Tiszatáj, 1992 (46. évfolyam, 1-12. szám
1992 / 5. szám - MŰVÉSZET - Kurdy Fehér János - Beke László: Kamillába mártott vatta. Beke László Erdély Miklósról
nem, ő emlékezetből „rontotta” ezt a festményt. A kiállításán azt kérte, hogy ezt a két képet tegyék egymás mellé, hiszen a művészettörténészek ritkán mernek majdnem egyforma műveket egymás mellé tenni. A GONDOLATISÁG SZÉPSÉGE ÉS A SZÉPSÉG GONDOLATISÁGA — Úgy tűnik, Erdély munkáiban minduntalan visszatér a relativizmus gondolata. Ezen a ponton szeretném, ha áttérnénk Erdély két, kvázi művészetszemléleti nézetére, melyeket a Veled készített Egyenrangú interjúban fejt ki, nevezetesen a gondolat szépségére és a szépség gondolatiságára. A gondolat szépsége szerintem a konceptuális korszakának poétikáját jelképezi, míg a szépség gondolatisága egy új, a szépségre érzékenyebb — a halála miatt be nem fejezett — korszak meghatározó gondolatisága. E két korszak ismeretelméletéről és előzményeiről kérdeznélek. — Nem merném határozottan kijelenteni, hogy a „szépség gondolatisága”, és a „gondolatiság szépsége” két külön korszakra vonatkozik. Pontosan kellene idézni, hogy hogy volt ez az interjúban. De úgy emlékszem, hogy ez a szembeállítás sokkal inkább a beszédszituációból és a velem való konfrontációból született meg. Engem állandóan piszkált amiatt, hogy mindent a fogalmi síkra próbálok átvinni. Persze igaza volt, hiszen mint művészettörténésznek, legfontosabb munkaeszközeim egyike a verbalitás. Fogalmakkal kell rögzítenem egy olyan dolgot, amelyet lehetetlen fogalmakkal rögzíteni. Nyilvánvaló, hogy Erdély egyúttal a művészetelmélet egyik legfontosabb problémáját is említi itt, amelyet akár Szent Ágostonig, vagy még tovább, a görögökig vissza lehet vezetni. Másrészt pedig, mint konkrétumra mégis emlékszem, hogy ez az egész gondolatkör a festészeti munkásságában különösen előtérbe került, de nem feltétlenül a „gondolatiság szépsége” rovására. Őt, különösen a legutolsó időszakban, olyan festészet foglalkoztatta, amelyben tulajdonképpen az absztrakt művészet meghaladásáról van szó, és amely mégsem az expresszív érzékiség. Persze nagyon nehéz erről beszélni, mert megint a fogalmiságról van szó. Ráadásul szépen kellene fogalmazni, hogy a fogalmiság szépségének jegyében folyjék ez a beszélgetés. Mindenesetre olyan festészetről volt szó, amelyben az érzékileg megjelenő elemek, a formává alakuló festékfoltok, lenyomatok, ecsetvonások valamiféle éteri tisztaságban jelennek meg. De nem úgy, mint a hagyományos absztrakt festészet sok változatában, hogy látsz mindenféle látványosságtól elvonatkoztatott formát, és azt kell megállapítani, hogy ezek a formák önmagukat, és csakis azokat jelentik. Erdélynél olyan elemekről volt szó, amelyek a szellem egyfajta magasabbrendű gondolkodó állapotát jelentették. — Pl. a „gyök mínusz еду” (/ — 1) megfejtése? — Nem egészen, mert ez a problémakörnek csupán egy változata, amikor matematikai absztrakciók válnak festőivé. Ezt Erdély meg is fogalmazta oly módon, hogy a matematikát és a természettudományokat általában festőivé akarja tenni. Egy kicsit Duchampra is utalva, aki a geometriának akart kölcsönözni nem geometriai tulajdonságokat, pl. a szomorúságot, és ebben egy jó adag irónia is van. Ebben a matematikai „leágazásban” rejlik Erdély egyik régi, legalább a ’70-es évek elejére visszamenő törekvése is, hogy az elméleti tudományokban — főleg a matematikában és az elméleti fizikában — fölfedezze a kreativitást, a szépséget és az esztétikumot. Ez a törekvés is a gondolatiság szépségére irányult, ahol az olyan grandiózus gondolatok, mint például az idő- 92