Tiszatáj, 1997 (51. évfolyam, 1-12. szám
1997 / 1. szám - Sánta Gábor: „A nemzeti élet mappája - könyvekből összerakva" : Mikszáth és a magyar regényírók képes kiadása
1997. január 8- 4. Az „utolsó titán ” és a többiek hagyni, mintegy küzdelemben a sietős végzettel, maguk is könyveket írnak. Ilyen, betegség által értett író volt Iványi Ödön. Gyakori jelenség ez az irodalomtörténetekben. (Sokszor a púposság, sántaság, abnormális testalkat is beleavatkozik a pályacsinálásba.)” Mikszáth szerint Justh Zsigmondot is a közeli elmúlás tudata késztette lázas alkotásra. „Ő pedig tüdőbeteg lévén, a saját vérét hányja, és álmodozván véget nem érő útján a tavaszi napfény nyomában, regényeket komponál, melyekbe a saját lelkét önti. (...) Mert hát míg ő tolla pengéjével a halhatatlanság barázdáit szántja, s életet ad a gondolatainak, addig a halál a villogó kaszapengéjével ott áll mögötte, és nem lehet többé őt lekérlelni. (...) A kis tollacska pengéje lázasan dolgozott - talán az a másik penge a háta mögött kergette.” Mikszáth bevezetőinek ezek a találó, sokszor megrázó, gyakran lírai jellemrajzok a legélvezetesebb részei. Az író e téren érzi magát igazán elemében, mintegy igazolva Mezei József azon megfigyelését, hogy „a rajzforma Mikszáthban a rejtőzködő analitikust leplezi le”. Mikszáth az írók között is a különcöket szereti. Annál nagyobb kedvvel rajzolja valamelyikük portréját, minél változatosabb, fordulatosabb és kalandosabb volt az élete. Láthatóan róluk tud igazán mesélni; életrajzukat részletesen, színesen, fordulatosan beszéli el, mintha valamelyik hősét mutatná be. Minél kevesebbet tud valakiről, vagy még élő kortársa az illető, és ezért óvatosan kell fogalmaznia, annál rövidebbek és semmitmondóbbak a regényeik elé írt bevezetők. „A mostani írókkal már alig történik egyéb, csak az, hogy írnak”, állapítja meg Mikszáth Rákosi Viktorral kapcsolatban, amihez Herczeg Ferenc portré-vázlatában még azt is hozzáteszi - dőlt betűkkel! -, hogy „aminek a végét nem tudom, az elejét nem merem tudni”. E két életrajz terjedelme csak fele az amúgy is csupán néhány oldalnyi Mikszáth-bevezetőknek. A Magyar Regényírók Képes Kiadásában közreadott könyvek sorszámai nagyjából követik az első megjelenések időrendjét. Azért csak „nagyjából”, mert abban az esetben, ha egy írónak több regényét is a sorozatba válogatta a szerkesztő, akkor azokat tömbösítette. Az is a tudatos szerkesztői kompozíció jele, hogy Mikszáth a Jókai előtti magyar regényeket műfajtörténet, stílusirányzat, illetve világszemlélet alapján állította sorrendbe. (Mikszáth szerint a magyar próza történetét Jókai előttire és utánira kellene felosztani.) Számára mindez láthatóan sokkal fontosabb volt, mint a szigorúan vett időrend. Verseghy, Fáy és Gaál regényei után ezért Nagy Ignác és Kuthy műveit szerkesztette, holott Jósika Miklós regényei ezen utóbbi kettő előtt keletkeztek. Csakhogy amíg azokon a romantikus regényeken még kétségkívül érezhető az idegen minta hatása, addig Jósika nem minden munkájáról mondható el mindez egyértelműen, ráadásul ezekben itt-ott már a társadalmi vagy korrajz regények jellegzetességei is felbukkannak. Azok a jellemzők, amelyek a realista kezdeteket jelentő Eötvös- és Keményregényeknek már meghatározói. Mikszáth Jókait a romantikus iskola betetőzőjének tekintette; az ő művei közül jelent meg a Magyar Regényírók Képes Kiadásában a legtöbb regény, szám szerint négy, Jósika három, Kemény Zsigmond kettő, Eötvös József pedig egy regénnyel szerepel a sorozatban.) A Jókai fellépését követő magyar regényirodalom bemutatásakor a szerkesztő többé-kevésbé időrend szerint állította egymás után a megjelentetett regényeket. Ettől