Tiszatáj, 1963 (17. évfolyam, 1-12. szám

1963 / 4. szám

Fájdalmasan, de valami meghatározatlan büszke tartással és tisztaság érzésével vallotta magát Juhász Gyula vidéki, falusi költőnek. Faluképe és a falu embereivel való azonosulása lassan tágul és lassan teljesedik be. Gyerekkori versei között néhány rímjáték, rossz stílusutánzat mellett (Népdalok) igen jellemzően ott találjuk A nazarénus c. verset, amiben a déli vidékek paraszti vallásos kiútkeresésének irtóztató mozzanatát emeli ki. Nem Justh Zsigmond és Tömörkény megértő hangja ez, hanem a piaristákhoz járó gimnazista erősen antiszociális megnyilatkozása. (NB, csak 15 éves volt még ekkor!) A népi-nemzeti költészet lírai konvenciói is csak korhatásként jelennek meg nála (Magyar népem). »Szükség lesz még arra a kaszára« — írja, de még nem a parasztnak szóló fölhívással, hanem egy politikai közhangulat visszhangjaként, általános népszemlélettel, egy kicsit talán sablonszerűen is. Csak a szituáció érdekessége tűnik föl Kosztolányinak a számára legkedvesebb Juhász-versben (Maris); az alak: «paraszti, dolgos és nótázó« cselédlány egy szép emberi érzés első akkordjainak ihletője lesz a költőnél. Juhász az alakban már sűrít, a városba szakadt paraszt cselédlányt egyéníti benne, emocionálisan nagyon rokonszenvezőn. Így metszi ki a hideg-rideg váróterem alakjai közül a magányos, fejkendős anyókát, és így rokonítja száműzetése bánatát a szép román lány halottas háza kapujában álldogáló parasztlegényével. Ez utóbbi vers (Florica) faluképe a húszas években íródott főleg »tápai« versekkel rokon hangulatú. Juhász paraszti érdeklődésének rendkívül érdekes művészi jegyeit mutatja föl azokban a versekben, ame ILIA MIHÁLY: lvekben az egyetemi évek szellemi hatása rezonál ugyan, de egyre inkább rusztikusabb lesz és közismert városidegensége mellett hangot kap a szülőföldtől való távollét, a földek és tanyák, jegenyék és puszták iránti nosztalgiája. Ezt a messziről hazasóvárgó, városból mindig faluba vágyó, már-már idillbe hajló hangot az teszi izgalmassá, a költő számára fájdalmassá, hogy a puszták, nyárfák világa fölé odaképzik Párizs távoli ragyogása. De ez a falusi táj sem a valóságos béke helye, minduntalan a szürkülő por, méla akácok és kallódó kazlak motívumai tűnnek elő, önmaga sorsának kivetítődött hordozóiként. Ezekben a faluba vágyó versekben tűnik föl először a »testvérem a búsuló paraszt« sor, hogy azután élete végéig jellemzője maradjon költészetének. Nyilván tudatosan összegezi Tömörkény Istvánnak szóló versében eddigi parasztmotívumait: »Parasztok... de jó is volna ti hozzátok állni. / Valami nagy, új aratásra várni, / Míg ápol a föld s alat feketén... / Bús magyarok! Tőletek jöttem én!« A nagy aratás várása 1908-ban és 1909-ben Juhász számára nagyon eleven élmény, ott volt Achim L. András váradi perének tárgyalásán, és csodálattal írt róluk egy riportjában. Ez az aratás nem csupán a témából fakadó költői kép, mögötte ott van Ady íratásra váró paraszti kaszásainak inspiráló ereje is. A világháborútól meggyötört faluból legtöbbször a temető és az elhagyott földek képe merül föl nála. Néhány sorban olyan mélységekről és fájdalmakról szól, hogy sorai az egész magyarság sorsának jelképeivé válnak: »A sírok kertje mellett szántás.../ A lányok violája fonnyad / A kék Mária-kép előtt, / Öreg anyák új hírt dohognak / S járják az ájult temetőt.