Tolnai Napló, 1954. június (11. évfolyam, 128-153. szám)

1954-06-15 / 140. szám

JL'.'.'JÖS VI. M­A­F­L­O A III. pártkongresszus után még nagyobb feladatnak tartjuk az önköltségcsökkentést E sokat hallott szó, minden szo­cializmust építő dolgozó jelszava. A nép országát építő magyar dolgozók és vezetők milliói ismételgetik azt, amit Rákosi elvtárs­­ május 24-én mondott a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének beszámolójá­ban. Az önköltségcsökkentés jelentő­ségéről Rákosi elvtárs többek között a következőket mondotta: „A dolgo­zók, elsősorban az ipari munkások, anyagi életszínvonala emelésének legfontosabb eszköze, a jövőben is az árleszállítás lesz. Az árakat azon­ban csak akkor lehet leszállítani, ha előzőleg nőtt a termelékenység és csökkent az önköltség.” Az árleszállítás és az önköltség­­csökkentés elválaszthatatlan egymás­tól a szocializmus építésében. Az ön­költség csökkentése nem lehet csak a dolgozó, vagy csak a vezető fel­adata, ez a feladat valamennyiünké, azért mert a dolgozó nép jóléte nö­velésének ez az alapvető feltétele. Ez a magyarázata annak, hogy az MDP III. pártkongresszusa e kérdés­sel olyan sokat és olyan mélyreha­tóan foglalkozott. Az önköltségcsökkentésről a szo­cializmus építése során már több­ször hallottunk, annak jelentőségére már nem egy esetben hívta fel fi­gyelmünket a párt. Ennek ellenére ez a fontos gazdasági kérdés mind­untalan háttérbe szorul a mennyi­ségi és minőségi tervekkel szemben. Nem tudtuk soha még csak megköze­lítő pontossággal sem, hogyan telje­sítjük önköltségi tervünket. Nem tud­tuk, mi a magyarázata annak, hogy állandóan pénzügyi nehézségekkel küzdünk, még a 104 százalékos havi tervteljesítés mellett is. Tudomásul vettük, hogy ez így van, nem vizsgál­tuk annak okait, mondván, azért van a főkönyvelő, azért vannak a terve­­sek, hogy vizsgálják ők. A III. pártkongresszus alatt már figyelmünk mindjobban e kérdésre irányult és amire a kongresszus vé­getért mi is úgy láttuk, hogy ez az ügy valamennyiünk ügye. Az önköltség alakulását vizsgálva megtaláltuk a magyarázatát annak, hogy a vállalat miért küzd pénz­ügyi nehézségekkel. Az ok röviden a 13,8 százalékos termelési költség túllépése. De ugyanakkor megállapí­tottuk, hogy az önköltségcsökkentés területén a meglévő fogyatékossá­gok egyrészt a felsőbb iparvezetés hibái, másrészt üzemünk dolgozói, vezetői hibái. Ilyenformán ketté­vá­lasztva az önköltség állandó emel­kedésének főbb okait, az alábbiak­ban találtuk meg: I. Iparvezetés hibái: A tervkészítésnél történik az első súlyos hiba. A részlettervek elkészí­tésénél időbeni sorrendben majdnem az utolsó az önköltségi terv. Az első negyedéves önköltségi tervet január 20-ig kellett elkészíteni, de csak áp­rilis 8-án kaptuk vissza jóváhagyva. A jelenlegi, azaz a II. negyedéves önköltségi tervet május 15-ig kellett elkészíteni és ez még a mai napig sincs jóváhagyva. A terv elkészítésénél, amikor az anyagköltséget tervezik, az érvény­ben lévő utasítások szerint három normával kell az egységre az anyag­hányadot kiszámolni. A három nor­mából, azaz a tervnormából, a mű­szaki normából és a fénynormából kaptafákért a Táncsics Cipőgyárnak kaptafák szállítási költsége műszaki előírások és minták elké­szítése szabászkések elkészítése Ez a költség teljes egészében