Tolnai Napló, 1954. június (11. évfolyam, 128-153. szám)

1954-06-20 / 145. szám

4 NEMZETKÖZI SZEMLE A genfi szabotázs ... Amikor a múlt hét elején a ko­reai háborúban részt vett tizenhat ál­lam agresszív csoportja egyoldalúan megszakította a koreai kérdésben folyt genfi tárgyalásokat, egy cinikusan kitervelt és régóta előkészített me­rényletet hajtott végre: merényletet a koreai békés rendezés ellen. A sza­botázs jelei régóta sokasodtak. Aho­gyan peregtek a genfi értekezlet nap­jai egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az amerikaiak és a velük egy követ fújó küldöttségek nem békés úton egyesült, független, demokratikus Koreát akarnak, hanem nem keve­sebbet, mint azt, amit a csatatere­ken nem tudtak elérni. Genf segít­ségével akarták a népellenes délko­reai rendszert Észak-Koreára is ki­terjeszteni. Ezért szabotáltak minden megegyezést sürgető javaslatot, ezért mondta ki valamennyi szovjet, kínai vagy északkoreai javaslatra oly gyorsan előbb Dulles amerikai külügyminiszter, m­ajd helyettese, Bedell-Smith az elutasító „nem"-et. Nemrégiben a nyugati propaganda­mesterek egyik kedvelt hamisítása az volt, hogy a nemzetközi értekezle­tek nehézségeinek magyarázataként valamiféle „orosz nyet“-ről fecseg­tek. Nos, ez a bárgyú hazugság már hitelét vesztette, sőt, egyes burzsoá hírlapírók kénytelenek voltak az amerikai küldöttség vezetőjét „Mis­ter No­”-nak elnevezni, olyan úrnak, akinek egyetlen érve az elutasítás és aki mindig oda lyukad ki, hogy már­pedig: „nem." A számok olykor szebben beszél­nek, mint a legékesebb szavú szónok — és többet is mondanak. A koreai kérdés genfi megvitatásának ötven napjáról szóló jegyzőkönyvekből ki­tűnik, hogy ötven nap alatt az ame­rikai küldöttség egyetlenegy javas­latot sem tett a rendezésre. Ehelyett sora elvetette a Koreai Népi Demo­kratikus Köztársaság, a Kínai Nép­­köztársaság és a Szovjetunió küldött­ségeinek mind a hét megállapodásra irányuló, építő jellegű javaslatát. — Amerika Genfben nem mondott egyetlenegy pozitív megoldást ke­reső szót sem, de hétszer is elszaj­kózta: ,,no". A világ népei értenek ebből a rövidke szóból is. Genfben a koreai vitában ismét lelepleződött a béke ellenségeinek szabotázspolitikája.­­ Amikor a koreai vita folyamán ki­derült, hogy egyes államok hiába kísérlik meg Észak-Korea nyakába varrni a li szinmanista rendszert, Li Szin Man és támogatói elhatározták, hogy elvágják a tárgyalás fonalát: június 15-én, anélkül, hogy megfon­tolták, vagy akárcsak elolvasták vol­na Molotov, Csou En-láj és Nam­ír elvtárs aznap előterjesztett újabb ja­vaslatait, egy előre megszerkesztett „nyilatkozatot"” szedtek elő a zsebük­ből és „kinyilvánították“, hogy „nem érdemes" folytatni a tárgyalást. Ez a nyilatkozat egyaránt letépte az ál­arcot a „16-ok" társaságának nyíl­tan kardcsörtető, vagy félrevezető szándékból közvetítőként fellépő, vagy éppen békeájtatosságot tartó tagjairól. A koreai agresszióban részt vett államok magatartása oda veze­tett, hogy Genfben a koreai kérdés megvitatása nem járt eredménnyel. „Mister No“ nyilatkozott — de az utolsó szót bizonyosak lehetünk fe­lőle, nem ő fogja kimondani. A dön­tő szó a népeké. ... és a párisi válság Az indokínai