Tiszatáj, 2007 (61. évfolyam, 1-12. szám
2007 / 8. szám - TANULMÁNY - Szakolczay Lajos: Hómezők csillámló aranyhalai (Gérecz Attila költészetéről)
11* tiszatáj Szakolczay Lajos Hómezők csillámló aranyhalai Gérecz Attila költészetéről Ha az éjszaka nem is a megvilágosodás terepe, a sötét kazamatáiból kicsapó fény - például a Don Carlos Szabadság-kettőse - megbolygatja fantáziánkat: csak így élni! És halni? Azt is méltósággal. Az infáns és Posa márki ki tudja hányadszor hallott duettje - szabadsághimnusza - megkavarja a légteret és a fantáziát: fölemel, sodor, gerincegyenesítő s erkölcsiségében is érzelmes dallamával magával ragad. Ez az a pillanat, amikor szinte időtlenül lebegni kezdesz, mintha Verdi szárnyai az ég bordázatával feszítettek volna ki. Rémület, káprázat? Ám nem tudsz annyira ellazulni, hogy ne gondolj a brutálisan leszakított, előtted guruló fejre, ne a zsarnok - a lélek dobozát megsemmisíteni akaró orvlövész - puskájára. És mégis, mindvégig, a hatalom „ajándékozta” rabketrec ellenére is, a szabadság mámora édesíti italod. Fölhörpinteni? Ahhoz kell - félelmek pöttyöző riadalma kizárva! - valaminő nyugság. Az éjszaka ezt is meghozza, hiszen árnyas ligetében, bármilyen zűrös volt is napod, elpihen a zaj, s ha egymáshoz koccannak is - József Attila- szóval - a molekulák, inkább csak a levegő légzése hallik. Mert annak ugyancsak van mámora, ahogyan menetel a csend. Ebben az időtlen időben, mert talán több heti olvasmányélményem volt, láttam meg Gérecz Attilát. Elsőbben árnyalakját, ahogyan Don Carlos és Posa márki közt térdel - a szabadsághimnusz esküvés, csupán ilyen pózban illik előadni -, aztán a daliát, a sportosan élő, szinte a fizika törvényeit is legyőző élethabzsolót. Aici valójában a börtönben vált azzá, ami: költő-zsarátnokká. Máig érezni izzását, noha az ötvenes évek börtönköltészete - az övé mellett Tollas Tibor, Kárpáti Kamil, Béri Géza, Szatmáry György és Tóth Bálint lírája - még mindig búvópatak, s ha föl-föltűnik is egyetlen pillanatra (mert a föld örökké nem rejthet értéket), valamilyen fizikai-politikai-nemtörődömségi törvény folytán újra a kacskaringós mélybe visz útja. Gérecz Attila ötven éve halott. Mindössze huszonhét évet élt, s abból is hetet börtönben. Valójában ott Vácott (ahonnan megszökött), a pesti Gyűjtő Kisfogházában és Márianosztrán - lett belőle költő. Azzal, hogy fényt sajtolt ki a börtönrács sötétből, lelke napfényes tisztásait is megmutathatta. Minden romantikus gesztus ellenére erő van ebben a terrénumban és valaminő, a szerelemtől megittasult fiatalokra jellemző lágyság. Nem kellett próbálgatnia a hangot, a költészet azonnal rátalált. Első verse, az így bocskorosan, József Attila-i hetykeséggel szól a magasra törő fiatalember én keretezte határozottságáról: „így bocskorosan ugye megnevettek, / hogy márványt törni hegynek indulok? / A számon pimasz mosolygás a jelszó, / füttyöm csibészes: én is feljutok!”