elke­rülhető lenne abban az estben, ha a szóbanforgó cipőfajtaságot nem a mi üzemünkkel, hanem az arra beren­dezkedett Táncsics Cipőgyárral gyár­tatnák le. Meg kell említeni, hogy ezzel egyidőben a Táncsics Cipőgyár­nak olyan cipőt kell gyártania, me­lyet a mi üzemünk erre való bérén­mindig azt kell alkalmazni, amelyik a legalacsonyabb, tehát még abban az esetben is, ha ténynorma bármi­lyen oknál fogva magasabb a terv, illetve műszaki normánál. Tervek reális megfeszítése helyes, de ez az intézkedés csak arra jó, hogy papír­forma, látszateredményeket mutas­son fel a tervezés. Sok esetben nem az önköltségi tervben megtervezett anyagok ke­rülnek bedolgozásra azért, mert nem mérték fel kellően a rendelkezésre álló mennyiséget, vagy azért, mert a kereskedelmi szervek negyedéven belül korábbi igényüket módosítják, vagy azért, mert nem áll rendelke­zésre megfelelő minőségű anyag. Ugyancsak gyakori jelenség az, hogy a fogyasztók kereslete szerint fogyó cipőfajtaságokat nem azokkal az üzemekkel gyártatják le, amelyek arra műszakilag be vannak rendez­kedve, hanem más üzemekkel, így például üzemünknek a III. negyed­évben csupán néhány napig női trotter-sarkú cipőt kell gyártani. Üzemünk ilyen cipőfajtaságot még soha nem gyártott, ezért ahhoz sem kaptafánk, sem a kiszabásra alkal­mas késeink nincsenek. Ugyanakkor a Debreceni Táncsics Cipőgyár ezek­kel a szerszámokkal rendelkezik. Ez­ért a debreceni üzemből a mi üze­münkbe szállították le azok egy ré­szét, míg a másik részét üzemünknek is el kell készíttetni, így az alábbi kiadásaink merülnek fel­­dezettsége folytán könnyen elkészít­hetne és kisebb tételt fog is gyárta­ni. Végül az önköltségi terveknél nagy hiba az, hogy igen későn kerül sor a kiértékelésre. A menetközbeni jó kiértékelést az átlagszámok nem teszik lehetővé. (Folytatása következik) 84.000 Ft 1.198 Ft 10.000 Ft 6.000 Ft 101.198 Ft ó A paksi járás termelőszövetkezeteinek harca a bő termésért A paksi járás termelőszövetkezetei­ben az elmúlt évek során komoly eredmények születtek. A tavalyi év­ben, ha csak a pénzben kiosztotta­­kat említjük, közel 4 millió forint került kiosztásra. Ezenkívül a főjöve­delmet a természetben kiosztottakból kapták. A járás 24 termelőszövetkezetében az 1953-as évi kenyérgabonaosztás 10 ezer mázsa volt, az 1952-es évi 3 ezer mázsával szemben. A 600 má­zsás takarmánygabonával szemben 1953-ban már 4 ezer mázsa takar­mánygabonát osztottak ki. Átlagban, mintegy 28 forint jutott munkaegy­ségenként, pénzértékre átszámítva. Voltak azonban magasabb eredményt elérő termelőszövetkezetek is, mint például a gerjeni Vörös Nap, vagy a paksi Vörös Sugár és még lehetne több termelőszövetkezetet megemlíte­ni. Nem volt ritka eset az olyan eredmény sem, mint például Varga József madocsai Igazság tsz-tagé, aki 33 mázsa búzát, 40 mázsa takarmány gabonát, 10 m­ázsa almát, 9 ezer fo­rintot és egyéb apróságot kapott. A termény szabadforgalmi értékét szá­mítva, mintegy havi 2500 forint jö­vedelmet jelent. Voltak azonban olyan példák is, mint a bölcskei Vörös Október tsz esete, ahol a vezetők maguk is aka­dályozták a terület felosztását, a ta­gok nem vették ki részüket a mun­kából, amelynek következtében 50 hold kukorica egyszer sem lett meg­kapálva. Ezzel szemben az idei év­ben a tagság példásan