Tolnai Napló, 1954. október (11. évfolyam, 233-259. szám)

1954-10-31 / 259. szám

4_____________________________________ NEMZETKÖZI SZEMLE A nyugati tábor politikusai az utóbbi hónapokban, kiváltképpen pedig a legutóbbi hetekben, szemlátomást meggyorsították politikai menetrendük lebonyolítását. Az egész nyugati politikán feltűnő sietség lett úrrá. Ez a sietség jól lemérhető, ha felidézzük emlékezetünkben, milyen gyorsan követte az EVK bukását a londoni értekezlet, a londoni értekezletet a párizsi megegyezés és mennyire sietnek most nyugaton a párizsi megállapodások ratifikációjával. MIÉRT EZ A NAGY SIETSÉG? Felmerül a kérdés, mi indítja a nyugati hatalmakat, elsősorban Amerikát arra, hogy most gyorsabban igyekezzenek végrehajtani politikai terveiket, mint eddig bármikor, miért sietnek jobban ratifikáltatni a párizsi megegyezéseket, mint annakidején az európai védelmi közösségi szerződést. A nyugati polgári sajtó több magyarázattal is szolgál erre. Egyes kommentátorok szerint Dullesék a jövő heti képviselőházi és szenátusi választásokon „nagy diplomáciai sikerként“ akarják szerepeltetni a párizsi egyezményt, s ezúttal el akarják feledtetni genfi vereségüket és az EKV kudarcát. Kétségtelen, hogy ebben a magyarázatban van igazság. Más diplomáciai szemleírók a nyugatnémet felfegyverzéssel járó katonai megrendelésekből várható profitot tartják siettető motívumnak. — Természetes, hogy ez a magyarázat sem áll távol az igazságtól. Ismét mások Adenauer szemlátomást csökkenő tekintélyében, rendszerének mélyülő válságaiban látják e sietség okát. E magyarázatokban még az előbbieknél is több igazság van, hiszen, a Nyugat-Németországban nem rég lezajlott választások, a szociáldemokraták állásfoglalása a négyhatalmi tárgyalások mellett, az Adenauer-féle koalíció Dehler vezette pártjának csatlakozása e szociáldemokrata követeléshez, eléggé példázza, hogy Adenauer és kormányzata sokat veszített támogatóiból. A legfontosabb ok azonban nem a felsoroltak között keresendő. Az európai védelmi közösségi szerződésről a nyugati sajtó annak idején minden jót elmondott. A közvéleménynek azonban elég ideje volt megismerkedni a szerződés valódi tartalmával és meggyőződni arról, milyen veszélyeket rejt magában ez az okmány. Európa közvéleményének szeme felnyílt és az EVK propagandája elvesztette hatását. Hatalmas tömegmozgalom bontakozott ki Nyugat-Németország felfegyverzése ellen, a nemzeti szuverenitás védelmében és ez megpecsételte az EVK sorsát. Az amerikai politikusok ebből a vereségből megtanultak annyit, hogy a közvéleménynek nem szabad időt engedni. Nem szabad hagyni, hogy a közvélemény megismerkedjék a londoni és párizsi megállapodások tartalmával, mert különben ismét magasra csaphat a tiltakozás lángja. Éppen ezért sietnek a ratifikációval. A fő ok tehát a közvéleménytől való félelem. A nyugati tábor vezetői tartanak attól, hogy ha időt engednek a tömeges ellenállás kibontakozásának, mostani terveik is az EVK sorsára jutnak. E félelemnek meg is van az oka: máris jelentkezik a tömegek ellenállása. A párizsi megállapodásokról csak igen ködös közlemények láttak napvilágot, a közvéleményt szándékos tájékozatlanságban tartják. Burzsoá lapok arról fecsegnek, hogy e megállapodások előnyösebbek az EVK- nál. Ha azonban megvizsgáljuk a rendelkezésre álló kevés adatot és a megállapodások egy-két oldalát, máris kiderül, hogy ilyen előnyökről szó sincs tulajdonképpen. ÚJSÜTETŰ EVK-RÓL VAN SZÓ A nemzeti szuverenitás kérdésében például mindössze annyi változás van az EVK-val szemben, hogy — mint a londoni záróközlemény mondja — a brüsszeli szerződés konzultatív tanácsa olyan tanáccsá válik, amelynek „döntési jogköre van. „Más szavakkal: az európai védelmi közösség „nemzetek