Tiszatáj, 2004 (58. évfolyam, 1-12. szám
2004 / 6. szám - REGÉNY ÉS TÖRTÉNELEM - Olasz Sándor: Köznapi fikció és műfajpoétikai nyitottság (Márai Sándor történelmi regényei)
I“ T tiszatáj sorsán keresztül fő strukturális változásokat képes megmutatni. Nem mintha korábban erre nem lett volna példa: a Háború és békét író Tolsztoj apró események elképesztő halmazában forgatja meg hőseit. Ám a mozgások mögött a mindent fölemésztő nagy történelem sejlik föl, melyben egyén és történelem szükségszerűen súrolja, csiszolja egymást. Márai a mindent fölemésztő, kiismerhetetlen kis történelmet, az ismétlődések kisszerű mechanizmusát mutatja meg. Még Márai Jézusa és Júdása is hétköznapi ember. Olyan, a 20. századi regényben egyébként nem ritka elbeszélésmodell jelenik meg Márai regényeiben, amely a hétköznapi eseményeket, a mindennapi élet szerkezetét jeleníti meg. Történelem alulnézetben - de úgy, hogy a fölülnézeti történelem sem vész el. Már csak ezért sem lehet gond nélkül az áltörténelmi narratívához sorolni Márai műveit. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a történelmi érdeklődés útját a 20. századi történeti tapasztalat és imagináció alakítja. Mindez szorosan összefügg Márai történelem-víziójának azzal a vonásával, hogy ő valójában Nietzsche és Spengler felől szemléli a históriát. „Előbbi az »örök visszatérés« - Márai számára mindig is fontos - gondolatával, utóbbi pedig a kultúrák civilizációvá satnyulásának, illetve az »egyidejűségnek«-nek a koncepciójával” - írja Lőrinczy Huba.A Spengler világtörténeti víziójának a többi műben is megvan a lenyomata. A Harminc ezüstpénzben például ez olvasható: „Minden ember, zsidó és pogány, aki ebben az időben a szellemtájon élt, amelynek földrajzi és népi térképvonalai között a csodálatos élmény, a görög műveltség megszületett, tudta, hogy egy civilizáció befejezte magát. A görögök mint földi hatalom, már eltűntek az időben, csak magasztos bosszújuk árnya terült el a Birodalom fölött, a legyőzöttek örök bosszújának árnyéka, az egyetlen elégtétel: átadták szellemüket egy győzedelmes barbárnak, Rómának és ez a szellem megfertőzte a hódítókat. És mert egy civilizáció alkonyati pillanatát nem lehet homokórával, sem olimpikonok időmértékével méricskélni, még sokáig derengett ez a műveltség, azzal a titokzatos, meleg fénnyel, ahogy napszállat után júliusi estéken fénylik az érett táj, valamilyen földalatti, tellurikus fényforrás erejéből.” Akármilyen kort idéz meg Márai, Spengler gigantikus világtörténeti víziójában tűnik föl minden. Növekedés után hanyatlás: a rend rendszerré válása. Az Erősítő kis karmelita inkvizítora ezért érzi úgy, hogy az örök visszatérés és körforgás mókuskerekéből ki kell lépni: „Nemcsak Rómából kellett elsietni, hanem kilépni mindenből, ami eddig számomra ismerős úti cél...” Kérdés, megfelelő hely-e Svájc kálvini ridegsége. Egy-két máglya még ott is ég, a lelkek azonban végleg kialudtak. Fordított exodusnak vagyunk tanúi az ítélet Canudosban c. regényben. Canudos annak jelképe, amikor az emberek kilépnek államból, társadalomból. Az inkvizítor a józanság és rend sáncai mögé menekül, Canudos a romantikától örökölt „évasion hors du monde” jelképes helye, „...aki megérkezett Canudosba, hamar megértette, hogy nem egy új társadalomba érkezett, hanem egy másik életbe. Egy világba, ahol az életnek is, a halálnak is más értelme van, mint máshol...” A 19. századi brazil történet ily módon jellegzetesen 20. századi létélményekkel telítődik, s ez a históriaiból kinövő léttan az egyik legfontosabb jellemzője Márai regényeinek. Az Erősítő (személyiségét még a máglyán is megőrző) Giordano Brúnója „úgy nézett maga elé, mint aki nem a mennybe néz, nem is a pokolba, hanem a Semmibe - mint aki megértette, hogy a Semmi az egyetlen valóság, minden más csak képzelgés.” Michelangelo firenzei Pietájának öregember 8 Lőrinczy Huba: Sok mondat a zsarnokról és a zsarnokságról. Márai Sándor: Rómában történt valami. Műhely, 2003. 6. sz. 54.