végzi a nö­vényápolási munkákat. Ezek után a bölcskei Vörös Október tsz joggal számíthat magasabb jövedelemre. Elmondhatjuk, hogy a madocsai Igazság, a dunakömlődi Szabadság, a dunaföldvári Alkotmány, a gerjeni Vörös Nap, a paksi Sugár, a né­metkéri Új Élet tsz-ek jó eredmé­nyei máris bebizonyították a nagy­üzemi gazdálkodás fölényét, nem­csak az egyénileg gazdálkodók szá­mára, hanem az olyan tsz-eknek is, mint a györkönyi Béke, a sár­szent­lőrinci Kossuth, a dunaszentgyörgyi Szabadság és a nagydorogi Szabad­ság tsz-eknek is, ahol ma már váll­vetve harcolnak a sikeres növény­­ápolásért, a magasabb termésért. A kongresszusi verseny során, lelkes munkájuk nyomán így kerültek az élre a sárszentlőrinci Kossuth és a dunakömlődi Szabadság tsz-ek is. A nagyobb jövedelemért folyó ke­mény harcot tükrözi az is, hogy egy­re több lesz az olyan tsz-ek száma, mint a dunaföldvári Alkotmány, a paksi Vörös Sugár, a nagydorogi Sza­badság és még jónéhány termelőszö­vetkezet, ahol csatlakoztak a sárbo­gárdi Vörös Hajnal termelőszövetke­zet versenyfelhívásához a 30 mázsás kukorica- és a 200 mázsa cukorrépa­­termés eléréséért. A jó munka eredményét bizonyítja az eddig kiadott munkaegység elő­leg is, ami a gerjeni Vörös Napnál, a paksi Vörös Sugár tsz-nél 10 fo­rint volt munkaegységenként. A ter­melési előlegek pedig ezután kerül­nek kiosztásra. Elmondhatjuk, hogy termelőszövet­kezeteink tagjai keményen harcol­nak a szövetkezet magasabb jövedel­méért, a magasabb osztalék biztosí­tásáért. „Mi, járási vezetők, együtt küz­dünk a termelőszövetkezetekkel” — írja levelében Dravecz Lajos, a já­rási tanács mezőgazdasági osztályve­zetője, — hogy egyre jobban meg­valósuljon a nagyüzemi gazdálkodás felvirágoztatása, szem előtt tartjuk Rákosi elvtárs mondását: ,, ■ ■ ■ a me­zőgazdaság szocialista szektorának fejlesztésénél figyelmünket a terme­lőszövetkezetekre kell irányítani.” — Egy pillanatra sem szabad szem előtt tévesztenünk, hogy a szocializmus építésének falun ez az elkerülhetet­len útja, s előbb, vagy utóbb min­den dolgozó paraszt meggyőződés­ből rátér e helyes útra.” „El kell érni — mondotta Rákosi elvtárs, — hogy a szövetkezet tagjai­nak jövedelme meghaladja az átla­gos középparaszti jövedelmet.” Azonban nem szabad elfelejteni, hogy termelőszövetkezeteink minél jobban erősödnek, ellenségei annál inkább megverve érzik magukat, de nem megsemmisítve. Tehát fel kell venni a harcot és éberen kell helyt­állni termelőszövetkezeteinknek a szocialista tulajdon megvédéséért, a nagyüzemi gazdálkodás megszilárdí­tásával. Özvegy Kőműves Józsefné kizárja a magtárajtót, az emberek kigurítják a benzineshordót. Viszik a szivattyúhoz, mind a kétszáz litert. Harmadnap jönnek megint — a Fó­­nay kéri a benzint. — Hát mennyit eszik az a motor?! Egy teherautó nem fogyaszt ennyit! Mondják meg neki, hogy telefoná­lunk az ÁFORT-nak, várjon rá! Aztán megy a könyvelőhöz: — Etus, ilyent nem értem — el­mondja neki a benzin históriát. No, hall tőle olyant, hogy meghűl ben­ne a vér: — Idefigyeljen Kőművesné, maga raktáros, fejőgulyás egyben és még lovat is eljár vezetni a szántóföld­re. Hány munkaegysége van, mit gondol? — Nekem? Az első negyedben 116. Annyi? — Annyi. Mit gondol a Bódog Dezső mennyit szerzett? Pedig ko­csis, etet, mindig eljön. Száztizet. És a