béke helyreállításá­ról tárgyaló értekezlet tovább folyik Genfben. Kétségtelen, hogy az ame­rikai diplomácia azon mesterkedik, hogy a genfi értekezlet indokínai szakaszát is aláaknázza és felrob­bantsa, vagy ha ez nem megy, az értekezletet obstrukciós politikával lassanként „elsorvassza“*; az ezzel ellentétes irányban működő erők azonban — a béke híveinek ereje és az ezt tekintetbe venni kénytelen erők — folytatják a tárgyalást, mert tudják, hogy a háború lángját csak a tárgyalás, a kitartó, következetes béketörekvés politikája olthatja ki. Amikor Genfben Bidault francia kül­ügyminiszter az indokínai békés ren­dezés szükségességéről beszélt, fél­szemmel Párisra kacsintott: a szó szoros értelmében két ízben is a genfi értekezlettel zsarolta meg a Laniel-kormány katasztrófa­politiká­ját ellenző nemzetgyűlést. A genfi békeszólamok azonban csak arra szol­gáltak, hogy ideig-óráig meghosszab­bítsák a kormány vegetálását , mert ez a kormány már nem élt, csak ve­getált, amint gyakorlatilag már nem is kormányzott, csak lavírozott. Bi­dault ugyanakkor másik szemével — a cinkos szemhunyorításával — Washington felé kacsintott: a béké­ről szóló szavakat nem béketettek, hanem háborús intézkedések (idő­előtti újonc-behívások, a vezérkari főnök kinevezése indokínai főparancs­nokká, sőt, a kipattant titok: az ame­rikai kormánnyal titokban megkötött egyezmény az indokínai háborúba való amerikai beavatkozásról­ kö­vették. Bidault magyarán mondva kétkulacsos politikát folytatott, — Genfben és Párisban egyaránt, — hogy megtévessze a világ közvéle­ményét és a francia népet. A kettős játék azonban a Laniel—Bidault— Pleven-klikk számára balul ütött ki: olyan elemi erejű volt a néptöme­gek felháborodása, hogy ennek meg kellett nyilvánulnia a parlamentben is. Hiába kísérletezett Laniel harmad ízben, hogy Genf­be kapaszkodjék, a nemzetgyűlés már nem tarthatta oda Genf szabotálóinak szalmaszálát. A Laniel-kormány megbukott. A bi­zalmatlansági szavazat azt jelentet­te, hogy a francia nép változást kí­ván: olyan politikát, amely véget vet a „szennyes háborúnak" — annak a reménytelen gyarmati rablókaland­nak, amely — mint a Combat című lap írta, — „hét éve szipolyozza a franciák vérét és pénzét." A Laniel­­kormány bukása a „legamerikaibb­" francia kormány veresége, annak a politikának a kudarca, amely az in­dokínai háborút ki akarta szélesíte­ni és rá akarta kényszeríteni Fran­ciaországra a Nyugat-Németország felfegyverzését jelentő úgynevezett európai védelmi közösséget. „A franciaországi politikai vihar“ — írta a kormányválságról a New York Herald Tribune című amerikai lap, — csapást jelent a Nyugat szá­mára és jelentősége felér Dien Bien Phu elestének jelentőségével. „Két­ségtelen, hogy — ha a­­ Nyugati alatt a nyugati háborús gyújtogatókat ért­jük, — aligha lehet vitába szállni az amerikai lap megállapításával. A Laniel-kormány bukásának je­lentőségét csak növeli az új francia miniszterelnök személye. Mendes- France programmbeszédében kijelen­tette, hogy célja a béke. „Nemzetkö­zi téren Franciaország a legteljesebb világossággal a békét fogja keresni" — mondotta. Ma a francia politika legfontosabb kérdése az indokínai háború vagy béke