Tiszatáj, 1997 (51. évfolyam, 1-12. szám
1997 / 4. szám - KRITIKA - Szekér Endre: Márai Sándor : Napló 1976-1983
011 1997. április művén, és az Etele halálára hivatkozva így vall: „A Birodalom megrendül, mert egy ember elszenderedett... Ha ez lehetséges, mi a Hatalom? Képesség, energia? Egyszemélyes arcvonal?...” Érdekes megfigyelni ebben a kis részletben az olvasó Márai elgondolkodását, az általános vonatkozás kiemelését, a sűrítést. A hosszabb fejtegetésből itt csak két és fél sor maradt a naplóban. Márai a magyar irodalomból Arany mellett Kosztolányit és Krúdyt szereti legjobban. Az 1976-1983-as naplóban például Kosztolányi Szeptemberi áhítatának hangulatát érzi az ezüst ködben, az olvadt arany fényben, az Appenninek japán rajzával a háttérben. Vagy: egy éjjel megint Krúdy Asszonyságok díját olvassa, eltűnődik az író-zseni pokoljárásán, Vergilius és Dante után ballagva. Micsoda többletet tud itt adni Krúdy! És a csodálatos Napraforgó! „Minden sorában a teljes érettség. Kísérteties biztonság, öntudatlan és mégis mindig célba szúró fogalmazás.” S nem felejti a századvég magyar íróit. Justh Zsigmond naplóját és leveleit olvasva őrzi azt az utánozhatatlan atmoszférát, mellyel búcsúzik a XIX. század békéjétől, nosztalgikus-álomszerű-szépségkereső világától. A naplóíró itt megáll. S önmagába fordulva, önkritikusan szól arról, hogy a búcsúzó XX. század írójaként képes volt-e azt a többletet megfogalmazni, mint a századvég magyar írói? Ehhez az önvallomásos írói alkathoz hozzátartozik az, hogy túllépve a magyar irodalmon mindig világirodalomban gondolkozzon. Márai bárhol van Európában vagy Amerikában, Salernoban vagy San Diegoban - mindig vele vannak az írók. Salernoban Byron leveleit olvassa, és az emigráns lét jut eszébe. Amikor egy öreg campaniai parasztot lát a halottas ágyon, Babits sora. „Talán nem is olyan nagy dolog a halál” villan fel benne. „Mégis, még mindig olvasok” - jegyzi fel naplójában az idős Márai. „A könyvtárban. A fellélegzés, hogy megint többféle nyelven olvashatok könyveket” - írja. Boldogan állapítja meg, hogy talán azért repült óceánokon és földrészeken keresztül, hogy egy „eleven” könyvtár közelébe kerülhessen. Márai életének része az olvasás és az írás. Könyveket vesz kezébe, régi és új barátokkal fog kezet, újraolvassa kedvenceit, jegyzeteket fűz olvasmányaihoz. A hajóládában megtalálja újra a szeretett Marcus Aureliust. Mint egy régi barátról mondja: „öröm viszontlátni.” Az Ótestamentumot forgatja, mely „úgy maradt meg a nyelv és az irodalom alakjában a hordozható haza”. Mallarmét olvassa, Valéryt kedveli, Thomas Mann szellemét rokonnak érzi, Szolzsenyicin könyve „vallomás a század nagy perében”. A Márai-stílus régebben divatot teremtett, hosszan ívelő, csupa zene mondatszerkezeteit utánozták. A Naplók stílusa más: a korábbi összetett mondatok lerövidültek, a nyelvzenét mellőzi. Gyakori a naplószerűségből adódó tömör kijelentő mondat („Nincs »népszabadság«. Csak egyéni szabadság van. A nép csak akkor szabad, ha az egyén szabad.”) Egy-egy bekezdést egy-egy szóval kezdi, a témát jelöli, cím helyett, pl. Valéry. Eltűnődik a szavak erején. Pound szinte felfedezte a költészet számára a „szót”. Márai kedvelte az idézőjelet, így figyelmeztetett a hangsúlyra, így tett valamit ironikussá stb. („önéletrajz”, „elegáns”, „igaz”). Szívesen idézett olvasás közben („Száz fej kékül...”, Dante). Pár sorban tud drámát sűríteni: „Az Úr rákiáltott a bűnbe esett Adámra a Paradicsomban: »Ádám, hol vagy?« Az Ember most felocsúdik, körülnéz, és felkiált: »Isten, hol vagy?«” Márai hasonlatai olykor képzőművészeti eredetűek, Hyeronimus Bosch vagy Caravaggio képét idézi. Stílusának eredetisége most a sűrítésben, az esszészerű vallomásban, a sokfelé tekintésben, az asszociációs erőben rejlik. Pl.: „Mallarmé”. A „tiszta költészet főpapja úgy írt, mint Mózes, mintegy vésővel rótt betűket kőtáblára. »Soha ne kérdezd, mi ez, mindig csak azt kérdezd, mit jelent ez!...« (Így is lehet verset írni.) Hugo úgy írt verset, mintha egy tűzhányó mondana valami