kertész? Kőművesné int — nem tudja. — Kettőszáztizenhatot! A fia? Száz­ötvenegyet! Tiszta csalás! Ne írja be a Fónay a hat óra munka után is az 1.2 munkaegységet. A dombóvári molnár a kertészet­ben olvassa a visszaküldött cédulát — megütődik. Ugyan ki mert itt szembeszállni vele? A szakemberrel! Felmegy mindjárt és ráver az asz­talra olyant... Nem, nem csigavér. — Látja, látja Felber néni — szól a gyomláló asszonyoknak, — ennyire becsülik a maguk fáradozását. Lefa­ragják a munkaegységet 0.96-ra. — Jesszusmária! — Turainé sápi­­tozik, aztán csípőre teszi kezét. Ki meri ezt tenni? Kikaparjuk a sze­mét asszonyok! Menten kikaparjuk! Fónay elégedetten áll a zajgás kö­zepén. — Az Etus! A maguk híres köny­velője! Minek nekünk könyvelő? Rámutat az analfabéta Turainéra: — Még maga is elvégezhetné, amit az Etus csinál. Ott üldögél és csak írja be saját magának az egységet. Mint a szélhajtotta fekete vihar­felhő, úgy vonultak be egyenest a földről az asszonyok az irodába. Fel­­berné sír. Turainé átkozódik, ká­romkodás, visízás, röpül a papír ... A molnár megvédte munkaegységeit. Már szépen nyílott az akác a döbröközi utcákon, amikor Márton Gyula, Hertelendi István, Szent­­györgyi János és a többi egyéni gaz­da összetalálkoztak a csoport ajta­jában. — Adj’isten. Ti is? Az irodában Németi, az elnök hellyel kínálja őket. Lekuporodnak a padra, figyelik a magában küsz­ködő embert. Tudják miért hívatta őket, — dehát az illendőség úgy kívánja, az beszéljen róla, akinek fontos. Az elnök megáll az asztalnál. — Emberek, azért hívtuk ide ma­gukat, egyéni gazdákat, hogy a ter­melőszövetkezet kenderét, répáját, kukoricáját felveri a gyom. Nem bír­juk erővel — képtelenség, ha bele­szakadunk, akkor sem győzzük. Hallgat egy szuszt, aztán kimond­ja a nagy szót: — Elhatároztuk, hogy valami még­is teremjen, — a kertaljai részt ki­adjuk résziből. Szégyenli, restelli, felemeli tekin­tetét a padlóról — dehát muszáj ki.Inteni a keserű poharat. — Ha elvállalják, a termelőszövet­kezet termésének egyharmada a ma­guké. Az adó, a beszolgáltatás, a mi gondunk. Talán ugyanezen a délutánon Fó­nay az utcán megállította a döbrö­közi gazdákat. Előbb Pápai Lajost­­ szólította meg: , — Idefigyeljenek emberek. Ha ősszel feloszlik a csoport — én át­veszem véglegesen a darálót. Olyan üzeme lesz Döbrököznek — amilyent még nem láttak. Hát erre számítsa­nak! Kiss Károly mélyet szippant a vásárosdombói áprilisi reggel balzsa­mos levegőjéből és a szemébe tűző napfénytől hunyorgatva sietősen sza­­porázza lépteit az állomás felé. Az utca néptelen még, a konyhaajtók mögött most früstökölnek a gazdák. Az ám! A száradó föld, a kiskerti jácintok jó szagához félreérthetetle­nül társul a parázson pirított sza­lonna fenséges illata és sebes moz­gásra készteti nyeldeklőjét. — Az istenfájukat! Ha nuem kapnak rajta feketevágáson, most én sem a hentestől venném... De nicsak! Kit látnak szemeim?! — Süllyedjek el, ha nem Fónay úr! Ő bizony — duplatokástól, hordó­hasastól — teljes életnagyságban. Kalap helyett most micisapka ül fe­­je búbján, zsíros ábrázatán csak úgy csillog az elégedettség, hogy kedves embere mindjárt megismerte. — Mi van a heptikáddal Károly? Viszed még, hurcolod? Hogy megy sorod? He? Az úgy odavan a meglepetéstől, szinte táncol. — Szegényesen, hehe, szegénye­sen, Fónay