Tiszatáj, 1962 (16. évfolyam, 1-12. szám
1962 / 7. szám
TALLÓZÁS éA szít nomit liliomában ! A Tiszatáj júniusi számából értesültem, hogy egy K. R. nevezetű »zöldruhás nő« az olvasók nyomában járt, és azokról mindenféle intimitásokat, lényegtelen, sőt érdektelen dolgokat feljegyzett. Őszintén mondom, megijedtem. Hátha a következő számban engem is a tollára tűz. Nos, ezt én meg akarom előzni, amikor felháborodva tollat ragadok. Igényességem — és gondolom — az olvasók többségének jó ízlése tiltakozik ez ellen az írás ellen (műfaját nehéz megállapítani — riport [?] vagy önvallomás), amely elrettentő példája annak, hogy mit nem szabad leírni, nemhogy nyomdai úton sokszorosítani. Meggyőződésem, hogy a »zöldruhás nő« sem az olvasók, se a színvonalas írás nyomában nem jár, amikor a látott jeleneteket felszínesen, rosszul szerkesztett keretbe gyömöszöli be. A diáklány aki tízpercenként a sárga fedelű »remesi kis kalandos vackot« olvassa tanulás közben, hiába frissíti agyát ezzel a »feketepótló-féleség«-gel, a vizsgán bizonyára rosszul fog szerepelni. A középkorú férfiről elmélkedve gondolatmenete meglepő. »Hosszú fehér ujjai között úgy tartja a könyvet, mintha szerelmesét ölelné át, mintha azt cirógatná«... — s ebből arra következtet a »zöldruhás nő«, hogy »szépen tudhat szeretni, jó annak, akit szeret« s ettől »picit meggyorsul a szívverésem« — írja, és szemérmesen hozzáteszi — »de csak talán attól, hogy már dél van, s még forróbban süt a nap«... Mindebből igen keveset tudunk meg az olvasókról — mit olvasnak, miért szeretik meg egyre többen a jó könyveket? —, vagyis ami lényege lehetett volna ennek az írásnak érdekesen és tömören megírva. De kit érdekel — engem legalábbis nem—, hogy ez a »zöldruhás nő« vörös hajú, csontszínű táskája és hasonló árnyalatú cipője van, és hogy karcsú a lába, amiket ha a padon ülve átvet egymáson, »a sétáló férfiak szeme megakad a harmonikus látványon«. Nem tudom, büszke vallomás vagy csak írói fogás lenne az utolsó mondata: »A zöldruhás nő én voltam.« Mindenesetre én az ő helyében nem árultam volna el, vagy nem írtam volna le ezt:...»süt ránk a nap, mintha más dolga se lenne«... Ha a naplójába írta volna mindezt, ám legyen, semmi közöm hozzá, de ha már nyilvánosság elé lépett vele, számolnia kell az olvasóval, akit felette bosszant a Tiszatájhoz nem méltó disszonáns hang, s felteszi a jogos kérdést: milyen tanulság céljából kapott ez az írás — és éppen itt— nyomdafestéket?! (bálint) Megjegyzések egy rosszul sikerült útikalauzról A Magyarország írásban és képben című sorozatban a Panoráma Kiadó most jelentette meg Szabó József tollából a Dél-Tiszántúlt ismertető füzetet. Az olvasmányosan megírt kis kötetnek számos erénye van, és kiadása bizonyára hasznos volt, bár meg kell jegyeznünk, hogy néhány évvel ezelőtt Békés megyéről (Irányi Dezső munkája) s nemrégiben Csongrád megye négy városáról Szabó József írásánál célszerűbb és pontosabb ismertetések is forgalomba kerültek. Az új útikalauz legjelentősebb érdeme a szerkesztőé: felismerte a Dél-Tiszántúl tájegységi jellegét az idegenforgalomban. Az egyes városokról, jelentősebb községekről adott hangulatos (bár néha inkább szószátyár!) jellemzés már nem mindig sikerült. Szarvas és Szentes leírása pl. szerencsésebb, Makóé és különösen Orosházáé, Békésé, Mezőhegyesé gyengécske, aránytalanul rövid. A képanyag összeállítása jónak mondható, bár Mezőhegyes, Orosháza vagy Gyopárosfürdő megérdemelt volna egy szép fölvételt. S aki ismeri a vidéket, joggal keresi többek között a szarvasi tanácsháza, a szarvasi ótemplom, a szabadkígyósi és a nagymágocsi kastély, s a modern létesítmények közül a hidasháti, kútvölgyi hibridkukorica-üzem, a szentesi televíziós torony vagy a vásárhelyi stadion képét. Nem látunk egyet se a