Tiszatáj, 1980 (34. évfolyam, 1-12. szám
1980 / 3. szám - Czakó Gábor: Nők (elbeszélés)
volt-főzött, maga se tudta miért, örült, hogy nem kell Vidra Béla társaságával szellemi életet élnie, tükrözve (külföldi rádiók hírei és bizalmas belső kiadványok ismeretében) a közel-keleti helyzetet, X. új regényét, a Lukács-tanítványok és -unokák megmozdulásait, a lengyel egyház erejét, az amerikai és szovjet belpolitikai helyzetet, az inflációt, a társadalmi viszonyokat és törvényszerűségeket. Egyszer homorú tükörnek lenni, másszor domborúnak, vagy vakozásnak, áttetszőnek, sejtelmesnek és bennfentesnek. „Mert a lét szüntelen változik, s változásaival dialektikusan alakítja tudatunkat.” — Csitította fölháborodását Béla hazafelé menet a Trabantban. „Honnan tudjátok, hogy merre változik?” „Erre való a tudomány, édes.” „A ti törvényszerűségeitek ezért csak amolyanszerűségek.” „Engem a gondolkodásom érdekel” — mondta Arcz Vidra Bélának. „Éhen fog halni!” — védte a lét elsődlegességét a filozófus. Öcsi vihogott és tapétaragasztót kent Arcz pocakjára. Komolyra fordult az ügy. Éva a spórolt pénzén megvette az irtástelket. Mr. Apor egy megbízott útján szobrot* vásárolt, ebből befizették a TÜZÉP-nél egy Érdért faház első részletét. Vidra Béla kibuszozott a Ság-hegyhez, hogy Évát visszakérje, s azon kapta magát, hogy csónaklakkal keni a bejárati ajtót. Arcz fölmászott a tetőre palát szögelni. Éva lent üvegezett. Próbálta lebeszélni Bélát a látogatásról: „nem érted te ezt”. „Te érted?” „Én se értem, de János hagyja, hogy ne értsem.” Gittes kezét beletörölte a kötényébe. Lassan, szívósan kiböjtölte a Tóth ikreket. A kékharisnyákat nem kellett, de nem is lehetett, ők még sok-sok évig jártak a Ság-hegyre. Egy lehetséges élmény nélkül ballagtak le a présháztól, s utóbb az irtástelekről, viszont vereséget többé nem szenvedtek; a prices nem jött szóba, s Arcz ezután is szívesen megette-megitta, amit hoztak. Erkölcsi önbecsülésük határozottan emelkedett, bár ezt sosem könyvelték Éva javára. Tett-vett a présház padlásszobájában, Arcz hagyta. Néha kérdezősködött, különösen a Vidra-féle értelmiségi társaságban hallottakkal kapcsolatban. A szobrász általában hümmögött, és ha elmondta a véleményét, hozzáfűzte: „a te korodban, tíz éve, másként láttam”. Jobbára ennyit szólt: „gondolkozz rajta”. Éva megkedvelte a csöndet. Az egyetemen, idegenvezető korában, a társaságban túlságosan sokszor kellett gondolatokat képeznie a szájában, hogy befogadják. Vidra Béla katedrához szokott emberként beszélni szeretett, és ha valamit nem mondott el elég sokszor, hiányérzete támadt. „Mit akar Évától? Mit akar tőle?” Arcz hasalt a tetőn. Lenézett az eresz fölül. Szájában tartotta a pala fölerősítéséhez szükséges szögeket. Olyan szót keresett, amit anélkül is kimondhat, hogy kipotyognának a szájából. „Szeretem.” „Ennyit én is tudok mondani! Pontosan ugyanennyit tudok mondani!” Az ecset ragadt, cibálni kellett, a kiszakadt szőrök reményvesztetten lengedeztek az ajtódeszkán. „Hígítani kell” — vihogott öcsi. „Mit?” „A fene nagy érzést.” „Ne bántsd, öcsi” — szólt Éva az ablaktól. „Csak bántson, gúnyoljon, ha jól esik neki! Megérdemlem!” Borongott Vidra Béla. Pocsék formában volt, Arcz néhány pontos keresztkérdéssel kipiszkálhatta volna belőle, hogy nem ismeri Évát, érzelgőssége forradalmár világnézetével, tudományos működésével ellentétes oldalra sodorta. Nem akarta 18 » Madár, vörös márvány, 30X76X87 cm, Fondation Aper, Statesville, Nord Carolina, USA.