úr ... Tetszik tudni, két hétig eldolgozgatok egy vállalatnál, azután jön a hátamba a szúrás. Ha lejár a táppénz, új helyet nézek. — Tengődök ... tengődök ... Paroláznak, sugdolóznak, azután amikor elválnak, Kiss Károly be­­futkosgál a házakhoz, beszól a kerí­téseken: — Megjött a Fónay úr! Visszaveszi a földjét! Lesz nemulass azoknak, akik beleültek! Nem hiszitek? ö mondta — saját maga. Nézzétek, most fordul be a tanácshoz ... Fónay belép a tanács kapuján, ke­resztül az első szobán, egyenest oda, ahol fehér cédula hirdeti: „Elnök”. Hogy berezelnek ezek mindjárt?! Kihúzza magát, azután kopogtatás nélkül benyit. Szembe vele a nagy íróasztalt, mögötte... szentatyám! Csak nem.. Mátis Dezső! A kom­munista! Az egykori mozdonysütő akit annak idején egy zsák liszten akart megvenni a molnár, látja ám, hogy a szobájába viharzó Fónay fe­hér, akár a patyolat és össze-össze­­koccannak térdei. — Jónapot Fónay úr! Meglepetés? Emberelje meg magát — mi szél hoz­ta felénk? Talán a hátralék adóját rendezné? Mindjárt adom a csekket. A gúnyoros hangra visszatér a mol­nár bátorsága. Az íróasztalhoz tá­masztja hasát és rákezd: — Kartársam, tudomást szereztem róla, hogy a tanács tizennégy hold földemet kishaszonbérbe adta. Mi­csoda törvénytelenség?! Megkövete­lem — a parasztok ezentúl nekem fizessék a kishaszonbért — ne az ál­lamnak! Az a föld Fónay Istváné — akkor is, ha éppen úgy tetszett ne­kem, hogy két esztendeig ne művel­jem. Megértette? Nincs már törvény­telenség a dolgozó parasztsággal szem­ben! Kartársam — az a világ el­múlt! Ni, hogy pözsög, ni, hogy érvel, mintha kitanították volna. Törvé­nyesség ... dolgozó parasztok ... Las­san a halvérű tanácselnök is felger­jed, — Passzol Fónay úr! Éppen erről beszélünk! Magát el­őtte a fene in­nen — itthagyta gazban azt a jó földet — rendben van. Visszajött, szüksége támadt rá — megkaphatja. Nem, nem a nyárfáknál... azt már kiadtuk, ne heverjen használatlanul. Kimérünk másik tizennégy holdat — művelje, gazdálkodjék. Megegye­zünk? A kulák levegő után kapkod. — Méghogy én műveljem? Én? Termelőszövetkezeti tag létemre egyé­nileg gazdálkodjak? Tudja, kartár­sam, egyáltalán — mi az az alap­szabály?! A kishaszonbért követelem. Kö—ve—te—lem! Meg a nyárfákat! — az is enyém! És az árokmenti fü­zek? Kivágatom! Wdlterné éppen reggelinél ül, amikor egy behemót kövér ember viharzik el az udvari ablak alatt. — Már nyitja is az ajtót — majd ki­esik az üveg. Fónay. — Jónapot, menyecske! A holmi­ért jöttem! Szegény, alig jut levegőhöz. Nincs itthon az ura, ez meg itt, hogy rá­tör. De hamarosan összeszedi magát: — Miféle holmiért? Nem sül po­fájáról a bőr? Hát nem kifizettük magának az utolsó fillérig a bútort is, a képet is?! Fónay ordít: — Kifizették — nem fizették! Ide azzal a madonnával a kirilejszo­mát! A könnyesszemű szűzmária ott őr­ködik a két ágy fölött a falon. — Biztos nem tudja elképzelni, miért akasztja le hirtelen a menyecske. De a molnár már a hóna alá csapta és robog vele kifelé. A lépcsőről vissza­fordul: — A bútorért mindjárt küldöm a kocsit! A molnár haragos ábrázattal a hóna alatt fityegő madonnával már a felvég felé szuszog. No, ha Pálék­­nak fele ennyire sikerül is, ősszel önállósíthatom magam... (Folytatása következik) Oroszlán Imre: A KULAK-KARRIER

Next