Tiszatáj, 1978 (32. évfolyam, 1-12. szám

1978 / 8. szám - Szalay Károly: Szatíra és humor a magyar irodalomban (tanulmány)

kel számolt le, hanem megpróbálkozott a nemzeti önbecsülés és nemzeti öntudat szétzúzásával is. Úgy látszott, hogy a több évszázados megpróbáltatások után ezt az újabb katasztrófát a nemzeti közösség már nehezen viseli el. Széchenyi István még megírta hatalmas pamfletjét a megtorló elnyomás ellen, ez azonban nem jutott el a széles tömegekhez. 1850-től 1867-ig, a Bach- és a Schmerling-korszakban Jókai ta­lálta meg a megfelelő hangot. Humorral átszőtt regényeiben, nagyhatású vicclapjá­ban olyan magatartásformát és szemléletet alakított ki, amely óvta a közösségi tudatot és a nemzeti önbecsülést a kétségbeesés időszakában. A nemzeti önvédelem szolgálatába állította a nevettetés művészetét. De kialakult a humor egy másik típusa is ez idő tájt, amit Arany János így jellemzett: „A humoros író mély fájdal­mat érez a világ romlásán, de nem lévén reménye javítani, kétségbeesetten kacag önmaga és a világ felett.” Arany János maga is ír gyönyörű, keserű, önvádoló hu­moros műveket, amelyben az önirónia és a nemzeti önvád éppen olyan fontos sze­repet játszik, mint korábban Petőfi szatíráiban. S hadd emlékeztessek egy nemzeti sajátosságra. A magyar feudális nemesség magyar nemzetnek csak a nemesi osztályt tartotta, a jobbágyságot, polgárságot nem. A reformkori és forradalmi szatíra ezt a nemesi konzervativizmust, rendi nacionalizmust gúnyolta, s a szatirikus indulat ter­mészete következtében nem mindig tett finom különbséget a megbírált nemesség és a nemzet között. A nemesség szatírája a nemzet szatírájának is hallatszott. Ebből alakult ki aztán a XIX. század második felére egy mindent átfogó nemzeti önkri­tikus magatartásforma, amely mindmáig jellemző szatirikus irodalmunkra, jellemző a szocialista eszméktől ihletett szatírák egy részére is. De nemcsak az önirónia, ha­nem a tragikomikus , önmaga ellen irányuló káröröm, akasztófahumor is kialakult irodalmunkban. A győztes Habsburg hatalom a magyar katonákat is besorozta az osztrák hadseregbe, s az olasz frontra küldte őket a szabadságmozgalmak leverésére. Az a tudathasadásos állapot adódott, hogy az itthoniak saját fiaik vereségéért szo­ríthattak. Ezt Arany László A délibábok hőse című szatirikus versesregényében így fogalmazta meg: „Hurrá, megint új csatánk veszett el, / Bár benne tízezer magyar esett el.” Az 1867-es kiegyezés új lehetőségeket teremtett a szatíra fejlődésében is. Arany László megalkotta az illúziókat kergető magyar kortípus szatíráját, s az egész hazai és európai valóság szatirikus enciklopédiáját is. Jókai ismét megújul és utópisztikus­­fantasztikus szatírákat ír, amelyben a nyerészkedési szellemet, a banktőke háborús­­hódító törekvéseit szatirizálja. Csiky Gergely a század második felének szatírába illő társadalmi embertípusait viszi színpadra. A legnagyobb szatirikus ez idő tájt Mik­száth Kálmán. A polgári életszemlélet és munkaerkölcs magaslatairól gúnyolja a földjét, életcélját és társadalmi szerepét vesztett dzsentri léhaságát, értelmetlen életformáját. Szatirizálja a vélemény- és érzelemszabadságot, az emberi méltóságot eltiporni, beszűkíteni akaró oligarchikus törekvéseket. A társadalomban végbemenő polgárosodásnak ő lesz a legnagyobb hatású szatirikus támogatója. A Beszterce ostroma (1895) című szatirikus regényében pedig a korszerűtlenné vált emberi maga­tartásforma (az oligarchizmus) pszichoanalitikus karikatúráját rajzolja meg, amihez Pirandello IV. Henrikjét lehet hasonlítani. A nemesiből polgári liberalizmusba hajló belpolitikai élet nagy lehetőségeket teremt a különféle szatirikus és humoros irány­zatok számára. Majd minden pártnak, csoportosulásnak van vicclapja, a haladó szel­leműek mellett burjánzanak a reakciós vicclapok is. Ez idő tájt tíz-húsz vicclap is működik párhuzamosan. Tolnai Lajos megkeseredett, alig olvasmányos, dühödt sza­tirikus regényekben bírálja kora ellentmondásait, a társadalmi és magánerkölcs zül­­löttségét. Papp Dániel pedig a vidéki élet kisszerűségét, a felemás liberalizmust szatirizálja. Justh Zsigmond a párizsi, Ambrus Zoltán a hazai sznobizmust gúnyolja. Szatíra- és humortörténeti fordulat és érdekesség, hogy Herczeg Ferenc, Mik­száth egyik követője, ugyanarról a társadalmi valóságról ellentétes előjelű képet fest, mint azt tette példaképe. Amíg a Mikszáth-szatírákban a korszak antihőse rendszerint rokonszenvesen mutatkozik be, s csak a cselekmények során lepleződik le, addig Herczeg humoros műveiben előbb ellenszenvesnek látszik, majd menet­ .

Next