Tiszatáj, 2002 (56. évfolyam, 1-12. szám
2002 / 4. szám - ILLUSZTRÁCIÓ - Huszár Imre munkái a 11., 28, 52., 70., 90. és a 116. oldalon
i 2002. április 115 sonló funkcióvá, „akire hivatkozva megmagyarázható, miért vannak bizonyos események jelen a műben, ezek hogyan módosulnak, miképpen változnak és torzulnak el” (Michel Foucault). Ezen összefüggés mentén az sem elhanyagolható momentum, hogy Kádár János épp egy Csaplár Vilmos nevű kisfiú szájából hallja viszont a nevét. („Kádár János a nevét hallván, visszanézett. Észrevette a kisfiút. Csodálkozott, hogy mit akar tőle egy ismeretlen gyerek. [...] Hogy hívnak? [...] Csaplár Vilmos.” 43.) Az Igazságos Kádár János történelmileg beazonosítható, irodalmi hagyományból feltöltődő „tulajdonnevei” nem önmagunkat, inkább a történelemre mint fikcióra tekintő elméleti megközelítések azon alapvetését reprezentálják, miszerint „nem kevésbé vagyunk olvasói a történelemnek, mint a regénynek.” (Paul Ricoeur) „Mátyás király Gömörben lóvá tette az urakat, összekacsintva a néppel, Kádár János is kacsintgat. Legalábbis időnként úgy tűnik, mintha kacsintana” (Fülszöveg). Azonban a Mátyás király névhez fűződő történet után kutatva meglepetés érheti az olvasót, ha a történelemtudományi munkákba keresgél, azok erről a Mátyásról és az összekacsintásról nem tudnak. (Ugyanakkor az egyes tudományterületek nyelvi, retorikai átjárhatóságát erősíti, hogy még az olyan történész szakmunkában is, mint Kubinyi András Mátyás-monográfiája helyt kap a népmesék Mátyás királya.) Ezen tulajdonnevek a történelem fikciósítása és a fikció történetiesítése közben miként a retorikai alakzatok, vagy a szerző neve szövegszervező funkciót töltenek be. Csaplár Vilmos könyve nem a történelmi elbeszélés újabb elméleteinek reprodukciója, sokkal inkább magukat az e narratívában tetten érhető prózapoétikai eljárásokat reprezentálja. A szerző „nem festi le a benne szereplő dolgokat, hanem felidézi a megmutatott dolgok képét, ahogy azt egy metafora teszi” - olvasható Hayden White-nak A történelem terhe című művében. A regénybeli Csaplár Vilmos tehát legalább annyira (ön)metafora, retorikai alakzat, mint a könyv többi figura). A regény tematikus tanu(l)ságtevő allegorikussága mellett a könyv allegorikus olvasatában Kádár János igazságossága azonban nem csak irodalmi elődje nevének köszönhetően utalható a retorika körébe. A történelmi narratívákhoz hasonlóan „az elbeszélő forma »igazsága« csak közvetve, azaz allegória formájában nyilvánulhat meg.” Ezzel a fajta allegorikussággal állítódik éles kontrasztban az írószövetség tanácstermének mennyezetét a fejével vörösre festő galamb erősen szimbolikus töltetű lelövetése. A kivégzőtiszt neve (Karnyó Péter) pedig bekerülve a retorika gépezetébe történ(et)elemmé válik: „A »Karnyó« név sokáig emlékezetes maradt. Ha valamelyik írószövetségi tag meggondolatlanul cselekedett, azt mondták rá: »karnyós«. Vagy »karnyóskodott«. (145.) A retorika közegében az elbeszélés „valós” eseményeinek és szereplőinek az igazságértéke „vagy a bennük levő irodalmi ténykijelentésekben, vagy ezeknek irodalmias parafrazeálásával való kombinációjában lakozik.” (Hayden White) Csaplár Vilmos inkább elgondolkodtató, mint nosztalgikus múltidéző könyvében így kerül a történelem asztalán egy terítékre a nagymama féle szentgáli kolbász, a Mátyás nevéhez fűződő budai kutyavásár és a Kádár János nevével fémjelzett magyar szocializmus. A gasztronomikus történetírás a terítés, a felszolgálás művészeteként - akár a „retorika” - a szervírozásért felelős. A fűszerezésről és megfelelő ízesítésről a keresetten naiv, ironikus hangvétel és az aforisztikus, poentírozó stílus gondoskodik. Ám tálalás ide vagy oda, mindaddig, míg jóval nagyobb mennyiségben készülnek desszertszámba