minden alföldi városra jellemző Kossuth-szobrokból sem! A szerző (a 10 főt számláló, tehát igen népes lektori gárda munkája ellenére) lépten-nyomon kisebb-nagyobb tévedésekbe esett. Nézzünk néhányat mutatóba e melléfogásokból. Harruckern összevásárolta az alföldi területeket — olvassuk —, holott köztudott, hogy a fizetésképtelen császári udvartól kapta, s alig akarta elfogadni. A csabai ev. kistemplom kriptájában bizony hiába keresné az idegen Tessedik hamvait, mert azokat csak Szarvason találhatja meg! Achim pártjának nevét, Szántó Kovács János tevékenységét (Orosházán is szerepelteti!) rosszul ismeri a szerző, mentsége, hogy a forrásául szolgáló Új Magyar Lexikon is tévedett! Az sem igaz, hogy Békéscsabán „az uralkodó építészeti stílus a klasszicista, a késő klasszicista és a kora eklektikus”. Aki jól megnézte, láthatta, hogy a vásárhelyi templom egyáltalán nem barokk építmény. Baj van az évszámokkal is: Békéscsaba 12 éve megyeszékhely, nem 5 esztendeje; a csabai István-malom 100 évesnél is régibb (nem 50!); a 200 esztendősnek titulált Tevan-nyomda viszont nem több 60 évesnél; 1778 helyett 1636-ban épült a makói volt megyeháza. A békésiek jogosan tiltakoznak, ha Veress Endrét gyulai születésűnek olvassák, s a gyulaiak is tudják, hogy a híres történész nem lehetett „haláláig Gyula egyik szellemi vezetője”, mert nem élt a városban. Mostohán bánik a kötet az egyes helységek történetével is. Békésszentandrás esetében az 1735-ös, Vásárhelynél az 1753-as ismert parasztmegmozdulásokról egy szót sem ejt. Az 1891-es orosházi május elsejének eseményeit „megköttette”, olyan dolgokat is emleget, amik meg se történtek. A fontosabb városok, községek esetében feltétlenül megadhatta volna a török utáni újratelepítés dátumát is. Minden túlzott lokálpatriotizmus nélkül is hosszú listát lehetne összeállítani azokból a lényeges, az erre utazó idegen számára valóban fontos tényekből, amik kimaradtak. A vadászok számára paradicsomot jelentő területekről, a Körösök kínálta kirándulóhelyekről (Halásztelek, Szanazug, a szentandrási duzzasztó stb.) feltétlenül meg kellett volna emlékezni. Köztudott, hogy Munkácsy Mihály csabai inasévei mellett Gyulán tette meg első lépéseit a nagy művésszé érés felé — mégsem olvashatunk róla. Nem lehet kihagyni Orosháza esetében pl. Táncsics Mihály képviselővé választását, Justh Zsigmond egyedülálló múlt századi parasztszínházát sem. A könyvecske szinte mindvégig a halételeket kínálgatja az utazónak helyi specialitásként. Pedig ezen a vidéken inkább a csabai, mezőberényi, tótkomlósi módra készített kolbászt, a híres orosházi kenyeret, csirkepaprikást, tyúklevest és efféléket kell ajánlani! Igazságtalan az is, hogy a fürdőkultúra szempontjából jelentős Tótkomlóst vagy a hírneves bánkúti gazdaságot meg sem említi a szerző. Az ősi vásárhelyi, szarvasi gimnáziumok, a Mezőkovácsházán, Székkutason, Kardoskúton felépült új művelődési házak, a Dél-Tiszántúl kiemelkedő kulturális teljesítményei is érdekelhetik az igényesebb utazót, ha felhívjuk rá a figyelmét. SZ. F: Nem lett volna helyesebb?... A Tiszatáj előző számában megjelent Vlagyimir Bill Belocerkovszkij szovjet író novellája Antafi István fordításában. Az olvasó számára még egy kis bemutatót is írtak a szerzőről, akit föltehetőleg nem ismer a magyar közönség. Ebből a bemutatóból megtudhatja a kultúrára szomjas olvasó, hogy mikor jelentek meg az író művei a Szovjetunióban, csak éppen azt felejtették ki belőle, hogy az írónak egy elbeszélésgyűjteménye 1951- ben Barbár part címen megjelent az Új Magyar Könyvkiadónál is Kerek Ernő fordításában, s a kötet első darabja éppen a kérdéses elbeszélés (5—10. I.). Egy novella nem vers, hogy minden új fordítás új értéket kölcsönözzön számára, de itt nem is ez a legnagyobb baj. Nem