« A robbanásig fülledt falusi nyarak világa Juhásznál Ady paraszt nyarának lírai utórezgései a magyar irodalomban. Az ősiségije rekedt, legrégibb magyar falu: Tápé. Tömörkény óta állandóan jelen van a szegedi irodalomban, sőt nemegyszer Ady is idézi. Juhász egyéni nosztalgiája, de különösen az ellenforradalom utáni helyzete és hangulata talál beteljesülésre és enyhülésre a poros, akácos, nyárfás Tisza-parti faluban. Három riportja is szól róla és számos versének volt ihletője. Néhány fénykép őrzi ottlétének emlékét. Egyiken a festő (Heller Ödön) modelljének (Török Vica) háta mögött áll egy leánderbokor mellett, másutt a tápai Új Világ kocsma kemencepadkáján ül masnis, szoknyás parasztlánykák között és borospoharat szorongat, de Babitsosal és Babitsnéval együtt ott látjuk a tápai rév ladikjában is. Egy szinte alig ismert fényképen egy tápai ház kispadján üldögél, gatyás parasztember és fejkendős, gyereket tartó asszony társaságában. Nem a messziről jött leereszkedése, hanem az otthon levő boldogsága látszik rajta. A tápai sétáknak, lakodalmaknak (erről nemcsak két verse, hanem egy riportjai szól!) csodálatosan szép költői visszhangjai vannak Juhász Gyulánál. A tápai versek az ellenforradalom utáni magyar parasztsors jelképeivé válnak. Ezekkel a versekkel Juhász a népiesek lírikusainak előfutára is. Ez a félholt, kábult aluvás, a gyászt foganó idő rokon a költő hangulatával, a hozzámenekülés itt sem megpihenés, csak rokonra találást jelent. A tápai lakodalom két lírai visszhangja olyan erős kordokumentum, mint Ady verse az öreg Kunnéról. Juhász a lakodalom megszokott vidámságát idézi, de érezhetőn ez egyszeri eseménybe belejátszatja az elmúlás hangulatát is. Ahogy a falukép legtöbbször a temetővel zárul, úgy ezekben az életmozzanatokat megörökítő versekben is a halál sejlik föl, kicsi és röpke paraszti vidámságok, emberi boldogságok fölött. A Falusi lakodalom befejező sorai: Üveg alatt gunynyaszt, mint néma bú, / Egy fonnyadt menyasszonyi koszorú. A Tápai lagzié: Már szürkül lassan a ködös határ, / És a határban a Halál kaszál ... Ezzel a lassan elboruló láthatárú, alázatos zsuppfedelű házak világával találkozik Juhász egyéni bánata, társadalmi, politikai kiúttalanság érzete. Ez a hangulat egyre sötétebb, reménytelenebb versek szülője lesz nála, misztikus, babonás félelmek helye a falu, ahol az átsuhanó angyalt szűkölő kutya hangja kíséri (néphit), és rejtelmesen megáll az óra. Baljós jelek, valami távolról ideszakadt rossznak hírnökei. Ebben a néphitben egyaránt ott van a babonás primitív misztika és a Szeged vidéki parasztság életföltételeihez naivan hozzáhasonlított vallásosság is, amivel Juhász olyan erősen tud hangulatilag azonosulni, hogy intellektuális távolsága ettől a világtól szinte föl sem tűnik. Túl azon, hogy Juhászban adva voltak bizonyos föltételek erre a rezonálásra (a vallással való egész életre kiterjedő vívódása, belenyugvás és kétely között), ezek a versek vallomások, a falusi szegények világának megértéséről tanúskodnak. Nem általános jóság vagy szeretet igazgatja Juhászt a parasztok felé. Ezek a versek erős kortünet jegyeit viselik magukon, arról az útról