Tiszatáj, 2004 (58. évfolyam, 1-12. szám

2004 / 11. szám - REGÉNY ÉS TÖRTÉNELEM - Kisantal Tamás: Az irodalmi alkotás mint történelmi szöveg

1­1* tiszatáj kudarcra ítéltetett - hiszen a nyelv nem retorikátlanítható s a retorika száműzése cí­mén tulajdonképpen a korabeli „realista” irodalom retorikai módszereit, előfeltevéseit vették át (mint például a nyelv áttetszőségét, az objektív, mindentudó elbeszélőt, a „való­ság-hatás” alkalmazását stb.), s ehhez - az előbbi folyamatot elkendőzendő - egy „objek­tív”, „előfeltevésmentes”, „tudományos” alapszínezet járult.­ Ennek elég súlyos következ­ménye lett, ugyanis White-ék azt állítják, hogy az objektív, „tudományos” történelem­­szemlélet a születő nemzetállamok talaján jött létre, illetve azok egyik legfőbb ideológiai bázisát képezte, ám a későbbiekben az ilyen történelemkép lényegében már elavult, mi több, reakcióssá vált, vagyis a „tudományos” történetírás történetiségfelfogása (és ehhez kapcsolódó narrációs eljárásai) manapság már „elmaradott”, meghaladásra érdemes.9 10 Még ha az ilyesféle értelmezésekből erőteljes radikalizmus, sőt némi utópizmus is árad, az a következtetés talán mégis levonható belőle, hogy egy korszak történetiség-fel­fogásának alkalmasint látványosabb példái lehetnek irodalmi alkotások, mint maguk a történetírói szövegek. Látványosabbak, amennyiben az irodalmi mű formailag újítóbb, „merészebb” lehet, és hatástörténetileg szélesebb területeket érinthet, mint az elsősorban szakmai kritériumoknak megfelelni akaró, s saját diszciplínáján belül talán „apróbb lépé­sekben mozgó” történetírás. Különösképpen így működhet ez az olyan történelmi esemé­nyek megjelenítése során, melyek időben viszonylag közel állnak hozzánk, és még inkább az emlékezet, mint a történelem területéhez tartoznak, a jelenkor társadalmi közössége számára pedig állandó problémát jelent a velük való szembenézés. Az ilyesfajta esemé­nyek azok, melyek a narratív történetelméletnek számára a legkomolyabb kihívást jelen­tik, s az utóbbi évtizedek történetírói és -filozófiai vitáiban mindegyik tábor részéről az . Lásd például: WHITE, Hayden: A történelem terhe. Ford.: Berényi Gábor. In: WHITE 1997, 25- 67.; WHITE: A történelmi értelmezés politikája: szaktudománnyá válás és a fenséges kiszorítása. Ford.: John Éva. In: WHITE 1997, 205-250.; GOSSMAN, Lionel: Történetírás és irodalom. Rep­rodukció vagy jelentéstulajdonítás. Ford.: Szeberényi Gábor. In: TMK 2003. 133-168.; BARTHES, Roland: A történelem diskurzusa. Ford.: Szabó Piroska. In: TMK 2003. 87-98. 10 Mivel nem tartozik szorosan e tanulmány tárgykörébe, kritikámat csupán egy - talán a szokásos­nál kicsit hosszabb - lábjegyzetben fogalmaznám futólag meg. White-ék szerint tehát a történet­­írás az irodalomhoz képest valamiféle „megkésettség” állapotában van, s a történetelmélet fel­adata - az elmondottakon túl - az lenne, hogy a historiográfia kritikájával ösztönzést, „irányt” mutasson egy újfajta, a modern narrációs eljárásokat felhasználó történettudomány és történet­­írás felé. Jómagam némiképp szkeptikus vagyok e program megvalósíthatóságát illetően, még­pedig nem azért, mert - mint a posztmodern történetfilozófia több képviselője hangsúlyozza - a történelem diszciplínája konzervatív, s egy mára már jócskán meghaladott tudománykoncepció­val dolgozik. Még ha ez nagy általánosságban igaz is, úgy gondolom, az ilyesfajta elméleti kritikák egy alapvetően hibás előfeltevés alapján fogalmazzák meg álláspontjukat. Ha tartható az a törté­neti elbeszélés, miszerint a történelem és az irodalom a 19. században elvált egymástól, s az utóbbi önálló szaktudomány lett, akkor nem biztos, hogy túl szerencsés a történetírás formai je­gyeit továbbra is az irodalomtörténet, illetve az irodalmi műfajok története felől szemlélni. Vagyis White-ék mintha kritikájukkal éppen a két terület különállóságától tekintenének el, s az egyik kategóriáit minden különösebb aggály nélkül rávihetőnek tartanák a másikra is, holott lehet, hogy célszerűbb lenne a történetírást valamilyen önálló műfajtörténet felől vizsgálni. Ezt próbál­tam meg felvetni, illetve illusztrálni egy szövegemben: KISANTAL Tamás: A történetírás törté­netéről - avagy mennyiben alkalmazzák a történészek a kortárs történelemelmélet javaslatait. Elhangzott Kaposvárott, a 2003. május 9-10-én rendezett, Az applikáció fantomjai című konfe­rencián.

Next