Tiszatáj, 2001 (55. évfolyam, 1-12. szám
2001 / 3. szám - Podmaniczky Szilárd: Két kézzel búcsúzik a leopárd (Regényrészlet)
2001. március 11 legnek, holott úgy hozzák, mintha az élet virágai lennének, szépen megkötözve, s amint belép az élet virágaival a temetőkapun, hoppá, a fejéhez kap, ezek a gyász virágai, és azt mondja, végül is elég egy embernek egy alkalommal virágot vinni, s ha ez a temetése napja, akkor a temetése napja, egy ember egy virág, ez egészen érthető, bőven elég a temetés napján beismerni, mennyire szerettük őt, hoztunk virágot is, igaz, már nem látja, de hogy is vette volna ki magát, ha még életében beismerjük, hogy szerettük, és csokrot adunk neki, egészen hülyén jött volna ki, mintha már most temetnénk, biztosan értetlenül állt volna a csokor előtt a nagymama, még azt hitte volna, most akarjuk letudni a temetési virágot, mert lehet, hogy a temetés napján nem érünk rá, ezért időben át kellett adni a virágot, amelyen elsőre azért nem látszik, hogy az élet vagy a gyász virága, szóval, jól van ez így, elég nagy baj az, hogy ezt a szép csokrot a temetőbe kell vinni, ezért hát a temetés előtt még megmentenek néhány szálat a csokorból, annyira jók benne a színek, hogy egy-két szál föl se tűnik, a virágkötő úgy se lesz ott a temetésen, de mennyit is érdemes kivenni a csokorból?, a felénél azért kevesebbet, ellazul a kötés, de hogy temetésre is páratlan szálat illik-e vinni, mint születésnapra, azt nem tudni, vagy annyi szálat, ahány éves volt a nagymama, az azért sok, különben is, hány éves is volt?, a csuda tudja, öreg korban már mindegy, hány éves az ember, különben pedig abból a csokorból akkor illetlenség lenne kimenteni otthonra pár szálat, pedig hát milyen sors vár rá a temetőben, gondoljuk csak meg igazából, főleg váza nélkül, mert vázát senki nem visz, és csodálkozik, nem tudja hová rakni a virágot, gondolta Kremkus az apjáról való gondolatok közt, aztán elindult a ház felé, az utcai forgalom amúgy is megélénkült, és megint csak furcsán méregették Kremkust, ahogy ott áll a házától száz méterre, és figyeli az épületet, mintha azt várná, hogy az elmozduljon valamerre, de leginkább, mintha nem ismerné fel a házat és a parkkertet, amelyek méretüket elveszítve ugyan, mégis kibogozhatatlan emlékhálót vetettek Krónikusra, oly sűrű szövésűt, hogy olykor elhibázott lépésnek tartotta ide visszatérni, úgy érezte itt magát, mint régen, annak ellenére, hogy ő magában számtalan változás ment végbe, ám mégis, mintha a ház és parkkert kényszerítené arra, hogy ugyanaz az ember legyen, mint egykor, mintha a ház és a parkkert szigorúan csak a kis Kremkust ismerné el Kremkusnak, ezáltal a nagy Kremkusnak itt semmi keresnivalója, és hiába az emlékezet, amely napokon át kellemes lebegésben és kíváncsi figyelésben tartotta Kremkust, ez lassan elmúlt, mindent újra átélt, és mindent újra végigélt, az emlékképek ettől még nem mozdultak, lebilincselték és lekötözték Kremkust, a munkájával sem haladt, amely akkortájt az életrajzi regényem volt, körbefogták az emlékfalak és mozdulni sem engedték, s furcsa módon a házból való elköltözésük utáni idő vált egészen régmúlttá, a közelmúltja eltávolodott tőle, a jelenje pedig meg sem született itt, csak házon kívül, s ha ide visszatért, azonnal a régi Kremkust találta magában, a legrégebbit, akire eddig