Tiszatáj, 1992 (46. évfolyam, 1-12. szám
1992 / 5. szám - Rencz Antal: Egy Weöres-balettvázlat története
Egy Weöres-balettvázlat története 1966-ban bölcsész diplomával a győri színház dramaturgjaként kezdtem pályafutásomat. Az időben sokat utaztam az országban a Népművelési Intézet megbízásából: amatőr színjátszók munkáját segítettem, így jutottam el Kapuvár nyári vásári forgatagába is. Egy színházszerető néprajzos, Németh Imre vezetésével előbb a község kis taván, majd a művelődési házban óriási érdeklődés közepette játszották el a vidék legnevezetesebb figurájának, a legendás Hány Istóknak történetét. Ekkor döbbentem rá, hogy a népi hagyományok milyen élő, közönségteremtő erővel hatnak napjainkban is. Tudatos gyűjtésbe kezdtem. Könyvtárakból és utaim során megismertem több vidék meséit, hiedelmeit, imáit, dramatikus játékait, boszorkányperek anyagait stb. Végigböngésztem a magyar és európai drámairodalom és színháztörténet e körbe tartozó műveit. Érzékeltem azt a közismert tényt, hogy míg a magyar zenében, lírában és epikában Kodály, Bartók, Petőfi, Arany, Illyés, Nagy László, Móricz, Tamási művei milyen meghatározó szerepet játszanak, addig a dráma terén a meg-megújuló, hasonló szellemű törekvések elszigetelt kísérletek maradnak. És ebben a mindenkori színházak a ludasok. A táncházi mozgalom terjedésével párhuzamosan — inspirációmra is — amatőr televíziós vetélkedő zajlott „Szóljatok játszók, regölők!” jeligével, valamint több fiatal színész falujáró turnékon a vásári komédiák világát elevenítette fel. Segítettem szabolcsi faluk apraját-nagyját, hogy felelevenítsék és színpadra vigyék dramatikus emlékeiket. Rendeztem nyári népi vásárokat, fesztiválokat, televíziós vetélkedőre honismereti, egy megye néprajzi kincseit bemutató filmet stb., stb. Olyan művészeket kapcsoltam be színházi munkáimba, mint Schéner Mihály, Csutoros Sándor képzőművészek, Kocsár Miklós zeneszerző. E kodályi hangvételben írt nekünk mesét Csukás István és népi komédiát Békés József. A téma érdekessége (gondolhat Lorcára is az olvasó) és az ügy jelentősége folytán az elmúlt 25 évben sokszor próbálkoztam a folklorisztikus témák színpadi feldolgozásával. Főiskolásként — 1974-ben — bemutattam a pécsi színházban Tarbay Ede Profán misztériumát, melyet (a lengyel Dejmek rendezéseinek hatására) a Székely fonó mintájára, betlehemes játékok felhasználásával írt. Kapuvári élményeim után, mint említettem, lázas érdeklődéssel fordultam a magyar folklór színházi feldolgozásra alkalmas motívumai felé. Közben könyvek lapjain elém tárult Justh Zsigmond szenttornyai parasztszínházának évszázaddal ezelőtti példája. Egy majorsági épületben a falusi tanító segédletével görög tragédiákat, Moliére-t játszottak a korabeli népszínművek társaságában. Párizsból több barát, művész, kritikus látta és csodálattal méltatta e magyar paraszti „antoine-i színházat” (Antoine naturalista színházi forradalmáról tanulunk a főiskolán!), mint ahányan „leutaztak” e távoli békési birtokra a hazai színházi körökből. Mi, magyarok csak irigykedve szemlélhetjük a színpadi irodalomnak és a színháznak azt a megszakítatlan, egymást megtermékenyítő áramlatát, mely naggyá tette a francia színházat. A középkori vásári játékok, a farce, majd a reneszánsz commedia dell’arte Modierében emelkedik világirodalmi rangra, és az abszurd drámák fénytörésében jut el a XX. századig. A magyar faluból Párizsba eljutó Illyés Gyula a Tűvétevők és a Bolhabál komédiái megírásakor ugyanarra akart vállalkozni a Déryné Színházzal, amiről tapasztalatai nyomán ír Jacques Copeau, századunk egyik legjelentősebb francia színházi szakembere „A színház megújhodása” című könyvében: „Milyen magasságokat hódíthatna meg ez az egyetértő közönség olyan vidékeken, ahol a lírai témák a múlt és a népi lélek mélységeiből fakadnak, és a költőnek nincs más dolga, mint hogy egyszerűen összegyűjtse és formába öntse őket?” Ez a copeau-i kérdés és vágy munkált bennem is, amikor Illyésnél, Örkénynél és Weöres- 28