Tiszatáj, 2004 (58. évfolyam, 1-12. szám
2004 / 4. szám - REGÉNY ÉS TÖRTÉNELEM - Gyáni Gábor: Történelem és regény: a történelmi regény
2004. április 5*'il azért nem, mert az elbeszélés történeti dokumentumokon alapul. Ez egészen odáig megy, hogy Eco saját magát iratközlőként tünteti fel, aki nem tesz mást, mint hogy lemásolja és nyilvánosság elé bocsátja Melki Adso másolatban fennmaradt kéziratát. A történet ténybeliségének látszatát tovább erősíti, hogy nagy számban szerepelnek a műben szakszövegek, ami a regényt némiképp a tudományos értekezésekhez teszi hasonlatosssá. Végül Eco témaválasztása az új kultúrtörténetre és a történeti antropológiára emlékezteti az olvasót, melyek igazán kedvelt toposzai közé tartozik a népi kultúra, a marginalitás, a miszticizmus.27 * * De vajon történetírás-e még Davis „alkotó fantáziával” megírt munkája, és a történelmi regény konvencionális műfaját gazdagítja-e továbbra is Eco dokumentarista fikciója? Hogy ezekre a kérdésekre válaszolni tudjunk, érdemes lesz újból átgondolni fikció és tény közkeletű fogalompárosát. Kezdjük azzal a ma mindenképp közhelynek ható megállapítással, amely Arisztotelész Poétikájában olvasható, miszerint: „nem az a költő feladata, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy szükségszerűség alapján. A történetírót és a költőt ugyanis nem az különbözteti meg, hogy versben vagy prózában beszél-e [...], hanem az, hogy az egyik megtörtént eseményeket mond el, a másik pedig olyanokat, amelyek megtörténhetnének.” Ennélfogva, szól Arisztotelész következtetése: „a költészet inkább az általánosat, a történelem pedig az egyedi eseteket mondja el”.2« Noha az írástudók nem mindig tartották később magukra nézve irányadónak Arisztotelész merev különbségtételét, a 19. század viszont újból „felfedezte” azt magának. Napjaink historiográfiai és irodalmi fejleményeinek a tükrében azonban újfent bizonytalanság lesz úrrá rajtunk az arisztotelészi műfaji megkülönböztetés feltétlen érvényességét tekintve. Valójában persze már akkor sem kizárólag Arisztotelész szava számított, amikor Balzac azt gondolta magáról, hogy történészként írja művei hosszú sorát. Korábban idéztük ezzel kapcsolatos megállapítását, szövegét tovább olvasva arra is választ kapunk azonban, hogy miért képzelte magát Balzac inkább történésznek, mint írónak. „[Talán sikerül megírnom azt a történelmet, amelyről a historikusok általában megfeledkeztek: az erkölcsök történetét. Nagy türelemmel és eltökéltséggel létrehozom a tizenkilencedik század Franciaországáról azt a könyvet, amelyet sajnos Róma, Athén, Türos, Memphisz, Perzsia és India elmulasztott ránk hagyni művelődéséről...” Ami, fűzi hozzá, teljesen új irányt szab a múlt történelmiesítésének, a valóság gondolati feldolgozásának. „Aki kellőképpen megragadja művem értelmét, látni fogja, hogy a rejtett vagy nyílt köznapi tényeknek, a magánélet eseményeinek, okainak és okozatainak ugyanolyan fontosságot tulajdonítok, mint aminővel a történészek eddig csupán a nemzetek közéletét ruházták föl.”30 Nem Balzac volt az egyedüli 19. századi író, aki ilyenformán adott hangot azon véleményének, hogy a (történelmi) regény, ha lehet, a történetírásnál is alkalmasabb a valóság tényszerű ábrázolására. Joggal állítja tehát Carlo Ginzburg épp rájuk hivatkozva, hogy 276ö. Klaniczay Gábor: Az Eco-inga. BUKSZ, 1993, ősz, 336. A marginalitás egy igen sajátos, egyszersmind nagyhatású - antropológiai - fogalmi megragadására példa Turner liminalitás fogalma, vö. Victor Turner: A rituális folyamat. Struktúra és antistruktúra. Osiris, Bp., 2002. különösen 107-145. 22 Arisztotelész: Poétika (ford. Sarkady János). Magyar Helikon, Bp., 1974. 22. 30 Honoré de Balzac: i. m. 1027. és 1033.