Tolnai Napló, 1954. június (11. évfolyam, 128-153. szám)
1954-06-15 / 140. szám
JL'.'.'JÖS VI. MAFLO A III. pártkongresszus után még nagyobb feladatnak tartjuk az önköltségcsökkentést E sokat hallott szó, minden szocializmust építő dolgozó jelszava. A nép országát építő magyar dolgozók és vezetők milliói ismételgetik azt, amit Rákosi elvtárs május 24-én mondott a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének beszámolójában. Az önköltségcsökkentés jelentőségéről Rákosi elvtárs többek között a következőket mondotta: „A dolgozók, elsősorban az ipari munkások, anyagi életszínvonala emelésének legfontosabb eszköze, a jövőben is az árleszállítás lesz. Az árakat azonban csak akkor lehet leszállítani, ha előzőleg nőtt a termelékenység és csökkent az önköltség.” Az árleszállítás és az önköltségcsökkentés elválaszthatatlan egymástól a szocializmus építésében. Az önköltség csökkentése nem lehet csak a dolgozó, vagy csak a vezető feladata, ez a feladat valamennyiünké, azért mert a dolgozó nép jóléte növelésének ez az alapvető feltétele. Ez a magyarázata annak, hogy az MDP III. pártkongresszusa e kérdéssel olyan sokat és olyan mélyrehatóan foglalkozott. Az önköltségcsökkentésről a szocializmus építése során már többször hallottunk, annak jelentőségére már nem egy esetben hívta fel figyelmünket a párt. Ennek ellenére ez a fontos gazdasági kérdés minduntalan háttérbe szorul a mennyiségi és minőségi tervekkel szemben. Nem tudtuk soha még csak megközelítő pontossággal sem, hogyan teljesítjük önköltségi tervünket. Nem tudtuk, mi a magyarázata annak, hogy állandóan pénzügyi nehézségekkel küzdünk, még a 104 százalékos havi tervteljesítés mellett is. Tudomásul vettük, hogy ez így van, nem vizsgáltuk annak okait, mondván, azért van a főkönyvelő, azért vannak a tervesek, hogy vizsgálják ők. A III. pártkongresszus alatt már figyelmünk mindjobban e kérdésre irányult és amire a kongresszus végetért mi is úgy láttuk, hogy ez az ügy valamennyiünk ügye. Az önköltség alakulását vizsgálva megtaláltuk a magyarázatát annak, hogy a vállalat miért küzd pénzügyi nehézségekkel. Az ok röviden a 13,8 százalékos termelési költség túllépése. De ugyanakkor megállapítottuk, hogy az önköltségcsökkentés területén a meglévő fogyatékosságok egyrészt a felsőbb iparvezetés hibái, másrészt üzemünk dolgozói, vezetői hibái. Ilyenformán kettéválasztva az önköltség állandó emelkedésének főbb okait, az alábbiakban találtuk meg: I. Iparvezetés hibái: A tervkészítésnél történik az első súlyos hiba. A részlettervek elkészítésénél időbeni sorrendben majdnem az utolsó az önköltségi terv. Az első negyedéves önköltségi tervet január 20-ig kellett elkészíteni, de csak április 8-án kaptuk vissza jóváhagyva. A jelenlegi, azaz a II. negyedéves önköltségi tervet május 15-ig kellett elkészíteni és ez még a mai napig sincs jóváhagyva. A terv elkészítésénél, amikor az anyagköltséget tervezik, az érvényben lévő utasítások szerint három normával kell az egységre az anyaghányadot kiszámolni. A három normából, azaz a tervnormából, a műszaki normából és a fénynormából kaptafákért a Táncsics Cipőgyárnak kaptafák szállítási költsége műszaki előírások és minták elkészítése szabászkések elkészítése Ez a költség teljes egészében