Tiszatáj, 1965 (19. évfolyam, 1-12. szám
1965 / 12. szám - Dalos György: Költő, anno, 1965 : Petőfi Sándor emlékének : [vers]
DALOS GYÖRGY 902 KÖLTŐ, ANNO 1965 Falánk tüzemből félénk szikra lobban s kivonul három tűzoltócsapat. Lángoszlop én? Hisz még alig lobogtam, alig parázslók s máris oltanak. Pár méla műítész hajol titokban tüzem fölé — pipára gyújtanak. Megfontolt arcuk hálásan ragyog, bölcs szavaikra apropó vagyok. S az emberek? Az emberek, szegények, elolvasnak mindent azóta is. S mert ezer teli szájból zeng az ének, egyforma ez, vagy az a nóta is. Honnan tudnák, ők, kik munkából élnek, próféták közt ki igaz, ki hamis. Fáradtabbak, hogysem magukra vennék, néhány lézengő gondjait, keservét. Szilvaxainkba járok, hol a termek homályos fénnyel otthonos zugán poétafyk nemes nedűt vedelnek s híreken kapnak, nem pedig zsugán. Koncepciók, eszmék szövődnek, elvek, de lármás szavak szó marad csupán. Jó így. Jövőnkre az legyen kezesség, hogy az országot mégse ők vezessék. Ók mert amúgy is annyian rabolják szegényes létünk bőségkosarát, s hány lehúzott függönyön nem hatolt át a szellem, e hunyorgó napvilág. Tenyérnyi gondok közt lapul az ország és nem csitul a szóra-szomjúság. S jön a költő (manapság így dukál), csak bort iszik, de pezsgőt prédikál. Öh költőm, ki a példát hátrahagyván gyanútlanul feláldoztad magad, adnál nekem erőt, hogy megmutatnám, kiért szóljanak ezek a szavak s hogy varázslat a vers, de nem mutatvány s nem halleluja, bármit mondanak s hogy értsenek, azok, kik ránk figyelnek, mert sok a bába s jaj kevés a gyermek, Petőfi Sándor emlékének