Tiszatáj, 1977 (31. évfolyam, 1-12. szám
1977 / 6. szám - Kritika
vét, az irgalom, a megbocsátás erénye. Az apa szelíden vezeti vissza meg-megbokrosodó, makrancoskodó lányát a Rend övezetébe, s az tudván tudja, hogy nem volna szabad engedelmeskednie, de megejti a Rend reflektálatlan, egyöntetű, kemény igenléséből sugárzó biztonság, a hagyomány megformáltsága, simára koptatott, lekerekített asztrálteste, s megbűvölten engedelmeskedik. Az apai jog legitimitásának tudatát az apa attitűdjével való szeretetteljes szolidaritás váltja föl. Egy világtörténelmi korszak szép vége. Szolidaritás csak két autonóm egyéniség között lehet, s az organikus közösségi társadalmakban nem volt ilyen. Kali néni a rend tekintélyét a személyi tekintély szerető elfogadásában oldotta föl, s a durvaságot, a mocskot nem lobbantja a hagyomány szemére. Kilépni persze nem tud, magányos individuum nem is tudhat, csak a reflexió révén, eszmeileg és szimbolikusan, esetleg olyan szellemi gyakorlatban, mint a misztika lelki és szemléleti technikája. Nos, Kali néni a kilépésnek a reflexiós típusát választotta, némi kockázattal — mint hallom, a falu közvéleménye erősen megrótta „titkainak” kifecsegéséért, minden jelentékeny memoáríró közös sorsa. A kilépés így eszmei volt csak, Kali néni pedig túl idős ahhoz, hogy osztályával együtt az iparosodás és a modernizáció új alternatívarendszerében gondolkodjék. Győri Klára könyvének van egy nagy gyakorlati tanulsága: az iszonyatos tragédiákkal szemben az értelmesség, a humorérzék, a gyöngédség, a szociális részvét nem semmi. Mindebben nincs látványosság, de kiemelhet a gyalázatból. Remélhetőleg ehhez nem kell minden esetben írói tehetség. De hát a fafejűségtől, a faragatlanságtól, a kicsinyeskedő aljasságtól szenvedő parasztasszonyokról sem tudtunk szinte semmit. Ez valószínűvé teszi, hogy az emberi emancipáció e szerény lehetőségeivel élő kilépőkről sem tudunk. De rokonszenvünk azoké, akik, mint Kali néni, nem hagyják veszni azt, amit a paraszti hagyományba annyi nemzedék épített, hanem ugyanabból a matériából, sajátjukból, a bontási anyagból akarnak új hajlékot új követeléseiknek. Úgy tűnik, hogy mindenki igénye az autonómia egyfelől, az érintkezés organikus rendezettsége és jelentésessége másfelől. Itt én, a még fiatal, keleteurópai, vidéki értelmiségi semmiben sem különbözöm a már halott, könyve írása pillanatában már öreg földműves asszonytól. Ha csütörtök vagy vasárnap délután átvágok (Kolozsvárott) a posta mögötti kis parkon, megesik, hogy megsuhint a hangtalan táncba kapaszkodott széki cselédlányok hosszú piros szoknyája. Jó tudni, hogy volt közöttük valaki, elég higgadt, alázatos és tapasztalt ahhoz, hogy lássa, kell lenniük — mindenki számára — utaknak és módoknak arra a szabadulásra, amelyet pontosan és ünnepélyesen úgy hívnak: emberi emancipáció. TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS Füst Milán: Napló Füst Milán Naplójának megjelenése kétszeresen jelentékeny esemény irodalmunkban. Ehhez fogható művet ugyanis nálunk, ahol a journaloknak, vagy a franciáknál már speciálissá vált nevükön, a journal intimeknek kevéssé van irodalmi hagyománya, elvétve találni, s ha lehetne, egészen más jellegűt még ahhoz is, hogy az esetlegesnek tűnő formába, a „napló”-ba mindahányat besorozzuk. Elegendő Justh Zsigmond naplóira, meg a tíz éve kiadott Kemény naplójára gondolnunk, mely mindössze egy év történéseit rögzíti. Füst Milán naplója, mely negyven év szaka d!