feletti főbizottsága" helyett a Nyugateurópai Unió „konzultatív tanácsa” ugyanolyan jogkörrel, Nagy hűhóval ünnepelte a nyugati burzsoá sajtó Angliát azért, mert beleegyezett abba, hogy négy hadosztályát az európai kontinensen tartja, hogy biztosítsa Franciaországot szövetségesének, Nyugat-Németországnak esetleges „kilengéseivel“ szemben. A burzsoá sajtó ezt garanciának nevezi. Nos, ezek a garanciák nem sokat érnek. Nem, először is azért, mert Anglia e kötelezettséget annyi fenntartással vállalta, hogy azok az egész kötelezettség értékét nullával teszik egyenlővé. De nem érnek semmit azért sem, mert a második világháború kezdetén szintén voltak angol hadosztályok a kontinensen és — mint ismeretes — ezek távolról sem akadályozták meg a második világháborút. A német felfegyverzés ellenőrzéséről maga Mendes-France francia miniszterelnök ismerte be London után, hogy e kérdésben nem született döntés. Erre vonatkozólag a párizsi értekezleten is csak igen ködös határozatokat hoztak. A nyugatnémet militaristákat nem is igen feszélyezik a párizsi határozatok. A „United Press’* amerikai hírügynökség jelentése szerint Blank bonni hadügyminiszter jelölt úgy tervezi, hogy a nyugatnémet Wehrmacht egyegy tankhadosztálya 14.000 katonával és 280 tankkal rendelkezik, majd szemben a hitleri Wehrmacht tankhadosztályának tizenegyezer katonájával és száznegyven tankjával. Mindez eléggé bizonyítja, hogy az új megállapodások semmivel sem jobbak a régieknél és Európa népeinek semmi okuk feladni ellenállásukat a nyugatnémet felfegyverzéssel szemben. Nyugat-Európa közvéleményét láthatólag mind erősebben foglalkoztatják a párizsi paktumban rejlő veszélyek és mind többen követelik, üljön össze a négyhatalmi értekezlet, ahogyan azt a Szovjetunió kormányának október 23-i jegyzéke javasolja. A nyugati kormányférfiak igen nehezen tudnak szembeszállni e jogos követeléssel. Éppen ezért, régi módszereikhez, a félrevezetéshez, a megtévesztéshez, folyamodnak. Egyes nyugati burzsoá lapok a közvélemény becsapása céljából arról írnak, hogy a nyugati hatalmak Nyugat-Németország felfegyverzésével egyidőben akarnak tárgyalni a Szovjetunióval a német kérdésről. Ezt a politikát elnevezték a „párhuzamos lépések" politikájának. Ez a politika azonban csak a lázas ütemben folyó nyugatnémet felfegyverzés leplezésére szolgál. Igen sok nyugati burzsoá publicista viszont arról ír, hogy a négyhatalmi értekezlet összehívásának csak a párizsi megállapodások parlamenti ratifikációja után lehet helye. Ezt az álláspontot képviselik a nyugati kormányok vezetői is. Ez ismét a közvélemény megtévesztését célozza és lényegében azt akarja elérni, hogy a közvélemény menjen bele a mielőbbi ratifikációba, „csakhogy elháruljanak az akadályok a négyhatalmi értekezlet útjából.” Nem nehéz kitalálni, hogy ez a fajta érvelés az úgynevezett erőpolitika fegyvertárából szárazik. A közvélemény azonban eléggé tisztában van már azzal, hogy azok, akik Nyugat-Németországot fel akarják fegyverezni, nem azért teszik azt, hogy utána a békéről és Németország egységéről tárgyaljanak. A Szovjetuniónál pedig, mint eddig, ezután sem lehet engedményeket elérni „erőpolitikával.” A Szovjetunió hajlandó becsületes tárgyalásokon közelebb hozni egymáshoz az álláspontokat, de nem hajlandó a háborús uszítók martalékául vetni Európa békéjét és biztonságát. pnt3bt'iibiitíijyin/Tí.',U!