Tiszatáj, 1996 (50. évfolyam, 1-12. szám
1996 / 3. szám - NÉMETH LÁSZLÓ KULTÚRA-, TUDOMÁNY- ÉS MŰVÉSZETFELFOGÁSA - Vekerdi László: Galilei - eretnek vagy udvaronc?
tiszatáj 102 JEGYZETEK 1. Carlo Ginzburg: A sajt és a kukacok. Ford. Galamb György János. Budapest, 1991. Európa Könyvkiadó. (Olaszul 1976-ban jelent meg az Einaudi kiadónál.) A könyv tárgya: „Egy XVI. századi molnár világképe”. „Amikor tudósok egész hada veti bele magát - olvasható az előszóban a kvantitatív eszmetörténet vagy a szeriális vallástörténet nagyszabású vállalkozásaiba, képtelenségnek, abszurdumnak tetszhet az egyetlen molnárra szorítkozó kutatás; mintha csak a kézi szövőszékhez térnénk vissza az automata szövőgépek korában... Ha azonban a források fölkínálják azt a lehetőséget, hogy ne csak a tagolatlan tömegek helyzetét, hanem egyedi személyiségekét is megismerjük, akkor értelmetlenség volna nem élni vele.” (19-20.) Meglepődve észlelte Ginzburg, hogy az egyszerű friuli molnár, Menocchio nézetei milyen szépen összecsengtek a „legkifinomultabb és a legtudatosabb korabeli intellektuális körök” felfogásával; ezt látván azután már nem annyira meglepő, hogy az Inkvizíció milyen kitartó makacssággal - és milyen találékony ravaszsággal - nyomozott Menocchio nézetei és tevékenysége után, mígnem végül sikerült csapdát állítania, és elveszejtenie a molnárt. Őt is - akárcsak később Galileit - két peren hajszolták végig, amelyek során az ő tanait is bonyolult teológiai keresztkérdésekkel „világították át”. Végül az ő ügyében is - akárcsak Galileiében - a pápa döntött: „a katolikus világ feje, személyesen a pápa, VIII. Kelemen ereszkedett le Menocchióhoz, Krisztus testének megmételyezett tagjához, hogy halálát követelje. Ugyanazokban a hónapokban közeledett befejezéséhez Rómában a volt szerzetes, Giordano Bruno pere. Ez az egybeesés szimbóluma is lehet annak a kettős harcnak, melyet a katolikus hierarchia ezekben az években azért vívott fönt és lent egyaránt, hogy érvényesítse a tridenti zsinaton jóváhagyott tanításokat.” (293.) 2. Pietro Redondi: Galileo eretico. Torino, 1983. Einaudi - „Vizsgálódásomban kezdi Redondi az Első fejezetet - először a mozgásokat vettem célba Galilei fény természetére vonatkozó gondolatainak a problémájából. Ami azt illeti, Galilei sohasem fogalmazott meg általános elméletet erről az alapvető jelenségről, és csupán rövid kijelentéseket írt vagy közölt a kérdésről.” (11.) Így például 1611 tavaszán, római útja során a teleszkópja mellett magával vitt egy darabka spongia solis-t, bolognai alkimisták által nemrégiben felfedezett foszforeszkáló követ, hogy demonstrálja vele: „a fény a hő ideájától és a világos környezet jelenlététől elválasztható jelenség”. (12.) A fény tehát nem lehet, mint az arisztoteliánus természetfilozófusok tartják, „kvalitás”, hanem valamilyen corporeális, testszerű „kvantitás” kell legyen, valamilyen „kvantum” („quanto”), amely láthatatlan részecskék emissziójával terjed. Egy speciális anyag, mint ez a mesterségesen kalcinált kő, talán úgy valahogyan tudja vonzani a luminózus korpuszkulákat, mint ahogyan a mágnes vonzza magához a vasreszeléket.” (12.) A távcső egy új világrendszert, az égi mozgások egy új elméletét volt hivatva a római előkelőségeknek demonstrálni; de mit akart bizonyítani Galilei a spongia solis-szal? Nyilván valamiféle mozgásokat ezzel is, a fényrészecskék mozgását. De miért? Azért, véli Redondi, mert a katolikus teológia Ágostonra és Dionüszosz Areopagitára visszavezethető misztikus vonulatában központi szerep jutott a Mindenséget bevilágító és éltető Fénynek - Kopernikusz is ezzel érvelt a De revolutionibus Első Fejezetében a Napnak a Mindenség középpontjába helyezése mellett -, és így Galilei egy új, ámde régi katolikus hagyományokban gyökerező, kontemplatív és spirituális filozófia segítségével vélhette legitimizálhatónak felfedezéseit és elképzeléseit, amint azt a Piero Dininek, a Szent Szék apostoli referendáriusának 1651. március 23-án küldött levél igazolja. „A monsignor Dininek címzett nyílt levél valódi címzettje ugyanis az a római egyházi és teológiai környezet volt, amely jó szemmel nézte Vili. Kelemen pápa nyitását az egyházi műveltségben a század végén, amikor Francesco Patrizi és az ő hermetikus, neoplatonikus, antiarisztotelinánus, kopernikánus filozófiája behatolhatott a Sapienziára [a pápai egyetemre], és elterjesztette a fény immateriális testként való felfogását, amelyben »részesedik és megtermékenyül« a világ.” (15.) Íme a pápa mint a kulturális nyitás bajnoka, ám ugyanakkor a tridenti szigor kérlelhetetlen őrizője, aki megköveteli az eretnekségben bűnösnek találtatott szegény öreg molnár