kérdése. Mendes- France ígérete és a tény, hogy en­nek alapján megkapta a kormány­­alakításhoz szükséges többséget, azt mutatja, hogy a néptömegek béke­követelésével ma már nyíltan szem­beszállni nem lehet. A Francia Kom­munista Pártnak a napokban lezaj­lott XIII. kongresszusán Maurice Thorez rámutatott, hogy a párt tá­mogat bármely polgári politikust, aki kész az indokínai béke érdekében cselekedni. Ennek a politikának meg­felelően szavaztak a kommunista kép­viselők a péntekre virradó éjszakán annak a Mendes-Francenak beikta­tására, aki éles támadást intézett a párt ellen. A kommunista szavazato­kat azonban nem Mendes-France po­litikai személyisége döntötte el, ha­nem a munkásosztály, a nemzet, a béke érdeke. Az új francia kormány megalaku­lása egyszersmind azt jelenti, hogy Bidault pártja, az MRP elvesztette a külügyminiszteri tárca tízéves mo­nopóliumát, Pleven pedig a hadügy­minisztérium fellegvárát. A francia nép azt várja, hogy a Mendes-Fran­­ce-kormány ne elődjei nemzetáruló politikáját, hanem francia politikát folytasson. A válságból valóban kive­zető utat, a békekormány útját a Francia Kommunista Párt jelölte meg. A nép ezt a programme: —­s változás programmját követeli. NAPCO 1954 JÚNIUS 20 Magyar vonatkozású török okmányok kerültek napvilágra egy Isztanbulban megjelent könyv nyom­án r­endkívül érdekes, sokoldalú és tanulságos könyv jelent meg Törökországban a „Török Történelmi Bizottság Kiadványai“, az úgyneve­zett „Türk Tarih Encümeni Külliyati“ sorozatában. A rendkívül érdekes könyv címe: „Isztanbul élete a Hidsza-évszámítási XII. századában (i. u. 1688—1785), Ahmed Refik szer­kesztette és 271 eddig ismeretlen okiratot tartalmaz, örömmel fedez­tem fel benne néhány magyar vonat­kozású szultáni levelet. Első dolgom volt, hogy utána nézzek, vajjon nem jelentek-e meg már ezek a néhai Karácson Imre által fordított és ki­adott Rákóczi-emigráció korabeli tö­rök okmányok között. Minthogy azok között nem találtam, úgy vélem, magyar kutatóink annak idején az isztanbuli levéltárakban végzett ku­tatásaik alkalmával ezeket nem fe­dezték fel. Ily leveleket annak idején Szilády Áron, Szentkatolnai Bálint Gábor, legutóbb (még 1910-ben) pe­dig Karácson Imre gyűjtött Ezeket a leveleket olvasni és for­dítani sokszor rendkívül nehéz, mert régi ozmántörök stílusban vannak szerkesztve. Vannak bennük olyan mondatok, amelyekben tíz szó kö­zül csak egy vagy kettő török, a többi arab vagy perzsa. Ezeket Tö­rökországban is már csak a tudo­mányosan képzett emberek tudják olvasni. Szentkatolnai Bálint Gábor egykori kolozsvári egyetemi tanár, ki magyar nyelven az első alapos török nyelvtant adta ki, nyelvtaná­ban így világította meg az akkori török stílust: „Az ezen nyelvet tudni kívánó az arab és perzsa nyelvnek legalább alapismeretét nem nélkü­lözheti, mert az írott nyelv nagy­részt arab és perzsa szókból és szólamokból áll s minél több e két elem valamely irodalmi termékben, annál felsőbb és műveltebb irályu­­nak tartatik az. Mintha például ma­gyarul nem azt írnák, hogy „fiúnak anyjához írt levele“, hanem „fiúnak materjéhez epistola“. (L. Sz. Bálint Gábor: Török nyelvtan. Előszó VII. skk. 01.) Az egyik szultáni leirat (fermán) tartalma a