«i«.7mn -‘-etetlen az oglMrM* »untában NAPLÓ A 1954 OKTOBER Si Hozzászólás Jánosi Ferenc népművelési miniszter helyettes cikkéhez A Szabad Nép október 19-i számában Jánosi Ferenc népművelési miniszterhelyettes cikket írt, melyben feltárja és összefoglalja a népművelési munka további demokratizálásának problémáit. E cikk tükrében vizsgálva megyénk népművelési munkáját, abból az intézményekre, elsősorban a kultúrotthonokra vonatkozó néhány kérdést vetnek fel. Jánosi elvtárs leszögezi... ..meglévő kulturális intézményeink és szerveink nem fejlődtek még a legszélesebb rétegeket átfogó, a szó teljes értelmében népi intézményekké és szervekké. Népünk nem érzi még mindenestől a sajátjának az intézményeket s nem is használja, nem is támogatja azokat úgy, mint sajátjait." Darvas elvtárs a Hazafias Népfront kongresszusán elmondott beszédében is szólott erről. Megállapítja: „Főleg parasztságunk egy része idegenkedik a kultúrotthonainktól, nem szívesen megy el oda és nem is érzi jól ott magát." E két megállapítás tükrözi megyénk kultúrotthonainak életét is. Kultúrotthonaink irányításának demokratizmusa feltételezi azt, hogy jól dolgozó, a falu népének valamennyi rétegét képviselő vezetősége van. Többségében ez nem így van megyénkben, mert sok helyen egyáltalán nincs, vagy csak papíron van vezetőség, a munkát egyedül a kultúrotthon-igazgató, esetleg egy-két pedagógus segítségével végzi. Miért van ez így? Tapasztalataink szerint azért, mert a vezetőségeket „hivatalból" állították össze, amelyben helyet kapott minden szervezet képviselője, rendszerint annak titkára, vagy vezetője. Egyéb munkájuk mellett a kultúrotthon munkájának kialakításához a vezetőség e tagjainak nem maradt idejük. Kifelejtették a vezetőségekből az orvosokat, állatorvosokat, néhány helyen még a pedagógust is, a művészeti csoportok, szakkörök vezetőit, a legjobb előadókat stb. akik egyébként a kultúrotthon munkájának legjavát végzik. Kétségtelen, hogy — Jánosi elvtárs szerint — e ,,kincstári forma" nem alkalmas a kultúrotthon tartalmas belső életének kialakítására, a dolgozók valamennyi rétege kulturális igényeinek kielégítésére. Mi tehát a tennivaló? Demokratikus alapon megválasztani a kultúrotthon vezetőségét, a dolgozók akarata szerint olyan dolgozókból, akik szívesen foglalkoznak a népművelés bármely ágával — jó színjátszók, legjobb előadók, legjobb olvasók, pedagógusok, orvosok, agronómusok sorából, akik hűségesen szolgálni népünket, vállalják a műveltebb népért, a nagyobb tudásért folyó harcot. Ilyen vezetőségek ismerni fogják a falu igényeit, képesek lesznek olyan programot kialakítani a kultúrotthonokban, amely a dolgozók érdeklődésére épül, amely érdekességénél, tartalmánál, sokszínűségétől fogva beviszi a népet a kultúrotthonba. Mikor e fontos problémát felvetem meg kell vizsgálnunk ifjúságunk kapcsolatát is a kultúrotthonokkal. Ifjúságunk nagy része aktív munkája a falusi kultúrotthonoknak, színjátszó-, tánccsoportokban, énekkarokban, vagy különféle szakkörökben mindenütt ott találjuk fiatalságunkat. — Sokan töltik szabadidejüket a kultúrotthonban, a látogatók többsége az ifjúság köréből kerül ki. Ez igen örvendetes tény, de egymagában nem megnyugtató, mert ha alaposan megvizsgáljuk, lépten-nyomon találkozunk egészen durva jelenségekkel ifjúságunk magatartásában, szórakozásában. Sok helyen oktalan hangoskodással, ízléstelen megjegyzésekkel zavarják a pihenő, szórakozó idősebb dolgozókat. A felszerelés, berendezés erőszakos rongálása nem ritka eset. Mindezek a hibák azt bizonyítják, hogy a múltban ifjúságunk nevelésében — mint sok egyéb területen — hibát követtünk el. Beleneveltük ifjúságunkba, hogy számukra új, más világ van, mint a mi ifjúkorunkban. Ifjúságunk tudomásul vette, hogy ebben az új világban megbecsülik az ifjúságot, csaknem gondtalanul élhet és bátran nézhet a kellemes jelenből a még szebb jövőbe, mert nyitva áll előtte a boldogulás útja, a főiskolák, az ipar és kereskedelem sokféle szakmája, amely biztosítja a jövő gondtalan életét. Ez rendjén is van eddig, de megfeledkeztünk arról, hogy fiataljainkkal megtanítsuk azt