Tiszatáj, 1988 (42. évfolyam, 1-12. szám
1988 / 9. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Szép gondolj rám (regényrészlet)
Engem ez idő tájt a regényelmélet foglalkoztatott. Alig pedzettem meg a témát. Magda franciára váltotta a szót, távolról sem sznobságból, ezen a területen a francia volt az anyanyelve, nem hiába szerzett nyelvtanári diplomát a Sorbonne-on. Soha ennyit nem beszéltem egyfolytában, és soha ilyen boldogan, hisz kopasz lelkek helyett értő hallgatóságra leltem. — Tu voles — jegyezte meg Magda csillogó szemmel. Mosolyában, öntudatos tartásában benne feszült a szilárd tudat, hogy őtőle kaptam a szárnyakat a repülésre, nála nélkül ki tudja, talán lehorgadt fővel baktatnánk, mint az az idős házaspár, akikbe az út fordulóján botlottunk bele. Én gúnyosan mosolyogtam, Magda másként reagált: — Philémon és Baucis. Rövidlátásra vallana, ha egy mozzanatról nem emlékeznék meg. Magda kivételesnek tartotta kapcsolatunkat és később épp ennek a vonását hiányolta, ezt siratta. Földvári tartózkodásunk folyamán zökkenő nélkül éltünk. Egy idő múltán, ez nekünk magunknak is feltűnt. Ha valamiben ellenkezett a nézetünk, leültünk, megtárgyaltuk innen-onnan s végül veszekedés nélkül megegyeztünk ebben vagy abban. Az eseteket nem bírom fölidézni, a kommentálásokat igen. — Látod — mondta Magda vagy mondtam én —, ezen is összeveszhettünk volna. — De nem vesztünk össze. — És ezen sem vesztünk össze. Nagyjából hét esztendeig tartott ez a békés állapot. Abban, hogy a mi életünk is beletorkolt az állandó veszekedések poklába, a főbűnt én viselem. Mert olyan helyzetből kerestem a megegyezés kivezető útját, ahol kiegyezésre nem volt lehetőség. Kivételes kapcsolatunk békés hét esztendeje után, elsodort az emberi, precízebben a férfi gyarlóság. Édesanyám, amint megismerte, megszerette Magdát. A nyarat Visegrád mellett a szentgyörgy-pusztai nyaralójában töltötte. Onnan ugrott be olykor Pestre. Többször meghívta Magdát, hogy jöjjön le velem és nézze meg a „kis házat”. Egy nap sorát ejtettük a látogatásnak. Hármasban szálltunk föl a Hévre, anyám, Magda meg én, szálltunk át a buszra, ők kettesben battyogtak föl a dombra, ahová a vityillót apám építtette. Én lent maradtam a Duna mellett, ledobáltam magamról a ruhát, fölrántottam a fürdőgatyát s már úsztam is. Dunabogdány határán kimásztam az iszapos partra. Onnan futva indultam visszafelé, időnkint meg-megálltam néhány tornagyakorlat erejéig. Az egész másfél óráig tartott. Nem számítottam rá, hogy hosszas távolmaradásom miatt a két nő, anyám és Magda ideges. Nem is vettem észre, mikor megpillantottam őket a tornácon, jókedvűen integettem nekik s ahogy voltam, nedves úszónadrágban, de száraz testtel, lehuppantam Magda mellé, félig szemben édesanyámmal. A megkönnyebbülés az érzelmek valóságos tűzijátékát csalta elő Magdából, ölelt innen, ölelt onnan, sziszizett, becézett, simogatott, csókolt, féktelenül, félig magán kívül s a könnye bőven csurgott. — Szisziket, misziket, édeskéje, csakhogy itt vagy, csakhogy megjöttél, csakhogy ölelhetlek s nem kell aggódnom, Cilamila, aranybóbita. Zavartan húzódtam el tőle, de csak másodpercekig, spontán áradó szenvedélye elsöpörte restellkedésemet. 12