következő: „Az Isztanbulban lakó Tököli Imre családja részére Fanar-ban vagy Balat-ban lakás juttatása ügyében. Az udvari kaymakámnak parancs adatik, hogy miután Tököli Imre — legyen neki jó vége — és felesége Zrínyi Ilona (így írja: „Zirin Ilonak hozzánk kérvényt nyújtottak be, en­nek előtte a jól őrzött boldog Isz­tanbul városában az általuk lakott házból magas temánommal Erdei kapu kethüdájának házába költöz­vén, de az említett ház düledező és roskadozó állapota miatt lakhatásra nem lévén alkalmas, Fanar-ban vagy pedig Balatban megfelelő ház kijelölése ügyében uralkodói hatal­mamat kérték. Te, ki fent említett vezír vagy, intézkedjél, hogy a tu­lajdonos beleegyezésével, a házbér­nek az érdekelt részéről történő fi­zetése mellett megfelelő ház kiutal­tassák. íratott az 1112. év kezdetén (a mohamedán hónap nincs jelezve). A mi időszámításunk szerint 1700 június közepe táján. A másik, ugyancsak szultáni fer­mán így hangzik: Rákóczinak Galatában lakó embe­rei részére bor kiutalása tárgyában. „A magas porta janicsárjai agája vezir Abdullah pasának és bosztandsi hasijának, valamint Galata voyvo­­dájának parancsoltatik, hogy a vezé­rek dicsősége a messiási nemzet élén állója, a keresztyéni népség előkelői közül való királyfi herceg Rákóczi József — legyen élete vége szerencsés — boldogságos portám­hoz kérvényt intézvén az említett­nek Galatában állomásozó és tartóz­­kodó 25 személyből álló alattvalói­nak élelmezése céljából Isztanbulhoz közeli helyekről ő általa megvásárolt 800 mudra bor most jövet megér­kezvén, azon mennyiségű bor Gala­tában kibérelendő pincébe történő szállítása elé akadályt nem gördíteni és a tisztviselők részéről kiadási és bevételi előterjesztésnek bele nem keverése végett, magas parancsom kérvénnyel meg nem másítva, ha­nem az illetők ellátása céljára csu­pán azon mennyiségű mudra bor szállítását semmi módon meg nem akadályozása ügyében e magas fer­­mánom íratott. Kelt az 1150. év Savval hó köze­pén.“ (A mi időszámításunk szerint 1738 február elején.) E levelekről néhány évvel ezelőtt francia nyelvű fordítást készítettem s bírálat végett elküldtem Isztan­­bulba Abdullah oglu Hasszán egye­temi tanárnak, aki az ottani egyete­men a palaeographia és oklevéltan tanára. Fordításomat gondosan át­vizsgálta és teljes jóváhagyásával küldte vissza. Említette, hogy ma­gyar vonatkozású okmányok még nagy számmal vannak a török levél­tárakban. uÁN JÁNOS P­AX-BE­KE A VILÁG ELSŐ NAGY TÉRKÉPGYŰJTEMÉ­NYÉT, az úgynevezett „Theatrum Orbis Terrarumot“ egy belga geográfus, bizonyos Ortelius Ábrahám raj­zolta és a mű pergamen-papíron, kéziszínezéssel 1570- ben jelent meg Antwerpenben. A jó Ortelius mester a maga korában híres-neves kereskedő volt, beutazta az ismert világot, s később a spanyol királyi udvarba került, ott is halt meg az 1598-ik esztendőiben. A Theatrum Orbis Terrarum egyik ritka példányát őrzi a mi parlamenti könyvtárunk. És amikor — vagy három hete — Vértes György, a könyvtár vezetője megmutatta nekem ezt a vagyont érő könyvet,_ meg­­i­lletődve lapozgattam a zizzemő, itt-ott már színtele­­nedő oldalakat Milyen más világot rajzolt le a térképészek őse, Ortelius Ábrahám! Szerinte száraz lábbal lehet Ará­biából