is, ami ma és a jövőben lesz, azért apáik, nagyapáik sokat fáradtak. A párt kemény harca eredményezte a jelent. Az út nem volt sima. Sok-sok akadályt kellett legyőzni, hogy idáig eljuthassunk. Ezt a kemény harc árán elért eredményt meg kell becsülni. Erre a becsülni tudásra kell ifjúságunkat nevelni. Tudatosítani kell, hogy amikor a kultúrotthonba lépő harc eredményeit élvezi, amikor a főiskolára, vagy az üzembe megy jusson eszébe az a sok-sok gondtól terhes éjszaka, amelyet apáink fáradságos munka után eltöltöttek ifjúkorukban, hogy tanulhassanak, az általános műveltséget megszerezhessék, vagy a régi piszkos, poros munkahelyen, ahol apáink éhbérért dolgoztak és munkájuk verejtéke a kapitalisták pénzeszsákját duzzasztotta. Ha ezt felismerik fiataljaink, jobban megbecsülik a ma eredményeit, nagyobb tisztelettel néznek az idősebbekre, magatartásuk komolyabb, öntudatosabb lesz. Ifjúságunk jövőnk alapja, boldogulásunk továbbvivője. Nagy gonddal kell ifjúságunk nevelésével foglalkozni. El kell fogadnunk ifjúságunkat most úgy, ahogy van és elmélyült munkával, valamennyi nevelő erő, kultúrotthon, iskola, társadalom munkájával olyanná tenni, amilyennek mi szeretnénk. Jónéhány kultúrotthonban megalakítottuk az Ifjúsági Tanácsot. A megalakítás után azonban sem a DISZ, sem mi nem sokat törődtünk a tanácsok munkájával. Élesszük újjá e szerveket, ahol még nincs szervezzük meg és tegyük a kultúrotthon és a fiatalság jó, hasznos kapcsolatának fórumává, az ifjúság nevelésének fontos bázisává. Jánosi elvtárs cikkében felveti az olvasókörök szemezését, támogatását. Megyénkben is vannak olvasóköri hagyományok. Magam is emlékszem egy-egy olvasókör munkájára és meg kell állapítani, hogy sok hibája mellett számos jó oldala volt e köröknek. A lakosság maga hozta létre, berendezte, magáénak tekintette és a felnőtt dolgozók szívesen jártak oda. Köztudomású, hogy ezeket a köröket igyekeztek befolyásolni a különféle egyházak, a falu kizsákmányolói és nem kis eredménnyel ott élénk tevékenységet fejtettek ki különféle módon, ők diktálták — kevés hely kivételével — a tartalmat és előbb-utóbb a kör az ő bázisukká vált. E hibák mellett, azok kiküszöbölésével a körök haladó vonásait kell továbbfejlesztenünk és támogatnunk. Építenünk kell az agilis öntevékenységre, amellyel a fenntartást, a berendezést, a rendezvények sikerét biztosították. Tovább kell fejlesztenünk azt a módot, amellyel megteremtették a maguk szórakozásának és művelődésének lehetőségét. Kultúrotthonaink szervezésénél, belső munkájuk kialakításánál e hagyományokat kirekesztettük és mint másutt, úgy mi is mindenben újat akartunk adni még annak árán is, hogy elveszítjük a dolgozók bizalmát, közeledését a kultúrotthon felé. — Nem utolsósorban ez is oka annak, hogy kultúrotthonainkban oly kevés felnőtt dolgozóval találkozunk. Féltünk attól, hogy kultúrotthonaink régi olvasókörökké válnak és emiatt nem egy esetben a régi tapasztalt köri vezetőket távoltartottuk a kultúrotthontól, ahelyett, hogy tudásukat, tapasztalataikat, öntevékenységüket a magunk hasznára fordítottuk volna. Nevelés helyett elidegenítettük a jószándékú, segíteni akaró dolgozókat is. Amit Darvas elvtárs a Hazafias Népfront kongresszusán mondott: . ........a jó szándékú, a haza üdvén munkálkodni kész hazafias erők tömörítése még gyorsabban, termékenyebb előrehaladást jelent, nagy nemzeti célunk megvalósítása útján. Kultúrotthonaink munkájának szélesebb demokratikusabb alapokra helyezésében is világos, járható utat mutat. Minden erőt megmozgatni népünk művelődésének, kultúrált szórakozásának érdekében. Ezt jelenti a Népfront programja. Tanácsaink, a Hazafias Népfrontbizottságok, a helyi kultúrmunkásokkal vizsgálják felül községükben e problémát és