elkerülhető lenne abban az estben, ha a szóbanforgó cipőfajtaságot nem a mi üzemünkkel, hanem az arra berendezkedett Táncsics Cipőgyárral gyártatnák le. Meg kell említeni, hogy ezzel egyidőben a Táncsics Cipőgyárnak olyan cipőt kell gyártania, melyet a mi üzemünk erre való bérénmindig azt kell alkalmazni, amelyik a legalacsonyabb, tehát még abban az esetben is, ha ténynorma bármilyen oknál fogva magasabb a terv, illetve műszaki normánál. Tervek reális megfeszítése helyes, de ez az intézkedés csak arra jó, hogy papírforma, látszateredményeket mutasson fel a tervezés. Sok esetben nem az önköltségi tervben megtervezett anyagok kerülnek bedolgozásra azért, mert nem mérték fel kellően a rendelkezésre álló mennyiséget, vagy azért, mert a kereskedelmi szervek negyedéven belül korábbi igényüket módosítják, vagy azért, mert nem áll rendelkezésre megfelelő minőségű anyag. Ugyancsak gyakori jelenség az, hogy a fogyasztók kereslete szerint fogyó cipőfajtaságokat nem azokkal az üzemekkel gyártatják le, amelyek arra műszakilag be vannak rendezkedve, hanem más üzemekkel, így például üzemünknek a III. negyedévben csupán néhány napig női trotter-sarkú cipőt kell gyártani. Üzemünk ilyen cipőfajtaságot még soha nem gyártott, ezért ahhoz sem kaptafánk, sem a kiszabásra alkalmas késeink nincsenek. Ugyanakkor a Debreceni Táncsics Cipőgyár ezekkel a szerszámokkal rendelkezik. Ezért a debreceni üzemből a mi üzemünkbe szállították le azok egy részét, míg a másik részét üzemünknek is el kell készíttetni, így az alábbi kiadásaink merülnek feldezettsége folytán könnyen elkészíthetne és kisebb tételt fog is gyártani. Végül az önköltségi terveknél nagy hiba az, hogy igen későn kerül sor a kiértékelésre. A menetközbeni jó kiértékelést az átlagszámok nem teszik lehetővé. (Folytatása következik) 84.000 Ft 1.198 Ft 10.000 Ft 6.000 Ft 101.198 Ft ó A paksi járás termelőszövetkezeteinek harca a bő termésért A paksi járás termelőszövetkezeteiben az elmúlt évek során komoly eredmények születtek. A tavalyi évben, ha csak a pénzben kiosztottakat említjük, közel 4 millió forint került kiosztásra. Ezenkívül a főjövedelmet a természetben kiosztottakból kapták. A járás 24 termelőszövetkezetében az 1953-as évi kenyérgabonaosztás 10 ezer mázsa volt, az 1952-es évi 3 ezer mázsával szemben. A 600 mázsás takarmánygabonával szemben 1953-ban már 4 ezer mázsa takarmánygabonát osztottak ki. Átlagban, mintegy 28 forint jutott munkaegységenként, pénzértékre átszámítva. Voltak azonban magasabb eredményt elérő termelőszövetkezetek is, mint például a gerjeni Vörös Nap, vagy a paksi Vörös Sugár és még lehetne több termelőszövetkezetet megemlíteni. Nem volt ritka eset az olyan eredmény sem, mint például Varga József madocsai Igazság tsz-tagé, aki 33 mázsa búzát, 40 mázsa takarmány gabonát, 10 mázsa almát, 9 ezer forintot és egyéb apróságot kapott. A termény szabadforgalmi értékét számítva, mintegy havi 2500 forint jövedelmet jelent. Voltak azonban olyan példák is, mint a bölcskei Vörös Október tsz esete, ahol a vezetők maguk is akadályozták a terület felosztását, a tagok nem vették ki részüket a munkából, amelynek következtében 50 hold kukorica egyszer sem lett megkapálva. Ezzel szemben az idei évben a tagság példásan