lett volna helyesebb — jobban utánanézve — a Meredek utca HÁMORI OTTÓ ELSŐ KÖNYVE A CÍMADÓ, hosszabb tér- lelhetjük fel Hámori könyvében. Mi következik mindebből? Fóti számára nincs kiút, pusztulásra van ítélve. Az író a gyáva, erkölcstelen emberi magatartás felett mond ítéletet, de ezzel hősét mintegy erkölcsi szimbólummá változtatja. Írói ellentmondás keletkezik a törekvéseiben, vágyaiban nagyon is ember, de erkölcsében szimbólummá vált Fóti alakján belül. Mindez az igazi társadalmi ábrázolás hiánya miatt történik. Fóti és az emberi közösség közötti valódi kontaktus kialakulását az írói szándék, az ilyen magatartás egyértelmű, de a társadalmi perspektívákat kizáró elítélése teszi lehetetlenné. A lelki motiváció is ezért szűk a gazdag gondolati anyag ellenére. A hős alakját nem azért látjuk nem hitelesnek, a történetet nem meggyőzőnek, mert Fóti nem talál rá társadalmi önmagára — ettől még lehetne tipikus —, hanem azért, mert ez az út el van zárva előtte, mert elszigetelten ábrázolja és igazi lehetőségeit nem mutatja be az író. Az ember és árnyéka c. írásában, ellenkező előjellel, ugyanezt az erőltetett polarizáltságot érezzük. A fizikailag és erkölcsileg erős embert lázálmában megkísérti a gyávaság árnyékvilága, de végül is »törvényszerűen« visszatalál eredeti énjéhez. A kötet utolsó három novellája sokkal igazabb, mint az előbbiek. Az eleven téma értékéből azonban itt is sokat levon és a megszerkesztettség ízét kelti az egész kötetre jellemző, túlzottan gondolati skálán való mozgás, az erkölcsi mondanivaló adekvát kifejezése. MINDEZEK ELLENÉRE, a tehetség gyakran fölbukkanó határozott jegyei alapján joggal remélhetjük, hogy Hámori Ottó a valóság és a maga kapcsolatát jobban elmélyítve újabb érdekes kötetekkel örvendezteti meg az olvasóközönséget. (Magvető Könyvkiadó, 1962.) fedelmű elbeszélés intellectuel hőse, Fóti János orvos, az író által predesztinált erkölcsi keretei között egy olyan környezetben vergődik tehetetlenül, amelyet képtelen megérteni és így magára találása is teljességgel lehetetlen. Nem képes felismerni annak az embernek a lényegét, akit a társadalom magába fogad, amelyet önmagában kialakíthatna, hogy boldogsága beteljesüljék. Mindez azért történik, mert gyáva, ebből fakadó erkölcstelensége áttörhetetlen gátként torlaszolja el az önmaga embersége felé vezető utat. Fóti meghunyászkodó és karrierista, az az ember, aki az »októberi viharban« feleségét — akit sohasem szeretett, de gyávaságból nem merte megmondani neki — magára hagyja, és ezzel halálát okozza. Viszont hasonló erejű vágyak feszítik, mint az elbeszélés körülötte élő alakjait, akarása azonban állandóan megtörik önző erkölcsén. SZERETŐI, ismerősei — akik Fóti jellemének mintegy ellenpólusát képviselik — teli vannak szenvedéllyel, duzzadó vitalitással. Az erkölcsi mércéjük csupán valamiféle eszményi humanizmus, amelynek megvalósulásáért a maguk módján küzdenek. Ám pontosan ez a fajta erkölcsiség, amely sokrétűségében egy egész társadalom erkölcsét lenne hivatva megtestesíteni, homályban marad az olvasó, de a főhős, Fóti előtt is. Az író nem törekszik arra, hogy alakjain keresztül társadalmi levegőt teremtsen, csupán kiragadott egyéneket ábrázol. Hősei színeket keresnek, de nem tudjuk, minek a színeit. Vajon az életét? Azonban az élet itt absztrakció, csupa szublimáció. Az emberi érzések húrjai nemcsak és leggyakrabban nem ilyen szélsőségesen, a szerelem és a halál hangjaiban pendülnek meg. Az élet sohasem absztrakt, hanem mindig konkrét és a társadalommal összefüggő. Ennek csak nagyon halvány és az emberekre gyakorolt hatásaiban alig érzékelhető jegyeit Bodó Károly POLNER ZOLTÁN: SzonetteiLolyóságitól Ha kés lenne szavam, markolatáig döfném beléd e tomboló dühöt. Nyakadon éjek hervadt nyoma