bátran alkalmazzák e politikát. Ahol olvasókör van kultúrotthonaink támogassák, segítsék munkájukat, a maguk eszközeivel. A kör tagjainak öntevékenységét irányítsák a kultúrotthonban. Rendezvényeikhez biztosítsák a kultúrotthon nagyobb előadótermét. Szervezzenek a tagok igényeinek megfelelően szakköröket, tanfolyamokat, előadásokat. Ahol nincs olvasókör szervezzenek ilyent és adjanak helyet a kultúrotthonban. Fejlesszék e körök hagyományait. Biztosítsák a kultúrotthonokban a körök részére a lazább, kötetlenebb szórakozási, művelődési formákat. Kultúrmunkásaink tanulmányozzák a népfront politikát és azt alkalmazzák bátran a népművelődés területére is, így — és csak így fogunk előbbre jutni egy-egy lépéssel egész népművelési munkánk demokratizálódásának útján. Bősz József rrosz a dunaszentgyörgyi Szabadság tsz-ben Nem jött észrevétlenül az ősz, ezer és ezer előjel hirdette az új és mégis ismerős évszak közeledtét. Az ősznek is éppen úgy, mint a többi évszaknak megvan a maga szépsége, természetessége, amely a legkisebb részeiben is gyönyörködtető. Sokan nem szeretik az őszt, mert ebben az évszakban csak az elmúlás, a természet haldoklása ragadja meg a figyelmüket. Nézzük meg, hogy mit jelent az ősz termelőszövetkezeteink közül például a dunaszentgyörgyi Szabadság tsz tagjainak, ahol az ősz egy dolgos, szívós munkában eltöltött év végét és egy új gazdasági év kezdetét jelenti. Köteteket lehetne arról írni, hogy a Szabadság termelőszövetkezet tagsága mit tett, hogyan dolgozott azért, hogy közös gazdaságukat gyarapítsák, hogy ezen keresztül megerősítsék, sziklaszilárd alapra helyezzék azt a közösséget, amely biztosítja minden egyes becsületes dolgozó paraszt számára a megélhetést, összesen 37 taggal dolgozott egész éven át a tsz, szorgalmasan és lelkiismeretesen. Azt gondolták, ha megmarad az a termés, ami ígérkezik, akkor egyszerre két fokot fognak lépni a gazdagodás lépcsőjén. Tervezgetésüket azonban könyörtelenül kettészakította a jég, ami végigpusztított Dunaszentgyörgy határán. A jégkárral szemben tehetetlenek voltak. A szépnek ígérkező búza, zab, napraforgó és a kukorica termése, a hónapok fáradságos munkájának gyümölcse rövid pár óra alatt úgyszólván semmivé vált. A tépett, rongyoslevelű kukoricák, napraforgók nagyon nehezen heverték ki a csapást. A jég I azonban nem verte meg a tagok alkotó lendületét, akik nem keseredtek el, hanem egy emberként, vállváll mellett dolgoztak, hogy őszig az év végéig tudjanak eredményt felmutatni. Igaz, nem mindegyik tag gondolkodik így. Adorján István, Horváth István és még két tag meghátrált a nehézség láttán és kiléptek a tszből. Gondolkodás és szív nélkül otthagyták azt a termelőszövetkezetet, amely a megélhetést, az életet, egyszóval mindent biztosított nekik. Az igaz, hogy számban néggyel kisebbedett a tagok létszáma, de kilépésükkel nem kevesebbek, hanem erősebbek lettek, mert a visszamaradt 33 tag, akik örömben, bánatban, bőség és ínség idején egyformán osztoztak mindenből, megedződött és egységessé kovácsolódott. A kilépettek helyett új emberek jelentkeztek: Tóth Lajos, Gutai József, Bese László, Kőműves József és Szíjjártó Mária csatlakozott ehhez az erős és életképes közösséghez. Új élet kezdetét hirdeti ma az ősz a dunaszentgyörgyi Szabadság tszben. Az ősz, a hulló falevelek, a természet csendes haldoklása mögött már sarjad az élet kint a határban, a zöldelő vetések képében. A Szabadság tsz dolgos tagjainak buzgó és lelkiismeretes munkáját dicséri a 48 hold közel 10 centiméter magas őszi árpa, a 10 hold rozs és a szépen soroló 115 hold őszi búza. Ezek a vetések, ezek a felfelé törő zöld gabonaszálacskák mind-mind a dunaszentgyörgyi Szabadság termelőszövetkezet tagjainak elégedett életéről beszélnek.