végzi a növényápolási munkákat. Ezek után a bölcskei Vörös Október tsz joggal számíthat magasabb jövedelemre. Elmondhatjuk, hogy a madocsai Igazság, a dunakömlődi Szabadság, a dunaföldvári Alkotmány, a gerjeni Vörös Nap, a paksi Sugár, a németkéri Új Élet tsz-ek jó eredményei máris bebizonyították a nagyüzemi gazdálkodás fölényét, nemcsak az egyénileg gazdálkodók számára, hanem az olyan tsz-eknek is, mint a györkönyi Béke, a sárszentlőrinci Kossuth, a dunaszentgyörgyi Szabadság és a nagydorogi Szabadság tsz-eknek is, ahol ma már vállvetve harcolnak a sikeres növényápolásért, a magasabb termésért. A kongresszusi verseny során, lelkes munkájuk nyomán így kerültek az élre a sárszentlőrinci Kossuth és a dunakömlődi Szabadság tsz-ek is. A nagyobb jövedelemért folyó kemény harcot tükrözi az is, hogy egyre több lesz az olyan tsz-ek száma, mint a dunaföldvári Alkotmány, a paksi Vörös Sugár, a nagydorogi Szabadság és még jónéhány termelőszövetkezet, ahol csatlakoztak a sárbogárdi Vörös Hajnal termelőszövetkezet versenyfelhívásához a 30 mázsás kukorica- és a 200 mázsa cukorrépatermés eléréséért. A jó munka eredményét bizonyítja az eddig kiadott munkaegység előleg is, ami a gerjeni Vörös Napnál, a paksi Vörös Sugár tsz-nél 10 forint volt munkaegységenként. A termelési előlegek pedig ezután kerülnek kiosztásra. Elmondhatjuk, hogy termelőszövetkezeteink tagjai keményen harcolnak a szövetkezet magasabb jövedelméért, a magasabb osztalék biztosításáért. „Mi, járási vezetők, együtt küzdünk a termelőszövetkezetekkel” — írja levelében Dravecz Lajos, a járási tanács mezőgazdasági osztályvezetője, — hogy egyre jobban megvalósuljon a nagyüzemi gazdálkodás felvirágoztatása, szem előtt tartjuk Rákosi elvtárs mondását: ,, ■ ■ ■ a mezőgazdaság szocialista szektorának fejlesztésénél figyelmünket a termelőszövetkezetekre kell irányítani.” — Egy pillanatra sem szabad szem előtt tévesztenünk, hogy a szocializmus építésének falun ez az elkerülhetetlen útja, s előbb, vagy utóbb minden dolgozó paraszt meggyőződésből rátér e helyes útra.” „El kell érni — mondotta Rákosi elvtárs, — hogy a szövetkezet tagjainak jövedelme meghaladja az átlagos középparaszti jövedelmet.” Azonban nem szabad elfelejteni, hogy termelőszövetkezeteink minél jobban erősödnek, ellenségei annál inkább megverve érzik magukat, de nem megsemmisítve. Tehát fel kell venni a harcot és éberen kell helytállni termelőszövetkezeteinknek a szocialista tulajdon megvédéséért, a nagyüzemi gazdálkodás megszilárdításával. Özvegy Kőműves Józsefné kizárja a magtárajtót, az emberek kigurítják a benzineshordót. Viszik a szivattyúhoz, mind a kétszáz litert. Harmadnap jönnek megint — a Fónay kéri a benzint. — Hát mennyit eszik az a motor?! Egy teherautó nem fogyaszt ennyit! Mondják meg neki, hogy telefonálunk az ÁFORT-nak, várjon rá! Aztán megy a könyvelőhöz: — Etus, ilyent nem értem — elmondja neki a benzin históriát. No, hall tőle olyant, hogy meghűl benne a vér: — Idefigyeljen Kőművesné, maga raktáros, fejőgulyás egyben és még lovat is eljár vezetni a szántóföldre. Hány munkaegysége van, mit gondol? — Nekem? Az első negyedben 116. Annyi? — Annyi. Mit gondol a Bódog Dezső mennyit szerzett? Pedig kocsis, etet, mindig eljön. Száztizet. És a