Tiszatáj, 1992 (46. évfolyam, 1-12. szám
1992 / 3. szám - KRITIKA - Mák Ferenc: Az önpusztítás küszöbén (Burány Nándor: Margit-híd)
a középkorban játszódó Kamancs Balázs című regényének hőse — az erkölcsi tanítást tartva szem előtt, mást akar, mást kénytelen akarni, mint amit szennyes kora reá kényszerít. Burány Nándor valamennyi hősére jellemző, hogy amint elkezdik önmaguk identitásának lényegét kutatni, „a bizonytalanságból egy egészen bizonyosan még nagyobb bizonytalanságba” sodródnak, hiszen — akarják vagy sem, vállalják vagy lekicsinylő legyintéssel utasítják el — önmagukat is csak „történelmileg” kénytelenek meghatározni; látniuk kell, hogy elveszettségük és kitaszítottságuk okait a történelmi múltban kell keresniük. Panaszosra fordul valamennyiük élete, mert hetedíziglen is sújtja őket a múlt minden átka és öröksége. Bűnös és bűntelen, az örökségét számon tartó és a kötődéseitől szabadulni igyekvő egyaránt szenved az idők súlyától. Történelmünk elviselhetetlen hatalma, hogy számvetéseinken túl a megbékélés és a feloldás töprengő kínjait is reánk kényszeríti. Margit-híd című új regényének hőse a bácskai kisvárosi értelmiségi, aki megsejt valamit a hamis hitek zsákutcáinak tragédiájából, ezért szeretne végre őszintén szembenézni önmagával. A családi emlékezet — inkább titokként, mintsem bevallott és tisztázott tényként — számon tart fájó igazságtalanságokat és sérelmeket, melyeken — így, homályos kísértéseikben — lehetetlennek tűnik átlépni. Tehetetlenségének, majd egyre világosabban felismerhető szerencsétlenségének okait azonban mégsem leli. Egy ideig történészként a tanári pályán is érvényesül — bár a tanítható ismeretek egyre nagyobb kételyt ébresztenek benne —, s családi élete is rendezettnek tűnik, annak ellenére, hogy szerb feleséget választva az identitászavar is megkísérti őt. Mégis a külső, s a még ezeknél is fájdalmasabb belső jelek arra kényszerítik, hogy afféle lelkiismereti vizsgát tartson, s hogy egyre szaporodó kudarcainak okát visszafelé nyomozva a múltban, közössége történelmileg determinált sorsában keresse. Közérzete egyre rosszabb, s mintha a talaj is süppedőbb lenne a lába alatt. Egyre szaporodnak a súlyos kérdések: „hogy juthattam ilyen gyorsan és végérvényesen a szakadékba?” Mi az a végzetes erő, amely megfosztja őt a jövő ígéreteitől, miért nem lehet leszámolva túllépni az egyre hatalmasabb kínokon? „Ez az, amit nem lehet a végtelenségig bírni — fogalmazta meg egyik számvetésében a regény hőse —, megpróbálja újraéleszteni magát az ember, mindig erősebb és erősebb élményinjekciókkal egy ideig sikerülhet is, azután, mint az elnyűtt gumiszalag, kinyúlnak és nem rándulnak össze az idegei, beadja a derekát, beismeri, hogy hiába volt minden küszködése...” Mindössze annyit tud, hogy jó érzéssel tölti el, ha történészként a nemzeti történelem eseményei felé fordul, s hogy megmagyarázhatatlan lelkesedés tölti el a magyar himnusz hallatán. Ám tudja, erről hallgatnia kell! De miért is kell erről hallgatnia? S miért nem tudhat meg semmit régen halott apjáról, anyjáról? Miért nem lehet hazamenni a szülői házba, s milyen sírok azok, amelyeket nem lehet az emlékezés pillanataiban felvirágozni? Ez a titok „valami igazságtalanságra, sérelemre, megaláztatásra, kiszolgáltatottságra emlékeztet”, s emlékezetként immár számvetésre kényszerít. Van-e valami köze a rejtegetett síroknak az egyre súlyosabb, egyre nyilvánvalóbb megbélyegzettséghez? A történelemtanár lelkében felébred a legrettenetesebb kétely, amelyet nem lehet többé elcsendesíteni. Nem lehet elcsendesíteni, mert újabb és újabb gyötrelmeket szül, s ahogy a tekintet egyre messzebb jut a múltba, úgy nő a megválaszolhatatlan kérdések árnyékot vető tornya is. A vallatóra fogott családi emlékezet, a fülbe súgott vallomások, s egy féltve őrzött és rejtegetett fénykép egyre többet árul el az egykori tragédiáról, amely az utódokra ma is felszámolhatatlan kínokat szabadít. Egyre sejthetőbb lesz az a régi történet, amely egy „kakastollasról” szól, akit az iskola előtt lőttek agyon, s akinek a halálát azóta is mélységes mély hallgatás övezi. A regényhős érzi, ahhoz, hogy életéből eltűnjön az a „bántó, fájó hézag”, amely nyugalma elveszítésének is legfőbb okozója lett, tisztáznia kellene a régi történetet. „Tisztáznom kellene a kakastollas ember életével (életének utolsó két évével) és halálával kapcsolatos, egyre elviselhetetlenebb (de létfontosságú), gyötrődést okozó kételyeimet” — áll a töprengésekben. Mi több, immár nem elég azt tudni, hogy az apját egyszerűen lelőtték az utcán, de azt is ki kell derítenie, hogy kik ölték meg. S hogy miért kellett anyjának is meghalnia? Hogy a legalattomosabb és legközönségesebb gyilkosság 107