tanúskodnak, amelyet a Tanácsköztársaság bukása utáni fiatalabb költő nemzedék egy része is megtett a népies lírában. Odabújás, menekülés a faluhoz, a romlatlannak és megbonthatatlannak hitt magyarság szigetére. A paraszti világ megjelenése nem marad nála csak külsődleges leírás, lényegi mozzanatait tudja versbe venni. A Dózsa-emlék ébresztése ugyanannak, a nagy aratásnak a vágyából szakad föl belőle, amiből a Tápai nótában ír, és e vers jól példázza Juhász faluszemléletét: a templomi hangulat mellett a nincstelen szegények várakozásának emlegetésével teszi teljessé a képet. A Betlehem erősen folklorisztikus hangulata is az elbúsult zsellérhez kapcsolódik. József Attila hasonló című verse Juhász költeményének sokkal inkább ezt a befejező mozzanatát szélesíti ki, alig egy évvel a mester verse után, minden hatáskeresés nélkül állíthatjuk, hogy kettejük korabeli faluszemléletének bizonyos rokonságáról van itt szó. Néha — éppen a 20-as évek parasztverseinél — a téma adta lehetőségek és a kor politikai és művészeti hatásaira Juhász parasztalakjai mitikussá, az egész magyarság történelmének példázójává nőnek. Ez a paraszti alak és világ idegen a »romlott« várostól, ahol megértés nélkül panganak el az őshazából hozott értékek (Magyarok Pesten); ugyanígy nő mítosszá, ősivé és eredendően tiszta magyar tulajdonsággá a paraszti nyugalom, amely fölött nyomtalanul tűnhetnek el a világ nagy eseményei. (Magyar János a bakon) A sokszoros becsapottság érzésének kifejezője Juhász ezekben a versekben, a kiábrándulásé, a magára maradottságé, de megkonstruált parasztalakja, aki egykedvűen nézi a világ folyását, erősen mítizált, az idill vagy a valóság rettenetes súlya alól való szabadulás lehetőségét csillantja meg csalókán és rövid időre a költő előtt. Jelképes verssel zárul Juhász költészetének ez a paraszti vonala: a híres kecskedudás Bukosza Tanács Ignácot idézi 1934-ben és fájdalmas nosztalgiával gondol erre a paraszt Homérra, aki túlharsogta a halált és gőgös bizonyossága mögött állott a nép. Juhászt kényszerítő életlehetősége, de különösen költői és politikai irányultsága vitte az elnyomottak, általában minden szegények megértése felé. Ennek a közeledésnek és azonosulásnak a politikailag legjobban kitisztult munkásversek művészi hitvallásai mellett a paraszti orientáció sokkal inkább következetlen, de nagy művekkel jelölhető vonala van Juhász költészetében, nem is minden irodalmi utóhatás nélkül. „Hisz testvérem a búsuló paraszt и « рш»и,„о, HERMIA Egy szerelmű költő? Valóban, Anna képe haláláig kísérte Juhász Gyulát, s szerelmi lírájának legszebb alkotásait is az ő szőkesége ihlette. Olyannyira, hogy sokáig minden más kedvelt nőalakot elhomályosított. A közvélemény ezért fogadta ellenérzéssel Eörsi Júlia jelentkezését: nem illett bele egy másik nő képe a Juhász-líra, az Anna-versek füzérébe. S ezért, hogy arról a szép szőke színésznőről, aki a forradalmak idején lett a költő múzsájává, még a kutatók sem tudtak semmit. Legutolsó monográfusa, Kispéter András le sem írja a nevét. Zöldi Vilmát (1887—1927) Makón ismerte meg Juhász Gyula. Az ifjú színésznő — Zöldi Mártonnak, a korában jól ismert tárcaírónak kisebbik leánya — 1906-ban lépett először színpadra a Népszínházban. Néhány évig a fővárosban kereste a sikert, majd 1910-től vidéki társulatok tagjaként áhította a tapsot. 