Tiszatáj, 2009 (63. évfolyam, 1-12. szám
2009 / 3. szám - KRITIKA - Alföldy Jenő: "Mert az maga tűz" (Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete)
2009. március támadások érték - és így tovább. E körülmények nélkül nehezen alkotnánk fogalmat Weöres törekvéseiről és számos verséről, akkor is, ha programszerű közönnyel kezelte a vele történteket. Azért ő sem vitte túlzásba sztoikus életfelfogását: az igazságra kényes volt, s nem hagyta, hogy meggyőződésével ellentétesen használják fel gondolatait. Weörest azért emlegetem, mert líránk történetében Petőfivel szemben nem Arany János, hanem ő, Weöres Sándor áll az ellentétes póluson. Petőfi és Arany levelezésében csak a két költő ama közös megállapításának van nyoma, hogy alkatánál fogva Petőfi a lírai, Arany pedig az epikai költő alaptípusához tartozik. De aztán - tekintettel Arany igen értékes későbbi, különösen öregkori lírájára -, az esztéták, hogy az igazság el ne torzuljon, inkább az alanyi (szubjektív) költő tárgyias (objektív) költő megkülönböztetés szerint állították párba kettőjüket (az objektivitásról Arany maga is tett említést leveleiben; nem Babits nézeteit vetítem vissza az objektívíróról). Weöres Sándor azonban lírikusként a Petőfi-líra lényegébe vágó egyéniség fogalmát is kivetette esztétikájából, illetve átértékelte: a kozmikus, tetszés szerint bárkire és bármire kiterjeszthető, idő- és térbeli határoktól független, egyetemes én-t állított az életrajzi szempontból behatárolható én helyébe. A hazában emberiségben gondolkodó, s az emberi nagyság ideálját követő és megalkotó Petőfi természetesen csak jellegében, s nem az értékelés szempontjából állítható szembe Weöres Sándorral. Mindkettőjük nyelvteremtő géniusz, a magyarság lelkületét (is) kifejező és a nagyvilág műveltégéhez fölemelő nagymester. Azt sem hanyagolnám el, hogy műveik visszaszálltak a nép ajkára, jobban, mint bárki másé. Folkloristák tanúsítják, hogy dalaikat népdalként éneklik az irodalmi központtól távoli magyar falukban, isten háta mögötti tanyákon. Ez persze csak a tartós népszerűség fokmérője, s Petőfinek jobbadán csak az életképeire, bordalaira és szerelmi dalaira, Weöresnek pedig kizárólag a gyerekdalaira igaz, mégsem lebecsülendő, akkor sem, ha az óvoda és az iskola, sőt a rádió és a televízió is „besegített”: nem véletlen, hogy mi folklorizálódik, mi válik közkinccsé. Nézhetjük őket elvontabb esztétikai alapon is, és észrevehetjük, mennyi rokonság van a város és a vidék között ingázó életforma táplálta verseikben, úgyszintén a „tündérálom” ihlette, vagy a parodisztikus és szatirikus műveit (például A helység kalapácsát vagy az Okatootáját) író Petőfi és Weöres között (gondoljunk csak Weöres Grandkorn lovagjára, Majomországára). Spontán hasonlóságaiktól most eltekintve, alapvető ellentétük mindenekelőtt az én felfogásában s lírai kezelésmódjában rejlik. A harmincéves Arany csupán életkori okokkal s otthonülő természetével magyarázta levelében Petőfinek, hogy ifjú és csupa tűz költőtársával szemben őneki nem való az alanyi költészet elemi kiáradása, ő csupán a tőle független hősök teremtésére s a lassan hömpölygő elbeszélő költészetre alkalmas. Weöres azonban így szólt önmagához és költőtársaihoz: „Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged; / Jó; de ha többre vágyól, legyél egyén fölötti, / vesd le nagy költőséged, otromba sárcipődet”. Ars poeticájában mintha egyenesen Petőfivel vitatkozna, aki úgy zúdul be Aranyhoz egyik levelében, mint aki csizmástul veti magát hanyatt a baráti ház dikóján. Ez több mint életkori vagy alkati sajátság - következetesen vallott és követett elv. Nem véletlen, hogy Weöres Arany Jánoshoz írt „hódoló” verset (Hódolat Arany Já- 1 Előfordult, hogy Weöres műveiben is követte Petőfit: fiatalkori verse, a Hazatérés pl. az Egy estém otthon - minden bizonnyal tudatos - „áthallása”. Közös elemzésüket ld. „Egy szenvedély margójára” c. tanulmánykötetemben (2004).