Tiszatáj, 1976 (30. évfolyam, 1-12. szám

1976 / 3. szám - Kritika

„...még az önálló hang meglelése előtt megszakította a háború, a felszabadulás után pedig a régi eredmények nyomán nem indulhattak tovább; mielőtt viszont művészetté érlelhették volna az új világról való friss tudásukat, a dogmatizmus esztétikája és művészetpolitikája állította akadályokba ütköztek.” (7. 1.) Alkalmasint annyit már itt is előrebocsáthatunk, hogy ez a leegyszerűsített megközelítési mód nem a legbiztosabb kulcs a zárhoz: ritkán eredményez komplex, differenciált mű­elemzéseket, nem mindig tud rámutatni a pálya új szakaszainak lényegi eltéréseire, a művészi minőségek ezeken belül változó viszonylataira. Zappe három nagyobb alkotói periódust különít el Cseres pályáján. A „kettős pályakezdés” hipotézisével még szerencséje is van; az 1945 előtti — alighanem jelentéktelen — termést az 1950—53-as időszak újrakezdésével vetheti össze, meg­kerülvén az 1945 vagy 1948-as korszakhatárolással járó nehézségeket. (Cseresnek ugyanis 1945 és 1948 között nem jelent meg kötete, az 1945-ös Földet iratokat csak 1950-ben követte az Ének a termelőszövetkezetekről.) Tárgyilagosság, rezignáció, illetve sematikusan feldolgozott falusi témák és élmények e pályakezdés kulcs­­fogalmai. Az 1953-as korszakhatárt Zappe az írói szemlélet módosulásából kísérli meg levezetni. Úgy látja, hogy Cseres — noha az 1953-ig terjedő időben nem adha­tott átfogóan igaz képet a faluról — az ekkor felgyűlt tapasztalatok és élmények birtokában épp 1953 után lesz képes az egész falusi társadalom művészi bemuta­tására. Az okfejtés eredményeként aztán úgy tűnik fel, mintha Cseres (akinek Zappe szerint még ekkor sincs „önálló válasza a kor kérdéseire”) az irodalompolitikával egyidejűleg eszmélt volna rá a dogmatizmus kártékonyságára (!). Mindazonáltal a műelemzések, de az ábrázolás új hangsúlyainak regisztrálása sem utalnak itt meg­győzően új alkotói korszak kezdetére. A megállapítás — „... ezután bontakozik ki igazán objektív érvényt kereső látásmódja, megjelenítéssel dolgozó írói technikája” (27. 1.) — sokkal inkább az 1957 utáni Cseres-művekre érvényes, mintsem az 1953-at követően megjelentekre. Valójában csak 1957 után bővül az élménykor, az írói eszköztár is ekkor válik érzékenyebbé, gazdagabbá. Nem a falu világának külső leírása már a kizárólagos cél, hanem a belső világ, az életforma lelki-morális kö­vetkezményeinek analízise. Zappe mindössze két rendezőelvre egyszerűsített eljárása azonban a hatvanas-hetvenes évek műveivel szembesülve mond csődöt igazán. A megjelenítés és ábrázolás műbeli horizontjának tágassága, illetve a szemlélet esztétikai determináló jellege láthatóan csak a kisregények felületi rétegének föl­fejtéséhez adnak kulcsot (Búcsú nélkül, Játékosok és szeretők, Hideg napok). Az esz­mei töltésű motívumokra való összpontosítás így nemcsak a művek valódi értékeit hagyja homályban, de a nem túlságosan bonyolult regényalkatot (Hideg napok) vagy az elbeszélés struktúrájának súlyos következetlenségeit (Búcsú nélkül) sem képes felderíteni. A Hideg napok elemzése — bár messze kiemeli a regényt a többi Cseres­könyv sorából — paradox módon egyetlen értéktartalmú kategóriát sem alkalmaz. A regény értékeire így megint csak a téma és az anyag újszerűségét hangoztatva próbál rámutatni, anélkül viszont, hogy akárcsak önmaga számára is megfogalmazná a mű eszmerendszerét koordináló epikai (és társadalmi) szituáció valódi természetét. Kiemelkedően jó regény a Hideg napok, valóban helye van modern prózánk él­vonalában. Az azonban, hogy ez a mű a magyar nemzeti önvizsgálat regénye — egy évtizeddel a mű megjelenése után —, merész túlzásnak tetszik: a napi kritika vélekedéseit bizonyosan érzékenyebben kellett volna megszűrnie a szerzőnek. A Hi­deg napok mindenekelőtt a téma körüli vákuumot töltötte ki, megítélésében ma is észlelhető az irodalomszociológiai tényezők megnövekedett szerepe. Az értékkülönb­ségek megállapításának — a monográfus számára is — alapvető követelményével leginkább akkor áll szerzőnk hadilábon, amikor egy korszakon belül megsokasodó kisprózai művek hierarchizálását kellene elvégeznie (1953—60). Sajnos, sem az elemzések, sem azok terjedelmi megosztása nem utalnak efféle törekvésre (vö.: Justh Zsigmond szerelme és az Őrült álmok). Az írói pálya állomásainak monoton szám­bavétele ilyen módon nem emlékeztet a biztos anyagismeret birtokában prózairo­dalmi kontextusokra, pálya- és nemzedéktársak műveire kitekintő, a vizsgált élet- 106

Next