Tiszatáj, 2005 (59. évfolyam, 1-12. szám
2005 / 3. szám - REGÉNY ÉS TÖRTÉNELEM - Hites Sándor: Politika, poétika, tudományosság: a történelmi regény mibenlétéről
*>11 2005• március érvényesnek tekinti, olyan identifikációs minták hordozójának, amelyek révén a történelem megértése a befogadó életvezetésére nézve is bírhat jelentőséggel.18 A történetírói és a regényírói elbeszélés közül Paul Ricoeur az időbeliség tapasztalatának antropológiai állandóját tekintve a szépirodalom teljesítményét méltányolta inkább, vagyis a Zeitroman-nak tulajdonított nagyobb kifejezőerőt, viszont a történelmi regény műfaját meg sem említette.19 Míg Ricoeur mindkét elbeszélésmódot az olvasás elméletének érvényességi körébe rendelte, addig említhető kísérlet, amelyik éppen arra törekedett, hogy olyan formai kritériumot, vagyis olyan narratopoétikai jegyet találjon, amelyik kizárólag a fikciós (és nem a faktuális) történeti elbeszélésre lehet jellemző. Dorrit Cohn a tudatfolyamatok ábrázolásában, a belső magánbeszéd feltüntetésében megtalálni vélte azt a narratív eljárást, amely a történet képzeletbeliségét (mint narrátori közbeavatkozást) szignálja.20 Ennek az érvnek a történeti korlátai abban állhatnak, hogy a kitalált fiktív beszéd nem mindig számított érvénytelen eljárásnak a történetírásban, ahogy a történetíró (elbeszélői) empátiája szintén odatartozott a történeti megértésnek nemcsak a historista módszertanához, de Collingwood is hasonlóképpen foglalt állást. Amit a történetírás antik klasszikusai kimondattak hőseikkel, azt más korokban a történeti ágens tudatának motivációs tartalmaként (pl. a történeti alakok személyiségképében) rajzolták meg. Ez a mozzanat kapcsolható a fikciós elbeszélés megítéléséhez is, hiszen a 19. század közepi regénypoétikákban (pl. Henszlmann Imre regénybírálatainak esetében) lényeges (dramaturgiai gyökerű) kérdésnek számított, hogy a művész mivel jellemez, szereplői tetteivel vagy pedig szavaival. Az a feltételezés, hogy a múlt nagy alakjain keresztül hozzáférhető a történelem jelentése, része volt a történetírás 19. századi narratív gyakorlatának. A nemnarratív történetírás (marxizmus, Annales, társadalomtörténet) nem az individualitás alapján vizsgálódott, viszont a mikrohistória és a mentalitástörténet utóbb visszahozott valamennyit (éppen a nem emlékezetes személyekhez kötődően) a tudat rekonstrukciójának jelentőségéből. A történetírás mindenkori protokolljaira nézve (legalábbis a narratív történetírás esetében, bár egy formális érvnek is meglehet a maga ökonomikus szépsége) megkülönböztetődtek a művésziség formajegyei, illetve a kitaláció körébe sorolható jelenségek. Az előbbibe a nyelvi formateremtés olyan módjai tartoztak, mint a szerkesztésmód vagy a stílus, az utóbbiba pedig a képzelőerőre hagyatkozó leírások, a kitalált beszédek, a fiktív karakterek vagy események. Míg az előbbiek jobbára mindig részei maradtak az engedélyezett történetírói eljárásoknak, az utóbbiak időnként elvesztették elfogadottságukat.21 Kibédi Varga Áron fontos meglátása, hogy a narratológia nem tett hozzá sokat a történeti elbeszélés kérdésének megértéséhez.22 Az elbeszéléselméleti kérdésfeltevés igen hamar kimeríthetőnek bizonyult. Narratológiai szempontból többek között nem lehet értel- 18 Rosen, Jöm, A történelem retorikája, in Narratívák 3. A kultúra narratívái, szerk. Thomka Beáta, Kijárat, Bp. 1999,39-50. 19 Ricouer, Time and Narrative, vol. 2.158. 20 Cohn, Dorrit, The Distinction of Fiction, The Johns Hopkins University Press, 1999.16. 21 A „formal fictions” és a „fictional invention” viszonyáról: Partner, Nancy F., Historicity in an Age of Reality-Fictions, in A New Philosophy of History, ed. By Frank Ankersmit & Hans Kellner, Reaktion Books, London 1995. 24. 22 Kibédi VARGA Áron, Történelem, történet, regény, Tiszatáj 2004/4. 96. A szintén Hollandiában élő Ankersmitnél is olvashatunk hasonlót, vö. Ankersmit, History and Tropology, 5.