Tiszatáj, 1980 (34. évfolyam, 1-12. szám
1980 / 9. szám - Kritika
Stendhal-esszében — csak modulál az életmű időrendi tagolódásához való hozzávetőleges alkalmazkodás. Portréhőseinek bemutatásakor Illés Endre szembeszökő gyakorisággal fordul a másodlagosaknak tűnő alkotásokhoz, a dokumentumok világához, a naplókhoz, emlékiratokhoz, levelezésekhez. Szemléltetésképp csupán néhány példát villantunk föl: Jósikáról írott esszéjében Emlékiratai állnak a középpontban, Kemény Zsigmond naplóíróként szerepel, Csehov és Gorkij levelezése kerül a figyelem centrumába, Justh Zsigmond értékelését épp Naplója tanulságai árnyalják, az egyik vitacikk témáját Móricz levelei alkotják stb. E vonzalom azt sejteti, hogy Illés Endrét mindenekelőtt az alkotói egyéniségek titkai, az életút és az oeuvre rejtettebb — de nem mellékesebb — összefüggései foglalkoztatják. Megfigyelései többnyire a művészi alkatra vonatkoznak, tulajdonképpeni műelemzést nem is találhatunk a szerző írásai között. (A fragmentumokban is a karakter egészének megragadására, az általánosabbra törekvő témakezelés egyik kauzális következménye a föntebb érintett rövidség.) A perifériálisabb alkotások, a dokumentumok — Illés Endre esszéiben — egyegy pálya emberi lényegének közvetlen föltárását segítik: a különleges sohasem önmagáért válik a szerző számára vonzóvá. Az érdeklődés kiemelt irányát jelzik az egyik Babits-esszé bevezető szavai: „Babits Mihályt szeretném megidézni néhány percre. Nem a költőt, mert senki nem szólaltathatja meg hívebben a költőt, mint ő maga, verseiben, verseivel. Szerényebb feladatra vállalkozom: pillanatfelvételekre az emberről.” Illés Endre tehát korántsem a magánemberből, az empirikus én-ből kívánja levezetni és megérteni a művészi én szféráját, hiszen tudja, ez eleve reménytelen kísérlet volna. De a példaadó személyiség megörökítésekor — biztos emberismerettel — olyan karakterjegyek sorát emeli ki, melyek az alkotásban és a mindennapok epizódjaiban egyaránt megnyilvánulnak. S így az emberről szólva — az egyéniség meghatározó fontosságú minőségeit tárva föl —, közvetetten a művészt is jellemzi. Az autonóm, a világon jelet hagyó, a tipikustól eltérő személyiség: az esszék birodalmának egyik elemi értékállítása. E személyiségtisztelet azonban nem növekedik kultikussá, Illés Endre még legkedvesebb mestereit sem mitizálja. De idegen tőle a deheroizálás is. S portréi e végletek határozott elhárításával nyújthatnak eleven, valóban követhető — és követendő — emberi példát. Említett tanulmányában Sükösd Mihály már utalt arra, hogy az ötlet Illés Endre esszéinek — s általában: e műfajnak — állandó poétikai jellemzője. Az ötlet az esszé személyességének egyik lényegi kifejezője, hiszen mindig a megismerő szubjektum aktív jelenlétét, szerepét hangsúlyozza, az eredetiség, a fordulatosság követelményét teljesíti. A találó, szellemes trouvaille új megvilágításba helyezi a választott témát, a felfedezett lényeg kevésbé ismert oldalának csattanós kiemelését is szolgálja. A Tolnai-esszé például az írói sors végső konzekvenciáját, megindító tragikumát egy ártatlan tollhibából bontja ki. Tolnai-életrajzában Mikszáth ugyanis következetesen téved: tíz évvel korábbra teszi a pályatárs halálának dátumát, 1902 helyett 1892-re. S e tévedés Illés Endre írásában nagyhatású, az esszenciára mutató jelképpé lényegül: a végzetes kíméletlenségű elfeledettség, az irodalmi köztudatból való borzongató kihullás leleplező erejű dokumentálójává. Az ötlet azonban nemcsak erősíti, olykor gyengítheti is a kifejlő gondolatot, ha kevésbé találó. Ezt reprezentálhatja Babits-portréjának egyik rövid mozaikja, a költő nevével való képzettársítási játék. Babits második keresztneve — az Ákos — Illés Endrében (sejtetett személyes élmények hatására) negatív emberi asszociációkat ébreszt. S ebből fakad a poénszerű kérdés: „Vajon nincs-e olyan verse, felületesen olvasott prózája, amit Babits Ákos írt?” Az önmagában semleges értéktartalmú keresztnév tehát a felszínesség, a lapos kedélyesség szinonimájává válik. Az ötlet alapja azonban teljességgel szubjektív. Mert az Ákos név bennünk a legmeghittebb emberi tartalmakat asszociálja, hozzá nálunk a keménység és tisztaság képzete kapcsolódik. Nyilvánvalóan, személyes élmények következményeképp. Számunkra így ez az ötlet merőben disszonánsnak tűnik, nem közelít a szerző eredendő 82