kertész? Kőművesné int — nem tudja. — Kettőszáztizenhatot! A fia? Százötvenegyet! Tiszta csalás! Ne írja be a Fónay a hat óra munka után is az 1.2 munkaegységet. A dombóvári molnár a kertészetben olvassa a visszaküldött cédulát — megütődik. Ugyan ki mert itt szembeszállni vele? A szakemberrel! Felmegy mindjárt és ráver az asztalra olyant... Nem, nem csigavér. — Látja, látja Felber néni — szól a gyomláló asszonyoknak, — ennyire becsülik a maguk fáradozását. Lefaragják a munkaegységet 0.96-ra. — Jesszusmária! — Turainé sápitozik, aztán csípőre teszi kezét. Ki meri ezt tenni? Kikaparjuk a szemét asszonyok! Menten kikaparjuk! Fónay elégedetten áll a zajgás közepén. — Az Etus! A maguk híres könyvelője! Minek nekünk könyvelő? Rámutat az analfabéta Turainéra: — Még maga is elvégezhetné, amit az Etus csinál. Ott üldögél és csak írja be saját magának az egységet. Mint a szélhajtotta fekete viharfelhő, úgy vonultak be egyenest a földről az asszonyok az irodába. Felberné sír. Turainé átkozódik, káromkodás, visízás, röpül a papír ... A molnár megvédte munkaegységeit. Már szépen nyílott az akác a döbröközi utcákon, amikor Márton Gyula, Hertelendi István, Szentgyörgyi János és a többi egyéni gazda összetalálkoztak a csoport ajtajában. — Adj’isten. Ti is? Az irodában Németi, az elnök hellyel kínálja őket. Lekuporodnak a padra, figyelik a magában küszködő embert. Tudják miért hívatta őket, — dehát az illendőség úgy kívánja, az beszéljen róla, akinek fontos. Az elnök megáll az asztalnál. — Emberek, azért hívtuk ide magukat, egyéni gazdákat, hogy a termelőszövetkezet kenderét, répáját, kukoricáját felveri a gyom. Nem bírjuk erővel — képtelenség, ha beleszakadunk, akkor sem győzzük. Hallgat egy szuszt, aztán kimondja a nagy szót: — Elhatároztuk, hogy valami mégis teremjen, — a kertaljai részt kiadjuk résziből. Szégyenli, restelli, felemeli tekintetét a padlóról — dehát muszáj ki.Inteni a keserű poharat. — Ha elvállalják, a termelőszövetkezet termésének egyharmada a maguké. Az adó, a beszolgáltatás, a mi gondunk. Talán ugyanezen a délutánon Fónay az utcán megállította a döbröközi gazdákat. Előbb Pápai Lajost szólította meg: , — Idefigyeljenek emberek. Ha ősszel feloszlik a csoport — én átveszem véglegesen a darálót. Olyan üzeme lesz Döbrököznek — amilyent még nem láttak. Hát erre számítsanak! Kiss Károly mélyet szippant a vásárosdombói áprilisi reggel balzsamos levegőjéből és a szemébe tűző napfénytől hunyorgatva sietősen szaporázza lépteit az állomás felé. Az utca néptelen még, a konyhaajtók mögött most früstökölnek a gazdák. Az ám! A száradó föld, a kiskerti jácintok jó szagához félreérthetetlenül társul a parázson pirított szalonna fenséges illata és sebes mozgásra készteti nyeldeklőjét. — Az istenfájukat! Ha nuem kapnak rajta feketevágáson, most én sem a hentestől venném... De nicsak! Kit látnak szemeim?! — Süllyedjek el, ha nem Fónay úr! Ő bizony — duplatokástól, hordóhasastól — teljes életnagyságban. Kalap helyett most micisapka ül feje búbján, zsíros ábrázatán csak úgy csillog az elégedettség, hogy kedves embere mindjárt megismerte. — Mi van a heptikáddal Károly? Viszed még, hurcolod? Hogy megy sorod? He? Az úgy odavan a meglepetéstől, szinte táncol. — Szegényesen, hehe, szegényesen, Fónay