1916-ban Makón is játszott. Juhász 1922-ben Makói emlék című kis cikkében külön is emlékezik a kis színházra, amelyben először látta meg a Hermiát. Zöldi Vilma 1918 őszén a szegedi színházhoz szerződött. Neve Juhász Gyula tollán először 1919. február 9-én bukkan föl. A költő, a színház régi szerelmese, egy átgondolt, demokratikus színházpolitika harcosa, színészportrékat írt. Szeghő Endréről írva említi a költő Zöldi Vilmának az Árva László király címszerepében aratott váratlan sikerét, „szenzációsan egyéni alakítását”. S valahol ekkor kezdődött közelebbi ismeretségük is. Március 7-én a Tűz estjén a színésznő Juhász-verseket szavalt. Április 5-én jelent meg Juhásznak egy kis karcolata Április címmel a Délmagyarországban. Előző napon ünnepelte születésnapját. A költő — akár egyik versében — itt is április dicséretét zengi. „Ő április, sírva mosolygó hónap, amelyet komolytalannak néztek eddig a magyarok, és a tavasz legszebbjének tartottak a franciák, szeszélyes hónapom, köszöntelek! Gárdonyi legbájosabb verseskönyve a nevedet viseli, Sully Prudhomme a te varázsodról énekelt, a nagy Lándzsarázó benned született és benned halt meg, és benned született a nő, aki oly kedves szívemnek — üdvözöllek új forradalom hónapja. Április, amely a nagy Revolúció kalendáriumában Germinal és Floréal havát, a csírázás és virágzás idejét egyesíted.” „A nő, aki oly kedves szívemnek” — Zöldi Vilma. Ő is április 4-én született, mint a költő, csak négy évvel később. Róla szól még ugyanebben a cikkben ez a pár mondat: „Mostani április, nem tudom, milyen lehetsz ma másutt, hiszen a posta olyan ritkán téved erre, csak azt tudom bizonyosan, hogy a Tisza, jó öreg folyóm, az idén is áradó vággyal üdvözli a tavaszt, hogy az ég kárpitja ma is kék, hiába szennyezte be annyi lőporfüst és átok, hogy a fellegek ma is olyan rejtelmesen szépen ballagnak végig rajta, hogy némely nő szemében ma is ott játszadozik az egek és tengerek kéksége, és haja szőkeségében tavaszok és nyarak napjának aranya és melegsége csillog.” Ez a hangütés mindvégig jellemző marad a Hermiát idéző írásokra. Anna szeme kékje és haja szőkesége születik újjá a Zöldi Vilmában múzsát kereső és találó költő lelkében, s alakja utóbb is a forradalmak időszakával fonódik elválaszthatatlanul egybe. Május 24-én ír önálló portrét a költő Zöldi Vilmáról. Azon nem csodálkozhatunk, a cikk csupa dicséret a „vérbeli művésznőről”. Szerénységét azzal jellemzi, hogy a Színházi Új-Ez idő tájt fogan a Zöldi Vilmához írott versek sorának — egy laza »Hermia-ciklusnak« — elseje, a Szerenád. A balkonodra szállt a néma est. Ez a nagy, bús fekete madár , eltakarta szőkeségedet. Az első, ami föltűnik e versben, hogy sokkalta jobban emlékeztet az Anna-versek hangvételére, mint korábban a Júlia-versek. Az Anna-versek legtöbbjében a borús emlékezésből is megcsap a forróság heve, amely évek, évtizedek során is épen megőrződött. S most, a Hermia-versekben mintha ez a régi tűz lobbanna újra föl: Én nem tudom, mi ez, de jó ,nagyon, Elrévedezni némely szavadon Én nem tudom, mi ez, de nevetem, Hogy megszépült megint az [életem, Szavaid selyme szíven simogat, Mint márciusi szél a sírokat! Én nem tudom, mi