztaló gondolatokat, s frappáns fináléra törekedve a látszólag ártatlan sablont választja. Ha az írás egésze ilyen, nem alapos és igaz az elemzés, inkább csak maga is sablon, akkor ez a befejezés nem is szúr szemet az ol­vasónak. Fordított esetben annál inkább, hisz a megelőző sorok objektivitása felcserélődik a káros szubjektivizmus­sal, s ronthat az egész kritika hitelén: az illető fiatal írót kiszakítja az összképből, önkényesen a pályatársak fölé emeli. szomjas olvasóval azt is közölni, hogy amennyiben kedvez Miért éppen a fenti két példával szemléltettük ezt a kapott­ra, egy egész kötet Bill Belocerkovszkij-novellából helytelen kritikai gyakorlatot? Mert mindkét idézet a is csemegézhet? Tiszatáj júniusi számának egy-egy kritikai írásából való. — góbé­r (_ I —) 14 OLVASÓ Metello Vasco Pratolini regénye A századforduló Olaszor­szágénak történelme ez a regény. Pratolini nálunk is jól ismert művéhez, a Szegény szerelmesek króni­­kájá­hoz hasonlóan most is Firenze a színhelye Metello és társai történetének. Új generáció születésének va­gyunk tanúi, annak a nem­zedéknek bölcsőjénél bábás­kodunk, amely a mindenna­pi kenyeréért verejtékezve jön a városba, itt öntudato­sodik, itt alakul osztállyá és bátran harcol jogaiért. Egy­szerű emberek alakítják a történelmet, néhány éve ke­rültek csak fel a nagybirto­kokról a városba. Itt tanul­nak meglett munkásként ír­­ni-olvasni, de első olvasó­könyvük már az olasz tör­ténelem és a szocialisták fü­zetei. Az ősi város méltó kerete a benne élő, verejtékező, küzdő és érző embereknek. Az író mintha szándékosan említené Firenze ragyogó múltjának megmaradt épí­tészeti emlékeit, hogy a kül­városokban élő, vagy az építkezéseken háló kőműve­seknek megadja azt a pom­pát, amelynek elérése kere­setük és életkörülményeik miatt számukra lehetetlen. Az Amo folyó partján, a Palazzo Vecchio lépcsőjén mindenki egyenlő örököse Firenze egykori fényének és hatalmának. A regény hősei, ha életkö­rülményekben nem is, de ér­zelmükben méltóak Firenze egykori nagyságához. Prato­lini mesterien ábrázolja az egyszerű, tanulatlan emberek között a kiemelkedőt, az em­beri jóság lenyűgöző erejét. Metello, Ersilia, Del Buono szívjóságukban sokkal több­re képesek, mint a rendezett körülmények között élő pol­gárok, mérnökök, az építke­zés vezetői. A regényt keresztülszövi a vezérgondolat mindez meg­történhetne bármelyik olasz városban a századforduló idején, amikor kialakulófél­ben volt az olasz munkás­­osztály és munkáspárt. De a regény hősei nemcsak dol­goznak és sztrájkolnak, ha­nem közben élik egyszerű, mindennapos életüket. A külvárosok hétköznapjának bemutatásával Pratolini nagyszerű lehetőséget te­remt az egyszerű emberek érzésvilágának ábrázolására. Ezek a férfiak és nők sze­retnek és intrikálnak, dol­goznak és vágyódnak a jobb életre, példás családi életet élnek, de közben előfordul a házasságtörés is. A családi élet tisztasága Metello életé­ben összefonódik a köteles­ség vállalásával és Metello, a főhős, az egyszerű olasz munkás szimbóluma a moz­galom, kötelesség és a csa­lád javára dönt. A családi élet boldogságá­nak megóvása a nagy sztrájk győzelmével kapcsolódik ösz­­sze. Pratolini együtt vallja Metellóval: »Olyan pillér ez, amelyet a földrengés sem mozdíthat ki helyéből.