átmenni a Nílushoz, mert a szuezi földszorost nem hasítja ketté Lesseps Ferdinand csatornája. Ma­rokkót az ismeretlenség fehér foltja jelzi Ortelius térképén s ő így nevezi Észak-Nyugatafrika még am­kor felfedezetlen országait: Barbaria. Persze Északamerik­a térképén nyoma sincsen New­ Yorknak, vagy Washing­tonnak, ezek akkor még nem léteztek; a keleti part­vidéket Norombega, Ipedra és Comos, e három eltűnt város uralta. Középamerikát Új-Spanyolországnak ne­vezték és a világvárosok sok-sok köve bent szunnyadt a mészkő és gránitihegyekben: az anyag, — amelyből később tégla lett, a téglából ház, a házakból a város — az az agyag akkor még föld volt és fű nőtt rajta. Ortelius térképe azokban az években fényképezte le a világot, amikor az éppen szülés előtt és világra hozni készült Los Angelest és Sidney-t, a gyarmatbirodalma­kat és tőzsdeközpontokat, hét középamerikai államot és egy várost a kék Duna partján, ahonnan én most beszélek: Budapestet... Magyarországnak akkor leg­nagyobb városa még Visegrád volt s Ortelius világ­térképe Visegrádtól Moszkváig egyetlen nagyobb vá­rost sem említ. Kétségtelen, hogy derék munkát végzett ez a belga kereskedő, térképe tudományos hitelességű és egyet­len kis hibától eltekintve a legapróbb részletekig pontos. Ez az egyetlen hiba is csak nekünk magya­roknak tűnik fel és akárhogy is van — büszkék vagyunk rá. Ortelius Ábrahám mester ugyanis elté­vesztett egy magyar helységnevet, ferdített a helyes­íráson s ez a jelentéktelen változtatás késztet engem arra, hogy beszéljek róla. Az ő geo­gráf­iá­j­á­b­an ugyanis a dunamelléki Paks helyett ezt a szót olvastam: Pax. És ez annyit tesz magyarul: Béke. Ahogy forgattam a pergamen-lapokat, ott, a könyv­tár páncélszekrénye előtt egyszerre csak meglepett ez a különös helységnév: Pax. Az 1570-es világtérképen, egy kéziszínezésű százhetvenoldalas fóliánsban egyetlen egyszer fordul elő ez a szó és éppen a mi hazánk atlasz-részletében, a magyar Duna mellett, annak a vá­rosnak a helyén, ahol a szabadság fejedelme, II. Rá­kóczi Ferenc visszautasította a Habsburgok gyalázatos békeajánlatát. Elgondolkoztatott és időbe került, amíg rájöttem: mitt jelent, mit helyettesít ez a szó, miért van ott a magyar térképen? Azóta három hét telt el, eközben egyszer átutaztam gépkocsin a római alapítású tolnai kisvároson és nem tudom elfelejteni Ortelius elvetését, akárhogy is van, én ezután mindig arra gondolok majd, ha Paks nevét hallom: Pax ... Béke. ORTELIUS TÉRKÉPE elkerült a világ minden részébe. Ott van a moszkvai Lenin-könyvtárban és a londoni British Museumban, a newyorki Public Library-ban és a párisi Biblioteque Nationale-ban, ott van Berlin nagy állami könyvtárában. Négy századdal ezelőtt egy sajtóhiba kellett ahhoz, hogy Magyarországon előforduljon, olvasható legyen a Béke­ szó. És most hadd kérjem meg a világ minden könyvtárosát, aki Ortelius fóliánsát őrzi, hogy ha eddig nem vette észre ezt a sajtóhibát, ha még eddig nem javította át Pax nevét Paksira, ezután már hagyja úgy, és ha hű akar lenni a valósághoz, írja keresztbe a magyar térképen, írja feltűnő vörös ceruzával, vas­tagon, ezt a szót a mi hazánkra, Pax... Béke. Ez már nem sajtóhiba többé, Paks ma tényleg