úr ... Tetszik tudni, két hétig eldolgozgatok egy vállalatnál, azután jön a hátamba a szúrás. Ha lejár a táppénz, új helyet nézek. — Tengődök ... tengődök ... Paroláznak, sugdolóznak, azután amikor elválnak, Kiss Károly befutkosgál a házakhoz, beszól a kerítéseken: — Megjött a Fónay úr! Visszaveszi a földjét! Lesz nemulass azoknak, akik beleültek! Nem hiszitek? ö mondta — saját maga. Nézzétek, most fordul be a tanácshoz ... Fónay belép a tanács kapuján, keresztül az első szobán, egyenest oda, ahol fehér cédula hirdeti: „Elnök”. Hogy berezelnek ezek mindjárt?! Kihúzza magát, azután kopogtatás nélkül benyit. Szembe vele a nagy íróasztalt, mögötte... szentatyám! Csak nem.. Mátis Dezső! A kommunista! Az egykori mozdonysütő akit annak idején egy zsák liszten akart megvenni a molnár, látja ám, hogy a szobájába viharzó Fónay fehér, akár a patyolat és össze-összekoccannak térdei. — Jónapot Fónay úr! Meglepetés? Emberelje meg magát — mi szél hozta felénk? Talán a hátralék adóját rendezné? Mindjárt adom a csekket. A gúnyoros hangra visszatér a molnár bátorsága. Az íróasztalhoz támasztja hasát és rákezd: — Kartársam, tudomást szereztem róla, hogy a tanács tizennégy hold földemet kishaszonbérbe adta. Micsoda törvénytelenség?! Megkövetelem — a parasztok ezentúl nekem fizessék a kishaszonbért — ne az államnak! Az a föld Fónay Istváné — akkor is, ha éppen úgy tetszett nekem, hogy két esztendeig ne műveljem. Megértette? Nincs már törvénytelenség a dolgozó parasztsággal szemben! Kartársam — az a világ elmúlt! Ni, hogy pözsög, ni, hogy érvel, mintha kitanították volna. Törvényesség ... dolgozó parasztok ... Lassan a halvérű tanácselnök is felgerjed, — Passzol Fónay úr! Éppen erről beszélünk! Magát előtte a fene innen — itthagyta gazban azt a jó földet — rendben van. Visszajött, szüksége támadt rá — megkaphatja. Nem, nem a nyárfáknál... azt már kiadtuk, ne heverjen használatlanul. Kimérünk másik tizennégy holdat — művelje, gazdálkodjék. Megegyezünk? A kulák levegő után kapkod. — Méghogy én műveljem? Én? Termelőszövetkezeti tag létemre egyénileg gazdálkodjak? Tudja, kartársam, egyáltalán — mi az az alapszabály?! A kishaszonbért követelem. Kö—ve—te—lem! Meg a nyárfákat! — az is enyém! És az árokmenti füzek? Kivágatom! Wdlterné éppen reggelinél ül, amikor egy behemót kövér ember viharzik el az udvari ablak alatt. — Már nyitja is az ajtót — majd kiesik az üveg. Fónay. — Jónapot, menyecske! A holmiért jöttem! Szegény, alig jut levegőhöz. Nincs itthon az ura, ez meg itt, hogy rátör. De hamarosan összeszedi magát: — Miféle holmiért? Nem sül pofájáról a bőr? Hát nem kifizettük magának az utolsó fillérig a bútort is, a képet is?! Fónay ordít: — Kifizették — nem fizették! Ide azzal a madonnával a kirilejszomát! A könnyesszemű szűzmária ott őrködik a két ágy fölött a falon. — Biztos nem tudja elképzelni, miért akasztja le hirtelen a menyecske. De a molnár már a hóna alá csapta és robog vele kifelé. A lépcsőről visszafordul: — A bútorért mindjárt küldöm a kocsit! A molnár haragos ábrázattal a hóna alatt fityegő madonnával már a felvég felé szuszog. No, ha Páléknak fele ennyire sikerül is, ősszel önállósíthatom magam... (Folytatása következik) Oroszlán Imre: A KULAK-KARRIER