« (Táncsics Könyvkiadó, 1962.) Szentirmai László -NAPLÓ való egy kicsit az írót és egy kicsit a teljes életmű­vet is keresi. Nem beszélve arról, hogy a bukaresti ki­adónak nem ez az első Mó­­ra-kötete. Aki pedig már egyet megvett, az, ha kevés az új a friss kötetben, hát nemigen veszi meg. A jó csak az, hogy a régebbi Mó­­ra-kiadványok már antikvá­riumban sem kaphatók és így még évekig — az összes művek megjelenéséig — le­hetségesek a hasonló, jóér­­telműen népszerű kiadvá­nyok. Ez a kiadvány azok­hoz szól, akiknek még nincs Móra-kötetük, illetve nem jutnak hozzá a teljesebb ki­adásokhoz. Mert, ahogy soha sincs elegendő Jókai forga­lomban, Mórából is minden mennyiség kevés! A kötet utószava — Sőni Pál kolozsvári professzor sima, jól gördülő tanulmá­nya — mindent elmond az íróról, amit az olvasónak egy kötet nyomán tudnia kell. A vonzó borítéklapot Róth Magda rajzolta. Ha mindehhez hozzávesszük az ötezres példányszámot és az elfogadható árat, a csinos kötet igazán elérte célját. (Irodalmi Könyvkiadó, 1962.) Ficzay Dénes A halhatatlan íróasztal — Móra Ferenc válogatott írásai — A bukaresti Irodalmi Könyvkiadó A halhatatlan íróasztal címmel Móra Fe­renc 58 írását foglalta kö­tetbe. A kötet válogatója jól végezte feladatát. A Hi­szek az emberben-től a Nem­zeti szolgálómester-ig, min­den korszakból a legjellem­zőbb cikket, elbeszélést, vagy karcolatot közli. (Kár, hogy nem jelzi a jegyzetekben, milyen kiadványból váloga­tott.) És bár népszerű kiad­ványról van szó, de nem ár­tott volna az egyes írások végére odatenni az első meg­jelenés évét sem. A jó ét­ ide hagyjatok! Darvas Szilárd versei Darvas Szilárd mint humo­rista vonult be az irodalom­ba, kevesen tudták róla, hogy költő is. Legfeljebb az átlagnál jóval magasabb szintű és virtuóz verstechni­­kájú kabaré versei, sanzon- és dalszövegei árulkodhat­nak erről, vagy néhány ön­magán mosolygó utalása a Nehéz Múzsa iránt érzett egykori reménytelen szerel­mére. Ezekből a versekből a felszabadulás előtt is meg­jelent két vékony füzet. Cím­lapjukon szégyentől vörös betűk kiabálták: »A szerző kiadása«. Pedig az első ver­sek között is vannak nagyon szépek, a második kötet és a hátramaradt versek színvo­nala pedig már egységesen magasnak mondható. Van bennük azonban valami egy­­színűség. A fiatal költő vilá­gát az életben tapasztalt nyomor és a pap-tanárok ál­tal vérébe vert bibliai, főleg újtestamentumi képanyag tölti ki. Maga egy helyen Krisztus-epigonnak nevezi önmagát. Azonkívül ez a líra erősen objektív. (Ez az ob­jektivitás csak a legvégső, az ukrán fronton írt és fele­ségének hazaküldött versei­nek közvetlenségében oldó­dik fel.) Költészetében a XX. század asszociációs képalko­tásának nyomai is alig lelhe­tők meg. A mindig egyfor­mán, jól megolajozott gép halálos biztonságával futó, kissé szintén gépszerű rím- és ritmusváz viszont mély és bizarr gondolatokat hordoz. Darvas Szilárd ezekben a versekben még nem kommu­nista. Társadalomszemlélete túl naiv és biblikus. De a fasizmussal következetesen szemben állott, és kitűnő ér­zékkel sejtette meg az impe­rialista háború társadalmi gyökerét (Tanító költemény). Az évszakok balladája, amelyben 1938-ban szinte előre vázolja az Anglia és Franciaország által képviselt elvtelen külpolitika követ­kezményeit. A katakomba, amelyért első fokon halálra ítélte a katonai ügyészség, éppúgy mind a későbbi har­cos-politikus Darvas Szilárd­ra utalnak, ahogy bizarr gon­dolatai a későbbi kitűnő hu­moristára. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1962.) Rigó Béla

Next