a béke városa és Budapest, Miskolc, Debrecen is az. Ami négy évszá­zaddal ezelőtt sajtóhiba volt, ma jelszó, de több, mint jelszó: a béke a te leghőbb­ vágyad, könny szökik a szemedbe, ha kiejted szádon a szót, gyorsabban ver a szíved is hallatára. És amit te apró betűkkel írtál a térképünkre, Ortelius, az a három piciny betű nagyon megnőtt azóta. Akkora lett, hogy egy darabka jut belőle min­den emberi szívbe. Te, a mi térképünkre írtad, de ma már nemcsak a miénk, osztoznak rajta a népek, vallják és hirdetik a népek­et világrészen. HA MEGHALLGATJÁK, szívesen elmondom, hogy nemrégiben kiosztották az Egyesült Izzó irodalmi pá­lyázatának díjait A legszebb verset annyi sok pályázó közül egy idős, 55 éves asszony írta, aki csak most lett költő, öregségére, most érlelődtek meg benne a rímek, az összecsengő szavak, most termett meg benne a költemény hangja és kikívánkozó mondanivalója. Gál Balázsnéról beszélek, erről a kékszemű, piros arcú asszonyról, aki a sált ügyesen csomózva turbánként köti meg fehér haján. A férje mázsála, őt meg kapu­­őrségre helyezték, aminek nem örült túlságosan, mert fáj a lába, olykor meg is dagadnak a bokái és neki kell kísérnie a gyári látogatókat ■ irodába, műhelyekbe. A fizetése se sok, úgy hétszáz forint­ tisztán, abból bizony nem lehet nagyon nyújtózkodni. És Gál Balázs­­néból, akinek fia-lánya főiskolai hallgató, a mázsa­mester feleségéből most egyszerre, hirtelen, költő lett. Odaült a papír elé és először a vers címét írta­ le. Ugyan honnan is tudta volna, hogy a versírást nem így kell kezdeni. A strófák adják, a tartalom lepárlása a cím ... ö fordítva csinálta: felírta a papír közepére a szót „Béke“ — és verset írt alája, hat szakaszt. Sokan pályáztak, olyanok, akiknek írását már nyomdafesték is érintette, akik talán már írónak is számítanak, mégis ő nyerte meg az első díjat. Gál Balázsné, akit ez a cím tett költővé: Béke. Mert ő erről írt verset és ösztönösen megérezte hozzá a versírás törvényszerűségeit, tudta, hogyan kell egymás mellé rakni dallamos harmóniában a szavaikat. Az igazi ihlet az, ami megszállta ezt az ötvenötéves kezdő költőt, ezt a fehérhajú asszonyt, két gyermek anyját. Ha érdekli önöket, szívesen felolvasok az ő díjnyertes költeményéből egy keveset. Verset mondok és most róla. Mily nagy varázs van e szóban: Béke! Úgy süt a nap, szinte kacag. Csicseregnek a madarak: Béke! Boldog anya, karján gyermek. Úgy örülnek az életnek: Béke! Hát így állunk, jó Ortelius Ábrahám mester! Amit te az 1500-as években a térképünkre írtál, az akkor még sajtóhiba volt, tévedés. Megszoktad, hogy a mi s­'betűnket sz-nek ejtsd, így hitette el veled a csalóka emberi nyelv, hogy nekünk olyan városunk van, amely­nek Pax a neve... MI, EGY KÉSŐI KOR MAGYARJAI, köszönjük neked ezt a tévedésit, te belga térképcsináló. Azt a szót írtad a mi országunk kék foltocskájára, ami leg­szentebb szavunkká vált, olyan szentté, mint az a másik drága szó: haza! Azzal a szóval­ tiszteltél meg minket, amely ma költővé teszi a gyári kapuőrt, és amelyet ha kiejtünk, a gyermekünk arca, tiszta szeme jelenik meg a szóban. Ne szegyeid, haló poraidban ezt a hibát. Az én népem megérdemli a béke ajándékát! Ember György

Next