Tiszatáj, 1998 (52. évfolyam, 1-12. szám
1998 / 2. szám - KRITIKA - Kelemen Zoltán: Posztkorpusz (Testes könyv I.)
11 a tiszatáj méletek között eltévedt, megfáradt olvasó, bár talán az is eszébe juthat ezekről a viccekről, hogy a kevesebb több lett volna. A Befogadáselméletek fejezet nyitódolgozata Wolfgang Isertől származik. Örvendetes a közlés, mivel a magyar elméletészek közül jó néhányan ugyan nyakra-főre hivatkoztak Iserre, ám inkább a művek angol nyelvű változatára, anyanyelvünkön eleddig nem olvashattunk eleget a szerző műveiből. A tanulmányból az is kiderül, hogy a posztkorpusz korának kérdéseire az orosz formalisták nagyrészt választ adtak, mielőtt azok a bizonyos kérdések megformálódtak volna. Az Isert követő Stanley Fish impozáns cikkében végül is nem ad választ a kérdésre: hogyan sajátítjuk el két egyező nyelvi jelekből építkező, de más-más jelentésű „szöveg” jelentéseit? Csak azt mondja meg, hogy hogyan nem. Persze válaszként elfogadható, hogy a jelentések értése eleve adva van a „helyzet” által, melyben a kommunikáció zajlik, de ekkor felmerül a következő kérdés: miként adott? Távolabbi probléma, hogy Fish azt állítja: nem probléma, ha beszédnormák ésmércék végtelen sokaságának adunk autoritást, mert a „ha sok a mérce, akkor egyáltalán nincs is mérce” kijelentés bár igaz, de mivel az „általános” beszédre vonatkozik és ilyen beszéd Fish szerint nincs, így a kijelentés igazságértéke »nem számít«. Ha el is fogadjuk azonban, hogy a szépirodalmi szövegek vagy a sajtcédulák nem számítanak „általános beszédnek”, akkor még mindig ott a kérdés: hova sorolunk bizonyos filozófiai szövegeket, illetve beszédeket, sőt Fish szövegét magát vagy a hozzá hasonló elméleti munkákat, melyek beszédről és szövegről próbálnak valami „általánosat” megfogalmazni, hiszen ha egy ilyen szövegben valaki kijelenti: „általánosságokat nem lehet megfogalmazni”, akkor ezzel éppen egy saját maga számára legalábbis érvényes általánosságot fogalmazott meg. Megjegyzem, újabb kifejtendő problémát jelent, hogy Fish példája („Van szöveg ezen az órán?”) egybemoshatja a beszéd és szöveg között meglévő különbségeket. Norman Holland tanulmánya zárja a Befogadáselméletek fejezetet, az egység, identitás, szöveg, én fogalmait vizsgálva pszichológia és irodalom(szociológia) hatásvidékeit járja. Ideológiakritika a címe a Testes könyv I. utolsó fejezetének. Edward Said cikkével kapcsolatban megemlíthető, mivel rá talán fokozottan érvényes - bár a posztkorpusz szinte valamennyi szövegében kitapintható - a komoly jóindulat a megértés és értelmezés tekintetében, mely jóindulat valószínűleg Nietzsche jelentős hatásának tulajdonítható. A kérdés az, hogy a napnyugati civilizációnak-kultúrának szüksége van-e erre a jóindulatra, pontosabban: érzi-e ennek szükségét? Hayden White hasonlóan Nietzsche nyomdokain halad (gondoljunk a német filozófus korszerűtlen elmélkedései közül A történelem hasznáról és káráról címűre), amikor a történelemírást, mint irodalmi (metaforikus, műfajokkal leírható) tevékenységet vizsgálja. Történelemfilozófia, pszichoanalízis és irodalomelmélet találkozik szövegében. Stephen Greenblatt szövege joggal lehetne ajánlott olvasmány nemcsak az irodalomelméletet, hanem a világirodalmat hallgató bölcsészek számára is. Shakespeare színházán és korán mutatja be a társadalmi energia áramlásának folyamatát. Csak kiegészítésképpen jegyzem meg: érdekes összefüggésre bukkanhatunk, ha az svepysia szó jelentése után kutatunk például Arisztotelésznél. Ugyanis megvalósulást jelentett. A Shakespearedrámák ezek szerint társadalmi-történetigazdasági (a mecenatúrával, a cenzúrával és a közönségigénnyel kapcsolatos) együtthatók megvalósulásának köszönhették megvalósulásukat. Louis Althusser Marx és Lukács gondolatainak felhasználásával fejti ki elméje