ez, de jó [nagyon, Fájása édes, hadd fájjon, [hagyom. Ha balgaság, ha tévedés, legyen, Ha szerelem, bocsásd ezt meg [nekem! (SZERELEM!) A kései szerelem — Juhász ekkor 36 éves, Zöldi Vilma 22 — persze kételyeket kelt a költői szívben: nem nevetséges-e ez az érzés, nem lenne-e illendőbb a költői attitűdhöz, fölülemelkedni ezen a gyöngeségen? A lelkében lakó istenséghez egészen Ady hangján fohászkodik: Uram, de tagjaim törvénye [mást van És néha, tavasz táján, bús [varázzsal Megejt egy illat, egy hanc, egy [tekintet. S a vérem, mint a megveszett [szelindek Rohan tüzes sebével élni, marni, Egy áldott ölben kínos kéjbe [halni! (HIÁBA .. ) Küzd e föltámadó szenvedély ellen, melyet az a tudat is gátol, hogy ő nem férfiszépség, nem vonzó a nők szemében. Káprázatnak érzi, ami vele történik, a régi májusok — 1909 májusának — virágnyílása ismétlődik meg. A férfi gordonkájánvisszazendül A fiatalság fojtott dallama, Mint ahogy alvó kerteken Rügybontó május surran újra [ma! (KI TUDJA!) Sajátságos módon szövődik össze Vilma szőkesége Annáéval és Júliáéval a »Hermia-ciklus« következő versében: Mélázgatok egy szőke koszorún, Mert szőke mind, akit fájón [szeretem, A szőkeségük tört át száz borún, Es tündökölt száz éjszakán [felettem. Es szőke volt, ki egyszer [szeretett, (SZŐKE FÉNY) Ifjan írja még: A szőke lány, a kék szalag és a kék szem (RÉGI SZERELMES VERS, 1908) Évek múltán is vallja: A szőke szépeket szerettem [egykor (VALLOMÁS, 1925) Ám most Anna és Júlia emlékét elhomályosítja Hermiáé: Csillogjatok csak, szőke[koszorúk, Ma minden színetek, mely rám [derengett, Alázatos halványan elborul Berenicémnek szőkesége mellett. (SZŐKE FÉNY) Nem véletlenül kerülöm, hogy a költő új múzsáját valódi keresztnevén említsem; szemmel láthatóan ezt tette Juhász Gyula is, amikor Berenicének, Hermiának mondta, s azt hiszem, nem elsősorban azért, mert nem akarta a nyilvánosság elé tárni rajongása új tárgyát (a kortársak szerint ez különben is nyílt titok volt), hanem bizonyára azért, mert e nevet nem érezte elég költőinek. Tudtommal versben csak egyszer írta le, három év múltán, 1922-ben, akkor is a Karikatúrám c. tréfás szonettjében. Először a július 6-án megjelent Hermia cmű versében nevezte Zöldi Vilmát a Szentivánéji álom szereposztásában viselt nevén. Ez a szonett egyike legszebb szerelmes verseinek, méltó az Anna-versek javához: Mi szebb, bokáid karcsú íve tán, Vagy vállaid vonagló vonala, Ivor fogad az ajkad bíborán Vagy a szemed, e halványibolya? Meglepő, hogy Illyés Gyula e strófa képeit sablonosnak érzi: szerinte mögöttük az ember nem vállat vagy fogat, hanem csak költészetet, csak eszközt lát, s ez a sok költészet — úgymond — már az elevenség rovására megy. Én nem találom, noha kétségtelenül sok e versben az önismétlés. De szép asszonáncok, lüktető alliteráció, s az Anna-versekből ismert motívumok új változatai teszik emlékezetessé, megnyerővé. »De tegnap este láttam a bokáját« — olvastuk a Vigasztalásul c. versben. Anna »tündöklő vállai« (Néma) kísértik szakolcai magányában, s »egy váll haván« pihent meg képzelt csókja (Színház); s Anna szeme kékje (Milyen volt...) most halvány ibolyaként újul meg. Új — s nyilván Zöldi Vilma arcának jellegzetes vonása — a bíborló ajkakkal övezett elefántcsont fehérségű