Tiszatáj, 1997 (51. évfolyam, 1-12. szám
1997 / 1. szám - Sánta Gábor: „A nemzeti élet mappája - könyvekből összerakva" : Mikszáth és a magyar regényírók képes kiadása
1997. január 79 fiúként mutatja be. Iványi Ödön ellenben Mikszáth szerint „a legszebb ifjak egyike volt, valóságos Antinousi alak”, akárcsak Justh Zsigmond, ez a „törékeny, bágyadt, hirtelen szőke ifjú, kinek ábrándos szemeiben mély tűz” égett. A fiatal Rákosi Jenőt „szikár, magas, csontos” ifjúként ábrázolja, akin semmi különös nincs, „csak az, hogy az egyik szeme örökké be van hunyva”. Mikszáth képzeletében Nagy Ignác olyan emberként él, aki „rút volt, mint egy faun”, míg a fiatal Bajza Lenkére mint a „legkáprázatosabb jelenségre”, Toldy Istvánra pedig mint olyan emberre emlékezik, aki „szép szál barna ifjú volt, hatalmas vállakkal, mint egy Herkules, fekete szemeiből izzó fény lövellt ki, izmait erőfeszítette”. Mikszáth Tolnai Lajosra szintén úgy gondol, mint aki „robosztus, erős ember volt, csupa izom, csupa egészség. Nagy, túlságosan nagy, kerek fejében, melyből két, egymástól feltűnően messzire elhelyezett, apró rókaszem csillogott, egy egész világ forrt”. Mikszáth e portrékban a bemutatott írókról jellegzetes vonásaik alapján fest képet, némelyik szinte karikatúra. (A múlt század irodalmában a karikatúra elválaszthatatlan rajz műfajától.) Bevezetéseivel Mikszáth olyan album elkészítésére törekedett, amelynek segítségével - összhangban a Magyar Regényírók Képes Kiadásának alapkoncepciójával - a sorozat megvásárlói a magyar regény tizenkilencedik századi történetének legfontosabb íróit ismerhetik meg. Mikszáth azonban nemcsak az írók külsejét rajzolta meg, hanem jellemük és élettörténetük egy-egy fontosabbnak érzett részletét is bemutatta. Barátjáról, Vadnai Károlyról fontosnak érezte elmondani, hogy „mindenütt makacs, pedáns és szigorú maradt, amiért a bohém világban filiszternek nevezték”. Gaál Józsefről viszont azt jegyezte le, hogy „vidám, megenni való fiatalember lett, csupa elevenség, tréfa és kedélyesség. Az egész országban híre támadt, mint »a legkedvesebb diskurátornak«. Mindenki szerette, ahol megjelent, felvillanyozta a társaságot. A nők is rajongtak érte, pedig nem volt csinos ember, mégis számos szerelmi kalandját mesélték”. Mikszáth szinte Gaál ikertestvéreként képzeli el Beöthy Lászlót, aki ugyancsak „víg, pajkos, előzékeny, megenni való, kedves ember volt, társalgásban szellemes, sziporkázó. Ahová belépett, a derűt hozta magával, az egész országnak jó pajtása”. Akárcsak Nagy Ignác, hiszen ő is „vidám, elégedett természetű ember volt, amellett jó pajtás, mikor a Csigában, az írók vacsoráló helyén megjelent, »dugóknak szörnyű pattogása vala« - jegyzi meg egy kortársa”. Beniczkyné Bajza Lenkéről viszont Mikszáth jegyezte fel, hogy „élete egy szép út ebben a siralom völgyében, egy szép út, göröngyök nélkül való, mindvégig fölfelé visz, s ragyogó verőfény önti el. (...) Olyan volt ő, mintha nem is az anyja szülte volna, hanem Bajza gondolta volna ki”. Mikszáth Tolnai Lajos pályáját azonban korántsem látja ennyire simának. Az író hányattatásait azzal magyarázza, hogy Tolnai „makacs, senkivel meg nem férő természet volt, melynek a tomboló harag az elementuma. Mint a kova, csak akkor adott szikrát, ha ütött vagy ütötték. (...) Amellett mézédes szavú, mosolygós ember volt, valóságos macskatermészet, hízeleg, de karmol”. Csiky Gergelyt is hasonlónak ismerte meg, olyannak, aki „férfias, vasakaratú ember volt, erős szenvedélyekkel. Gyűlölt és szeretett. Tudott akarni - azok közé tartozott, kik a könyökükkel is elég erősek maguknak utat vágni, - de hogy a könyökét használhatta volna, arra nem jutott ideje, mert ez a könyök éjjel-nappal oda van támasztva szinte szüntelenül az íróasztalhoz”. Mikszáthot az írók természetének e kettőssége különösen foglalkoztatta. Gyakorta eltűnődött azon, hogy az írók egy része hogyan képes együtt élni személyiségük