Tiszatáj, 2011 (65. évfolyam, 1-12. szám
2011 / 9. szám - NEM SZŰNŐ DIALÓGUSBAN? ? HAJNÓCZY PÉTER: A PARANCS - Nagy Tamás: A "Népköztársaság nevében!" (avagy egy eljárás textusa a Hajnóczy-próza szövegterében)
tiszatáj « jegyzése, amely szerint „[a] jog intézményeinek vagy előírásainak semmilyen készlete sem létezhet azoktól a narratíváktól függetlenül, amelyek meghatározzák és jelentéssel töltik meg", kiegészíthető. Mert nem csak „[...] minden alkotmányhoz tartozik egy eposz és minden tízparancsolathoz egy szentírás”, de minden ítélethez egy elbeszélés is. Ez utóbbi megállapítás két lehetséges jelentést is felvehet. Egyrészt azt, hogy a bírói és egyéb jogalkalmazói döntésekben mindig azonosítható a verbális fikcióteremtés mozzanata és egyes műveletei, éppúgy, mint - ahogy azt Hayden White megmutatta - a múlt valóságát híven rekonstruálni igyekvő történetírói munkákban.24 Másrészt azt, hogy alkotmányok és eposzok, parancsolatok és szent (vagy akár az irodalmi kultuszok gyakorlatában szentként tisztelt) szövegek, ítéletek és elbeszélések összetartoznak, lokálisak és kontingensek, azaz kultúraspecifikusak. A hatvanas évek olvasói azért nem olvashatták volna ironikus elbeszélésként a Hajnóczy-ügy jegyzőkönyveiben és ítéletében foglalt történetet, mert ehhez szükség volt a világ, egy kultúra - s benne jog és irodalom együttes - megváltozására. Másként - mondjuk: demokratikusabban - működő jogrendre éppúgy, mint Kafka, Hasek, Örkény, Hrabal, Mrozek, Hajnóczy, Esterházy stb. műveinek a recepciójára. Sőt, ez utóbbiak nélkül az ügyészi érvelés kijelentései (1."[A] vádbeli eset alkalmával vádlott már hosszabb idő óta munkaviszonyban nem állt." 2. „Ebből megállapítható, hogy vádlott olyan személy, aki nehezen illeszkedik be a szocialista társadalomba." 3. "És ez a tény már választ ad arra, miért követte el a vád tárgyává tett bűncselekményt."] a kirekesztés és elítélés fenyegető gesztusaiként ugyanolyan félelmetesen hatnának, mint elhangzásuk idején. S számomra ez egyben azt is jelenti (talán nem túlzás), hogy minden kultúra jogrendjének ítéletei csak azokat az elbeszéléseket „mesélhetik el”, amelyeket a saját irodalmuk már megírt, legyen szó akár regionális, nemzeti, etnikai, vallási stb. identitásokhoz köthető kultúráról. Ez persze felveti a kérdést, hogy ki hallja a rendőrségi és bírósági dokumentumokban rejlő ironikus-groteszk elbeszélést? Hallhatja-e egy argentin, egy benini, egy norvég, portugál vagy új-zélandi olvasó? Vagy: hallja-e majd egy 23. századi? Vagy: halljuk-e mi rendesen? Nem tudom. Mindenesetre, úgy vélem, Közép-Kelet Európában - most és itt és egyelőre - megvan az esélye annak, hogy meghalljuk a történetet, és talán - az egyedi eseten túl - a tanulságait is.25 S remélem, nem maradok egyedül azzal a véleményemmel sem, hogy a jegyzőkönyvek és az ítélet szövegei Hajnóczy több elbeszélésének a legfontosabb intertextusai közé tartoznak. 24 Vö. Hayden White: A történelmi szöveg mint irodalmi műalkotás. Ford. Novák György. In Kiss Attila Atilla et al. (szerk.): Testes könyv. Idus - Jate Irodalométul. Csop., Szeged 1996. 333-354. 25ö. Vajda Mihály: Ilisszosz-parti beszélgetések. Jelenkor Kiadó, Pécs 2001.14.