Tiszatáj, 1988 (42. évfolyam, 1-12. szám
1988 / 7. szám - Művészet
— Behoztam a Bibliát, mert holnap reggel magát kivégzik. — Miért? — dadogtam. — Nem lehet a nyomozás végére jutni, de az anélkül is biztos, hogy maga kém. A kémeket pedig ki kell végezni. Minden kémet kivégeznek — ezzel egyedül hagyott. Azért ahhoz mégiscsak nagyon fiatal voltam, hogy meghaljak. El nem tudom mondani annak az éjszakának sötét vívódásait. Jobb erről nem beszélni. Reggel lett. Rettenetes állapotban voltam, mikor kinyitották a cellám ajtaját. Most visznek kivégezni. De nem... Megáll egy civilbe öltözött férfi, és megszólal: — Maga pakolja össze a holmiját és menjen, mert szabad! Nagyon földühödtem. — Ez a kínzás legújabb fajtája? Essünk túl rajta! Ha ki akarnak végezni, nosza, induljunk, essünk túl rajta. Minél előbb, ne is lássam az egészet! — Nem hiszi el?! Nyitva hagyom a cella ajtaját, és kész. Azzal elment. Reszkető lábakkal támolygok az ajtóhoz, kinézek a folyosóra, ahol egy szürrealista kép tárul elém. Az összes cellaajtó nyitva van a hosszú börtönfolyosóra. A folyosó végén egy faliszekrény, már teljesen üres, csak az én hátizsákom áll benne, sajnos, az is teljesen üres. Az ékszereim, a pénzem, az élelmiszerjegyeim, mindent elvettek tőlem, csak a puszta életemet hagyták meg. Ezzel a szegény puszta életemmel mentem ki az utcára, a szakadó esőbe, a dermesztő hidegbe. Ott támolyogtam, fogalmam sem volt, mi történt. Egyszer csak a túlsó oldalon, a járdán, megpillantottam egy csoport franciául beszélő, csíkos ruhájú fegyencet. Odamentem hozzájuk. Lám, mire volt jó a franciatanulás! Kérdezem tőlük, meg tudnák-e mondani nekem, hogy mi történt? Rám néznek. — Te jó Isten! Honnan jön maga? Hogy néz ki maga? és egyáltalán ... Szóval ők kezdtek azonnal kérdezgetni. Képzelheted, hogy néztem ki. A tekintetükből láttam, hogy rettenetesen. Azt válaszoltam, magyar vagyok. — Hű, az nem jó — mondták —, mert a magyarok a németekkel együtt elvesztették a háborút. Francia lesz. Olyan kitűnően beszél franciául, hogy maradjon közöttünk. Egy kis akcentusom franciában is van. Persze, messze nem annyi, mint németben, ezért dél-franciának, nizzainak neveztek ki. Kész, ezzel el volt intézve. Egyébként, helyzetünket tekintve, teljesen egyformák voltunk. Nekik se volt sem ennivalójuk, sem pénzük. Elindultunk. Gyalogoltunk vagy 15 kilométert. Elértünk egy zöld határhoz, ahol híd ment át a Rajnán. Megérkeztünk Nomenslandra. Senkiföldjén voltunk, már nem Németországban, de még nem Svájcban. Egy kiszáradt folyómeder felett egy hídon. Azon a hídon rajtunk kívül még körülbelül 3000 ember volt. Oroszok, szlávok, csehek, svédek, franciák — mindenféle nemzetségűek, amit csak el lehet képzelni. Hadifogoly katonák, politikai foglyok, mindenféle foglyok. Zsidó, ebben egész biztos vagyok, én voltam az egyetlen, azon a hídon. No, de ezt az én jó franciáim sem tudták. Előttünk volt a svájci sorompó. Átláttunk hozzájuk. A pirospozsgás, jóllakott katonák nyugodtan sétáltak fel-le. Ők is átláttak miránk. A kiéhezett, lerongyolódott, alig támolygó, haldokló szerencsétlenekre. Hagyták az embe rt