Tiszatáj, 1981 (35. évfolyam, 1-12. szám
1981 / 10. szám - Örökség
Egyszer meg a természet szépségeiről beszélgettünk. Ő csak hallgatta-hallgatta, aztán valami olyanfélét mondott, hogy igen-igen, de ő akkor érzi magát a természetben otthon, ha az ember nyomát látja benne, legyen az bár csupán egy kitaposott ösvény. Eszembe jutott egyik terentiusi verscíme: „Nil humania me alienum puto”. Ez az életérzés kapott hangot egy másik alkalommal is. Azt fejtegette, hogy szinte irigyli azokat a költőket — emlékszem Sinka Istvánt említette —, akiknél a vers érzelmi világuk közvetlen vetülete. Nála másként van — mondta —, írás közben is, de ha készen van a vers, akkor is újból és újból megvizsgálja értelmével a szavakat, kifejezéseket, hogy vajon pontosak-e? Kibontva ezt a gondolatot, illetőleg megfigyelését, azt fejtegette, hogy őt nem érdekli az, ami csak a költő sajátja, hanem éppen az, ami mindannyiunkban megvan. Ebben mutasson újat a költő, abban ami mindannyiunké, ne abban, ami csak az övé. Hogy milyen aggodalmas tisztasággal vizsgálta versét — a magáét és másét —, elmondom erről egyik emlékemet. Elevenen él bennem s mégsem tudom, hogy valóban én is jelen voltam-e, vagy pedig csak Szabédi elbeszélése volt olyan szemléletes, hogy az idők távolában magaménak is érzem. Úgy mondom el tehát, mintha én is ott lettem volna. Az Unió utcában ültünk egy kávéházban hárman: Reményik Sándor, Szabédi László, meg én. Szabédi Reményik egyik kifejezését vizsgálta, nem emlékszem már, egy madár hangjának szavát, vagy a „vadvizek zúgását” kifogásolta. Azt mondta: „Te Sándor, ez így nem jó”, mert a madár hangja más, vagy a vadvíz éppenhogy alattomosan terjed, nemhogy zúgna. Reményik azzal hárította el, hogy ez nem fontos, mert a kifejezés így szép. „Egyébként is mondj két magyar költőt, aki ilyen aggodalmasan pontos volt.” — „Mondok is s éppen kettőt — felelt Szabédi —, Petőfi Sándor és Arany János.” Háborogva vetettem fel egyszer, hogy értelmiségünk nyugati regényeket olvas s nem népi íróinkét, magyartalanságot éreztem ebben. „Nem — mondta Szabédi — ők pontosan azt olvassák, amivé válni akarnának: ez az ő világuk, nem a népieké.” Ez a beszélgetés jut eszembe, amikor „Népi írástudók, vagy írástudó nép?” című előadását olvasom. Egyik — róla készült — rajzomért cserébe azt kértem, adja nekem — mint kéziratgyűjtőnek — egyik versének piszkozatát, amely keletkezés közben mutatja a verset. Ide is adta egyik legszebb késői versének kéziratát s kísérő levelében figyelmeztetett arra, hogy még mielőtt megkezdte volna — nézzem csak! — a papír tetején ott van már a három befejező sor. Nem tud másként nekifogni a versnek, csak ha a befejezése készen áll már! Barátságunk idején jó néhány verset tudtam s idéztem csendben Kolozsvár utcáit róla. Az emberi megnyilatkozásokat elemző értelemmel figyelte. Erre a következő emlékemet idézem. Festettem Kolozsvárott egy családi képet: a Felfeszített görcsös ujjaival a semmit markolja és sír, előtte van családom. Feleségemék térdepelnek, szüleim meg én állunk s én éppen rajzolom a jelenetet. Leült a kép elé és feledhetetlenül elkezdett beszélni a szereplőkről, akiket csak részben ismert. „Feleségedek katolikusok, ti protestánsok vagytok.” Ez még hagyján, hiszen a térdeplésből és az állásból önként következik, de azután személyenként jellemezte például szüleimet. Tökéletes jellemképet adott! „Honnan tudod?” — kérdeztem. — „Hiszen reájuk van írva!”. Közben az volt az izgalmas, hogy én festés közben egyáltalán nem gondoltam mindezekre, csak arra emlékszem például, hogy Édesanyámat festve szinte simogattam az ecsettel, hát csak nem támadok neki csapkodó ecsetjárással az Anyámnak! Szabédi beszéde alatt éreztem meg, hogy egy másik ember néha mélyebben beleláthat a képbe, mint aki csinálta. Érzékeny füllel figyelt szavaink zenéjére, hangsúlyára. Egyszer nálunk hosszan vitázott Endre Bélával — a muzsikussal —, hogy „természetesen” szavunkat hogy kell kiejteni. Endre Béla természetesent mondott, míg Szabédi a természetesen mellett kardoskodott. Ekkor még nem tudtam, hogy a magyar verstan kérdései izgatják, így utólag látom, hogy beszélgetéseink mindig az őt éppen foglalkoztató kérdés 4.