fogsor. Az angolból jött ivor sajátosan hívja ki a magyar bíbor feleletét. A második ottawa új kérdéssel kezdődik: két különös, nyilván gyakori emlék rögzült benne. Juhász a fénylő színen látta meg először Annát, s valószínűleg Hermiát is, így élményeiben ez az első. De a Szerenádban már föltűnt a másik is: a csöndes estben háza balkonján merengő, árnyba vesző nőalak. Hogy ez mennyire emlékezetébe vésődött, nemcsak a mostani megismétlődése mutatja, de az egy évvel későbbi Emlék c. verse is, a »Hermia-ciklus« egyik utolsó darabja. A régi balkon még rám néz [sötéten, De nyári éjen Már nem ragyog rám csillaga [szemednek, Ha alatta merengek. A szonett első tercinájában harmadszor is fölcsendül a kérdés (akár a Milyen volt... címűben): S mi édesebb bú: elgondolni [rájön, Hogy nélküled suhant el [ifjúságom, Mely olyan árva és örömtelenvolt? Az utolsó szakaszból kiderül: nemcsak a múlt fájó, de a jövőben sem remél boldogságot. A jelen pillanatnyi boldogságán áttör a költő egyik leggyakoribb látomása, halála, az az idő, amikor már hűs hantok között fekszik. Júliának egy éve ezt írta: — — — búcsúzó tekintetemben Te tündökölsz, én drága [szentem. ( SZÖNTÓ) Most Hermia emlékétől remél sírontúli boldogságot: örök sötétben is kéklik felettem Szemed derűje, mint a nyárimennybolt? Zöldi Vilmának ajánlotta Consolatio c. versét, melyben a színésznőt Seneca módjára apja halála miatti fájdalmában vigasztalja. Bár a vers egészében a kedves halottak emlékéről szól, utolsó sorait a szerelmes érzései is melegítik: S a boldog órák drága, tisztaüdvét Fölissza lelkünk, mint virág a [napfényt, És élnek ők tovább szűz [gondolatként. A Hermia július 6-án együtt jelent meg még másik három olyan verssel, amelyet Zöldi Vilma ihletett. Ilyen a Nászút, amelyben a Hermia több motívuma tér vissza (»Hol tenger és ég a szemedre rá vall«; »... a tengert, amely megcsókolta vállad , ringatta lágyan szőke koszorúdat«) és a Tájkép, amelynek nyolc sorában a Magyar nyár 1918 c. verssel rokon, vihar előtti táj ábrázolása után egyetlen sorral vált át a költő az érzékeit átjáró szerelem szavaira. Dermedten állnak a halotticsendben Fekete nyárfák fülledt ég alatt. A csillagok szeme szikrázva s rebben, A Tisza mély opálja hallgatag. Nyári éjszaka a Tisza mellett. Fülledt az ég, mint a Magyar nyár 1918-ban a csönd. Most azonban nem pipacspirosban izzik a táj, hanem az ég sötétje verődik vissza opálosan a hallgatagon surranó folyó tükréről. De a némaság ugyanaz, mint egy éve a csongrádi Tisza-parton. Valami titkot súg a végtelenség S a nyárfasorban tikkadt vágya zokog, Az életem oly szép s bús, mintegy emlék: A hangod bársonyára gondolok. A tikkadt változatában is ismerős jelző, s a harmadik sor értelmezésénél soha sem szabad elfelejteni, hogy Juhász számára ezen a nyáron elválaszthatatlanul eggyé forrt két nagy élmény: a forradalom és a Zöldi Vilma iránti szerelem. Az élete szép és bús is egyszerre: szokványosnak éreznék e paradoxont, ha nem tudnók, mennyire konkrét értelmű. Szép, mert volt néhány hónap, amikor érdemes volt élni és dolgozni, hinni valami jobb, boldogabb világban, költői és színigazgatói küldetésben, s betelni egy szép szőke nő iránt érzett szerelemmel ... S bús, mert mind a kettő lehetősége oda van ... [keresztül