Tiszatáj, 1992 (46. évfolyam, 1-12. szám

1992 / 3. szám - KRITIKA - Mák Ferenc: Az önpusztítás küszöbén (Burány Nándor: Margit-híd)

a középkorban játszódó Kamancs Balázs című regényének hőse — az erkölcsi taní­tást tartva szem előtt, mást akar, mást kénytelen akarni, mint amit szennyes kora reá kényszerít. Burány Nándor valamennyi hősére jellemző, hogy amint elkezdik ön­maguk identitásának lényegét kutatni, „a bizonytalanságból egy egészen bizonyosan még nagyobb bizonytalanságba” sodródnak, hiszen — akarják vagy sem, vállalják vagy lekicsinylő legyintéssel utasítják el — önmagukat is csak „történelmileg” kény­telenek meghatározni; látniuk kell, hogy elveszettségük és kitaszítottságuk okait a történelmi múltban kell keresniük. Panaszosra fordul valamennyiük élete, mert he­­tedíziglen is sújtja őket a múlt minden átka és öröksége. Bűnös és bűntelen, az örökségét számon tartó és a kötődéseitől szabadulni igyekvő egyaránt szenved az idők súlyától. Történelmünk elviselhetetlen hatalma, hogy számvetéseinken túl a megbékélés és a feloldás töprengő kínjait is reánk kényszeríti. Margit-híd című új regényének hőse a bácskai kisvárosi értelmiségi, aki meg­sejt valamit a hamis hitek zsákutcáinak tragédiájából, ezért szeretne végre őszin­tén szembenézni önmagával. A családi emlékezet — inkább titokként, mintsem be­vallott és tisztázott tényként — számon tart fájó igazságtalanságokat és sérelmeket, melyeken — így, homályos kísértéseikben — lehetetlennek tűnik átlépni. Tehetet­lenségének, majd egyre világosabban felismerhető szerencsétlenségének okait azon­ban mégsem leli. Egy ideig történészként a tanári pályán is érvényesül — bár a ta­nítható ismeretek egyre nagyobb kételyt ébresztenek benne —, s családi élete is rendezettnek tűnik, annak ellenére, hogy szerb feleséget választva az identitászavar is megkísérti őt. Mégis a külső, s a még ezeknél is fájdalmasabb belső jelek arra kényszerítik, hogy afféle lelkiismereti vizsgát tartson, s hogy egyre szaporodó kudar­cainak okát visszafelé nyomozva a múltban, közössége történelmileg determinált sorsában keresse. Közérzete egyre rosszabb, s mintha a talaj is süppedőbb lenne a lába alatt. Egyre szaporodnak a súlyos kérdések: „hogy juthattam ilyen gyorsan és végérvényesen a szakadékba?” Mi az a végzetes erő, amely megfosztja őt a jövő ígére­teitől, miért nem lehet leszámolva túllépni az egyre hatalmasabb kínokon? „Ez az, amit nem lehet a végtelenségig bírni — fogalmazta meg egyik számvetésében a re­gény hőse —, megpróbálja újraéleszteni magát az ember, mindig erősebb és erősebb élményinjekciókkal egy ideig sikerülhet is, azután, mint az elnyűtt gumiszalag, ki­nyúlnak és nem rándulnak össze az idegei, beadja a derekát, beismeri, hogy hiába volt minden küszködése...” Mindössze annyit tud, hogy jó érzéssel tölti el, ha tör­ténészként a nemzeti történelem eseményei felé fordul, s hogy megmagyarázhatat­lan lelkesedés tölti el a magyar himnusz hallatán. Ám tudja, erről hallgatnia kell! De miért is kell erről hallgatnia? S miért nem tudhat meg semmit régen halott apjáról, anyjáról? Miért nem lehet hazamenni a szülői házba, s milyen sírok azok, amelyeket nem lehet az emlékezés pillanataiban felvirágozni? Ez a titok „valami igazságtalanságra, sérelemre, megaláztatásra, kiszolgáltatottságra emlékeztet”, s em­lékezetként immár számvetésre kényszerít. Van-e valami köze a rejtegetett síroknak az egyre súlyosabb, egyre nyilvánvalóbb megbélyegzettséghez? A történelemtanár lelkében felébred a legrettenetesebb kétely, amelyet nem lehet többé elcsendesíteni. Nem lehet elcsendesíteni, mert újabb és újabb gyötrelmeket szül, s ahogy a te­kintet egyre messzebb jut a múltba, úgy nő a megválaszolhatatlan kérdések árnyé­kot vető tornya is. A vallatóra fogott családi emlékezet, a fülbe súgott vallomások, s egy féltve őrzött és rejtegetett fénykép egyre többet árul el az egykori tragédiá­ról, amely az utódokra ma is felszámolhatatlan kínokat szabadít. Egyre sejthetőbb lesz az a régi történet, amely egy „kakastollasról” szól, akit az iskola előtt lőttek agyon, s akinek a halálát azóta is mélységes mély hallgatás övezi. A regényhős ér­zi, ahhoz, hogy életéből eltűnjön az a „bántó, fájó hézag”, amely nyugalma elveszí­tésének is legfőbb okozója lett, tisztáznia kellene a régi történetet. „Tisztáznom kel­lene a kakastollas ember életével (életének utolsó két évével) és halálával kapcsola­tos, egyre elviselhetetlenebb (de létfontosságú), gyötrődést okozó kételyeimet” — áll a töprengésekben. Mi több, immár nem elég azt tudni, hogy az apját egyszerűen le­lőtték az utcán, de azt is ki kell derítenie, hogy kik ölték meg. S hogy miért kellett anyjának is meghalnia? Hogy a legalattomosabb és legközönségesebb gyilkosság 107

Next