Tiszatáj, 2001 (55. évfolyam, 1-12. szám
2001 / 1. szám - Sándor Iván: A történelem (regény)beszédes némasága
ült 2001.január A tizenkilencedik század nyolcvanas évei: hosszan elnyúló formaváltás az európai történelemben és kultúrában. A látszólagos nyugalomban minden erjed, 1914-ben kirobban. Hermann Broch beszél Hofmannstahl-esszéjében arról, mi van a felszín alatt. A maszkok mögé pillantó tekintet döbbenetét számomra Cézanne Mardi-Gras című 1888-as festménye fejezi ki. A Húshagyó kedd olyan hatást tett rám, mint Daumier Rocinante képe, amit a regény útonlétének metaforájaként néztem. A színes függöny éppen csak fellebben. A fehér ruhás, csúcsos sipkájú Pierot és a napóleonsapkás, kárókockás öltözetű Harlekin előlép. A tapsokat köszönve a mosolygó arcra fagyó vonásokból megformálódó maszkok. Minek a látványát festette meg Cézanne a fennkölt és bábszerű mozdulatban, a merev fejtartásban, Harlekin csodálkozó-mérlegelő, Pierot megértő-visszahőkölő pillantásában? Tudjuk, úgy festett, hogy kiválasztotta a motívumot, aztán megvalósította a róla alkotott vizuális felfogását, könyörtelenül rámutatva a lemeztelenített alapformákra. A Mardi-Graf Nietzsche kinyilatkoztatása és T. S. Eliot A tokföldje között születik. Az egyiket mintha fölszívná, a másikat mintha megelőlegezné, amikor Harlekin és Pierot tekintete a megérthetetlenre való rácsodálkozást rögzíti. Nézzük az ide vezető történetet. A kiindulás, a világmegértés lehetősége, az „egész” megismerésének igénybejelentése, a személyiség önfelfedezésének, az Én egybetartottságának korszaka a tizenhetedik század elején. A másik pont: az „egész” megismerhetőségébe vetett remény kudarcának, a személyiség veszendőségének világállapota a huszadik század végén. Négy Pierot-Harlekin ábrázolás. Kettő a Mardi-Gras előtt, kettő utána. A Lear király Bolondja mindent megért, mindent kimond. Az összefüggések áttekinthetők, talán Lear is észhez tér, a helyzet nem rózsás, a Bolond azonban magabiztos és reményteli, a színpadtól így búcsúzik: „És oly idő jön, aki még megéri, / Hogy fődivat lesz lábbal mendegélni.” Watteau nagy Gillese szomorú. Rendelkezik elődje után egy évszázaddal némi tapasztalattal, érzi a változást. Tekintetében a korhoz illő szentimentalizmus az újabb felismeréseket kifejező világszomorúsággá konvertálódik. Itt lép be a sorba a Mardi-Gras szereppárosa. A váltás könyörtelenül mutatja magát. Látjuk majd, a regényben, a regénynek a történelemhez, a történethez való viszonyában is. A másik két ábrázolás. Az egyik a huszadik század közepén. Már „minden világos”, de mégis: hol az a végső szalmaszál? Estragonnak és Vladimírnak ugyan már nincs mibe kapaszkodni, azért még várnak. Utolsó tettük az egy helyben maradás, aminek minősége van: tehetetlenek, ám nem adják fel. Jovánovics György bohóca: posztamensen elhelyezett zsáknadrág, zsák felsőrész. Pierot-Harlekin kellékei Pierot-Harlekin nélkül. Maradt: a maszk. Az ember eltűnt. A zsáknadrágban, a zsák felsőrészben „meghúzódó” ürességbe legfeljebb beleképzelhetők a test kontúrjai. Öt változat: Bölcsesség - reménység. Lemondás - szomorúság. Felismerés - mosolyrafagyás. A végjáték virtuális vállalkozásaként: megkapaszkodás. A maszk mögötti üresség, mint az utániság stációja.