Tiszatáj, 2002 (56. évfolyam, 1-12. szám
2002 / 10. szám - Kabdebó Tamás: Zengő kapufa (Orbán Ottó és a költészet)
TI 34 tiszatáj Hol találjuk a Walter von der Vogelweide-i életörömöt, a természet, a tavasz láttán, a madárcsicsergés hallatán? Orbánnál csak a dallam csapódik le a Vogelweide dallamára c. versben. „Vers és madár úgy fújja a vesztesek dalát, hogy majd belészakad!” A vers végső sora ez, szemantikájával a vers kicsengése. A statisztikák koordináta-rendszerében, a negatív tapasztalatok fókuszában a madárdalból siratóének lesz. Baj ez? Lehet-e, hogy olyan korban élünk itt a földön - a Kárpát-medencében -, amelyben pesszimizmus a költők jelentős számára törvényszerű? Lehet. A terror korában élünk. Orbán, az ő külső-belső világában, versről versre tetten éri a terrort. És kinek, ha nem neki kell megfogalmaznia a Végjáték két sorának tanácsát? „Az urológián? A neurológián? Kéne egy kis gyorsan ölő cián.” Ez a kétsoros talán nem is annyira a középeurópai fauna és a budapesti flóra kővirága, hanem az elodázhatatlan emberi sors felett érzett spleen-é. Igen, a halál valóban elkerülhetetlen, a társadalombiztosított emberiség nagy száma kórházi ágyon végzi, de a kétségbeesés nem kötelező. Könyöröghetünk, például, a szép halálért, miként ezt a latin költők tették, Zrínyi Miklós is, előtte Ronsard, nemrég Tollas Tibor. A halál attól lesz „szép”, hogy az elme fölfogja: hordozója nem élt hiába. És hogy van testi, vagy szellemi, esetleg mindkét fajta folytatása. És az is vigasztaló, hogy a háborgások korszaka, a forradalmak, a háborúk, a faji fejvadászatok időtartama kis hányada a békének s bár - mint Orbán esetében a nácik, más esetben az oroszok - megölték, megölhették apját, a leölt elődök helyébe állnak és álltak az élő utódok. Esszéinek tónusa egy olyan Orbán Ottót mutat, aki mindennek tudatában van; verseivel azonban visszautasít minden lehetséges vigaszt, enyhülő magatartást. Érthető és méltányolható költőnknek az a törekvése, hogy minden (látszólag) csak formalista irányt, mint pl. a posztmodernt elkerüljön. A posztmodern kultikus kulcsként használja a játékosságot, melyet mint elvet, azaz saját költői gyakorlatának kibővíthető paradigmáját Orbán Ottó elvet. Holott a posztmodern főleg azt teszi - mutatis mutandis -, amit egy évszázaddal ezelőtt az eklekticizmus tett. Egy idősíkra hoz több múltat, jövőt, jelent, feloldja a komolyt a vidámban, konkolyt hint a tiszta búzába, egybemossa a szerzőt a művel (aki, mint azt a modernektől már tudjuk, a születendő mű által „kiválasztatik”),10 kivadássza a szavak, a kifejezések és az attitűdök dzsungeléből a politikai avagy az egyéb indíttatást. Csáth Géza pre-posztmodern magyar író, Tűz Tamás pre-posztmodern amerikai magyar költő, Bjorneboe pre-posztmodern norvég drámaíró. Tűz Tamás tudatos és öntudatos homo ludens volt, legjelentősebb kötete: Tükörben játszik a kéz. És lám, a posztmodern társasjátékát játszani nem akaró Orbán, mint vérbeli költő, valójában nem nélkülözheti a játékosság adta lehetőségeket: „Száz ok van arra mondják a túzok, hogy télen fázok, nyáron túzok. ” Az orbáni életműben lelhető egyik legszebb, legdallamosabb versből: „Schubert dalában mint dallamában hallható halál van.” Tehát a zeneszerző teszi azt muzsikával, amit az antik költők szavakkal: dalaiba, muzsikájába belekomponálja, ezáltal megszépíti a halált. Íme az ars moriandi! 10 Variánsa ez az Orbán sor: „én ejtem a szót, de valaki más beszél”.