látszik, mely hűségemre szégyent esküdött. Nagy hitszegés és bánat lettél újra. Magadnak bíró, hogy az életem , szerelmed rég megátkozott tanúja magába roskadjon most védtelen. Mondd, véred, mely egy szajha istené s a lázak buja törvényére hallgat, mondd, van e szó mi véred Intené?! Te önmagát gyalázó szerelem segíts feledni feslett aggodalmat és mosolyogni gyilkos vesztemen. Sablon és szubjektivitás Az irodalmi kritikának is megvannak a maga sablonjai különösen befejezésben és gyakran ilyen és ehhez hasonló sablonokkal a kritikus: »a kifogások ellenére a ma új és jelentős, további fejlődést mutató állomás egyik legtehetségesebb írónk pályáján«... »az író, akit a mai magyar novella egyik ígéretes tehetségű fiatal reprezentánsának érzünk... stb.« A kritika ezen a ponton már befejezte az elemzést, kimondta a dicsérő vagy elmarasztaló gondolatokat, s frappáns fináléra törekedve a látszólag ártatlan sablont választja. Ha az írás egésze ilyen, nem alapos és igaz az elemzés, inkább csak maga is sablon, akkor ez a befejezés nem is szúr szemet az olvasónak. Fordított esetben annál inkább, hisz a megelőző sorok objektivitása felcserélődik a káros szubjektivizmussal, s ronthat az egész kritika hitelén: az illető fiatal írót kiszakítja az összképből, önkényesen a pályatársak fölé emeli. szomjas olvasóval azt is közölni, hogy amennyiben kedvez Miért éppen a fenti két példával szemléltettük ezt a kapottra, egy egész kötet Bill Belocerkovszkij-novellából helytelen kritikai gyakorlatot? Mert mindkét idézet a is csemegézhet? Tiszatáj júniusi számának egy-egy kritikai írásából való. — góbér (_ I —) 14 OLVASÓ Metello Vasco Pratolini regénye A századforduló Olaszországénak történelme ez a regény. Pratolini nálunk is jól ismert művéhez, a Szegény szerelmesek krónikájához hasonlóan most is Firenze a színhelye Metello és társai történetének. Új generáció születésének vagyunk tanúi, annak a nemzedéknek bölcsőjénél bábáskodunk, amely a mindennapi kenyeréért verejtékezve jön a városba, itt öntudatosodik, itt alakul osztállyá és bátran harcol jogaiért. Egyszerű emberek alakítják a történelmet, néhány éve kerültek csak fel a nagybirtokokról a városba. Itt tanulnak meglett munkásként írni-olvasni, de első olvasókönyvük már az olasz történelem és a szocialisták füzetei. Az ősi város méltó kerete a benne élő, verejtékező, küzdő és érző embereknek. Az író mintha szándékosan említené Firenze ragyogó múltjának megmaradt építészeti emlékeit, hogy a külvárosokban élő, vagy az építkezéseken háló kőműveseknek megadja azt a pompát, amelynek elérése keresetük és életkörülményeik miatt számukra lehetetlen. Az Amo folyó partján, a Palazzo Vecchio lépcsőjén mindenki egyenlő örököse Firenze egykori fényének és hatalmának. A regény hősei, ha életkörülményekben nem is, de érzelmükben méltóak Firenze egykori nagyságához. Pratolini mesterien ábrázolja az egyszerű, tanulatlan emberek között a kiemelkedőt, az emberi jóság lenyűgöző erejét. Metello, Ersilia, Del Buono szívjóságukban sokkal többre képesek, mint a rendezett körülmények között élő polgárok, mérnökök, az építkezés vezetői. A regényt keresztülszövi a vezérgondolat mindez megtörténhetne bármelyik olasz városban a századforduló idején, amikor kialakulófélben volt az olasz munkásosztály és munkáspárt. De a regény hősei nemcsak dolgoznak és sztrájkolnak, hanem közben élik egyszerű, mindennapos életüket. A külvárosok hétköznapjának bemutatásával Pratolini nagyszerű lehetőséget teremt az egyszerű emberek érzésvilágának ábrázolására. Ezek a férfiak és nők szeretnek és intrikálnak, dolgoznak és vágyódnak a jobb életre, példás családi életet élnek, de közben előfordul a házasságtörés is. A családi élet tisztasága Metello életében összefonódik a kötelesség vállalásával és Metello, a főhős, az egyszerű olasz munkás szimbóluma a mozgalom, kötelesség és a család javára dönt. A családi élet boldogságának megóvása a nagy sztrájk győzelmével kapcsolódik öszsze. Pratolini együtt vallja Metellóval: »Olyan pillér ez, amelyet a földrengés sem mozdíthat ki helyéből.