Tiszatáj, 1975 (29. évfolyam, 1-12. szám
1975 / 7. szám - Ágh István: Üdvözítő emlékek
ÁGH ISTVÁN Üdvözítő emlékek A csavart előre és vissza lehet srófolni, a kereket előre-hátra hajtani — mért ne lehetne az élet idejét is? Az ezüst fejtől visszaindulok a távoli kertbe, kistestvérségem virágai közé, a régi kutyákhoz és lovakhoz, arany osztagok közé, a teljes családhoz. Kisgyerek leszek, és ifjítom bátyámat is, mindig tizenhárom lépés, tizenhárom év távolában fiatalodva. Megszületek — tizenhárom éves ő. Egyéves vagyok — még nem tudok róla semmit. De az emlő, aki táplálta őt is meg engem is, világít. S mire megtalálnám bátyámat, eltűnik Pápa városában. Hát kitalálom a sámlit, kereket és motort álmodok rá. A pápai Zöldfa utcába utazom, ott lakik hátul a nővéreimmel, Izabellával, a szigorú-kedvessel és Máriával, a kedves-szigorúval, unokatestvéreinkkel, a szép sudár Vas Ilonkával, az égőszemű Mészáros Valival, kinek polgárista húga a Déméter-termetű Mari, ott laknak a nyárádi nagymama kedvessége alatt, szoba-konyhás lakásban. S a zárdista lányok között egy református kollégista fiú. Tekintetem vágyakozik arrafelé. Ha hátat fordítok a pápai útnak, visszavisszafordulok akkor is a Vörösdombnak, ahol ez az út elveszik, hátha előtűnik a hazatartó triász — gyalog, vagy apám kocsiján. Most még az apám is él, lovait a háború nem vitte el, a Szürke óra alatt végigfutja az utat, Felsőiszkáz és Pápa között a huszonhárom kilométert. Megjönnek karácsonyra, húsvétra, nyárra. Már nem vagyok egyke, fészekfentő, kis vakarcs, hanem a legkisebb fiú, akinek kopasz fejére olyan jól illik a nagyobbak keze. Ahogy értelmesedem, foszlik a líra szivárványa. Nem emlékszem az első képre, Laci első mozdulatára sem, ahogy a családban senkiére, de arra a két versre igen, amit négyéves koromban megtanultatott velem: „Nincsen apám, se anyám”. „Sorsom szegény kis hercege, messze túl a major mögött, alszik sárral a homlokán” — mondtam József Attilával és Sinkával. Költők társává avatott, mikor még ő sem tudta, mi lesz belőle. Festőnek gondolta mindenki. Vázlatfüzetében élte második életét a világ. S büszke vagyok, hogy a lovak, ökrök, szekerek, öregek, cigányasszonyok között az én pucér fenekem is megörökíttetett, kopasz fejem nemkülönben. Beszéltek titkos irkáiról, de senki sem tudta, mi van bennük. Inkább naplóra gondolhattak, mint versre. A rajzolást, festést még elfogadták, mert nyilvánvaló. De az írást? Titkolni kellett a betűt. Apám még a könyvet is kiütötte kezemből, ha dolog helyett olvasni szándékoztam. „Majd megbolondulsz” — mondta. Épp olyan, mint a kártyavetés, amit egyik unokanővérem oly szorgosan gyakorolt, hogy kártyái a használattól közre koptak. Laci, mikor hazajött vakációra, maga mellé vett a konyhai ágyba, melyet deszka védett a fal hidegétől a hidegszoba felől, és elmesélte a Toldi Miklóst. Olyan erősnek hittem őt. Tudtam, erősebb More Dzsonnál is, aki Pápán bokszbemutatót tartott. S ez nemcsak gyermeki álom. Akik találkoznak vele, nézzék meg a karizmait. S ha még ezután is hitetlenkednének, ide írom néhány produkcióját. Kézzel mászott a fákra, egyik ágtól a másikig húzva magát. Fél kézzel tíz-tizenötször húzódzkodott föl a nyújtón, amit őseink cséplőgép előtti szerkezetéből örököltünk, ezt a Boldogasszony-szilvafa és a Török Bálint almafa ágaiba illesztett vasrudat. A tárgyakat könnyebb győzni erővel, a nagy állatokat annál nehezebb. Éves kis csődörcsikónk maradt meg a háborúból. Apánk egy 14