« (Táncsics Könyvkiadó, 1962.) Szentirmai László -NAPLÓ való egy kicsit az írót és egy kicsit a teljes életművet is keresi. Nem beszélve arról, hogy a bukaresti kiadónak nem ez az első Móra-kötete. Aki pedig már egyet megvett, az, ha kevés az új a friss kötetben, hát nemigen veszi meg. A jó csak az, hogy a régebbi Móra-kiadványok már antikváriumban sem kaphatók és így még évekig — az összes művek megjelenéséig — lehetségesek a hasonló, jóértelműen népszerű kiadványok. Ez a kiadvány azokhoz szól, akiknek még nincs Móra-kötetük, illetve nem jutnak hozzá a teljesebb kiadásokhoz. Mert, ahogy soha sincs elegendő Jókai forgalomban, Mórából is minden mennyiség kevés! A kötet utószava — Sőni Pál kolozsvári professzor sima, jól gördülő tanulmánya — mindent elmond az íróról, amit az olvasónak egy kötet nyomán tudnia kell. A vonzó borítéklapot Róth Magda rajzolta. Ha mindehhez hozzávesszük az ötezres példányszámot és az elfogadható árat, a csinos kötet igazán elérte célját. (Irodalmi Könyvkiadó, 1962.) Ficzay Dénes A halhatatlan íróasztal — Móra Ferenc válogatott írásai — A bukaresti Irodalmi Könyvkiadó A halhatatlan íróasztal címmel Móra Ferenc 58 írását foglalta kötetbe. A kötet válogatója jól végezte feladatát. A Hiszek az emberben-től a Nemzeti szolgálómester-ig, minden korszakból a legjellemzőbb cikket, elbeszélést, vagy karcolatot közli. (Kár, hogy nem jelzi a jegyzetekben, milyen kiadványból válogatott.) És bár népszerű kiadványról van szó, de nem ártott volna az egyes írások végére odatenni az első megjelenés évét sem. A jó ét ide hagyjatok! Darvas Szilárd versei Darvas Szilárd mint humorista vonult be az irodalomba, kevesen tudták róla, hogy költő is. Legfeljebb az átlagnál jóval magasabb szintű és virtuóz verstechnikájú kabaré versei, sanzon- és dalszövegei árulkodhatnak erről, vagy néhány önmagán mosolygó utalása a Nehéz Múzsa iránt érzett egykori reménytelen szerelmére. Ezekből a versekből a felszabadulás előtt is megjelent két vékony füzet. Címlapjukon szégyentől vörös betűk kiabálták: »A szerző kiadása«. Pedig az első versek között is vannak nagyon szépek, a második kötet és a hátramaradt versek színvonala pedig már egységesen magasnak mondható. Van bennük azonban valami egyszínűség. A fiatal költő világát az életben tapasztalt nyomor és a pap-tanárok által vérébe vert bibliai, főleg újtestamentumi képanyag tölti ki. Maga egy helyen Krisztus-epigonnak nevezi önmagát. Azonkívül ez a líra erősen objektív. (Ez az objektivitás csak a legvégső, az ukrán fronton írt és feleségének hazaküldött verseinek közvetlenségében oldódik fel.) Költészetében a XX. század asszociációs képalkotásának nyomai is alig lelhetők meg. A mindig egyformán, jól megolajozott gép halálos biztonságával futó, kissé szintén gépszerű rím- és ritmusváz viszont mély és bizarr gondolatokat hordoz. Darvas Szilárd ezekben a versekben még nem kommunista. Társadalomszemlélete túl naiv és biblikus. De a fasizmussal következetesen szemben állott, és kitűnő érzékkel sejtette meg az imperialista háború társadalmi gyökerét (Tanító költemény). Az évszakok balladája, amelyben 1938-ban szinte előre vázolja az Anglia és Franciaország által képviselt elvtelen külpolitika következményeit. A katakomba, amelyért első fokon halálra ítélte a katonai ügyészség, éppúgy mind a későbbi harcos-politikus Darvas Szilárdra utalnak, ahogy bizarr gondolatai a későbbi kitűnő humoristára. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1962.) Rigó Béla