Tolnai Napló, 1955. február (12. évfolyam, 26-49. szám)
1955-02-13 / 37. szám
4 A paksi szülőotthonban A napokban egy paksi fiatalasszony ismerősömmel találkoztam, aki négy hónapja boldog kismama. — A paksi szülőtthonban szültem — mondja érdeklődésemre és igen sok szépet mesélt a kis otthonról, dolgozóinak kedvességéről, a kifogástalan gondozásról és ellátásról. Az ő elbeszélése indított arra, hogy megnézzem magam is a szülőotthont, — a megyei tanács egészségügyi osztályának véleménye szerint — megyénk egyik legjobban dolgozó egészségügyi intézményét. A járási egészségügyi csoport gazdaságvezetője, Péter László szedte elő az otthon munkájára vonatkozó kimutatásokat és ő kalauzolt az otthonban, mivel a vezető orvos éppen távol volt. A statisztikából szemléletesen tükröződik a kis 15 ágyas szülőotthon nagy forgalma. Előfordult, hogy nem 15, de 25 szülő anya tartózkodott egyszere az otthonban. Ilyenkor nem csak a kis gyermekágyakat foglalták el a csecsemők, hanem fürdőkádat, összetett székeket, mindenféle lehető alkalmatosságot felhasználtak az apróságok elhelyezésére. Az elmúlt évben 28 szülés volt az otthonban, eközül egy csecsemő halt meg, a szülőanyák között egyetlen haláleset sem történt. — Nézze meg az otthont, olyan, mint egy kis klinika — invitál kedvesen Péter László. Fent azután átveszi az irányítást Virágh Istvánná szülésznő, hiszen ez már az ő birodalma. A kedves modorú, halkszavú asszony jogos büszkeséggel mutatja meg a miniatűr klinikát. Ragyogó tisztaság minden zugban. Egyik 3 ágyas szobában boldog mamák napfürdőztek éppen. A nagy ablakon széles sávban sütött be a télvégi nap, végigtáncolt a fehér takarókon, csintalanul körüllengte az asztalkákon pompázó virágokat. — Kedves itt mindenki, nem lehet kifogásunk sem a gondozás, sem az ellátás ellen. — mondja Kertai Lászlóné, a bikácsi főerdész felesége. — De azért mégiscsak hazavágyunk — kívánkozik ki belőle a vágyakozás otthona után, hiszen a férje és három gyermeke várja az ő és az újszülött kis Zsuzsika hazaérkezését. Az otthon legkedvesebb terme, ahol a csecsemők feküsznek a rácsos ágyacskákban. Virágh Istvánná szeretettel néz végig a kis fejek és az összeszorított öklök során. — Nem tudnék élni a munkám nélkül — jegyzi meg az ő egyszerű halk hangján. Munkáját hivatásnak érzi, szeretik az anyák és az otthon orvosa dr. Tóthegyi József is, hiszen a jobbkeze, Dr. Tóthegyi József áldozatos munkát végez — ahogy Virágh Istvánná és Péter László elmondják. Az idős orvos messze lakik az otthontól, de minden szülésnél jelen van, akár éjjel, akár nappal történjék. Emellett nem csupán a szülőotthon orvosa, hanem azon kívül is rendel. A szülőotthon felszerelése egyre gyarapodik. Nemrégen fejezte be a KTSZ a zuhanyozó építését. Mosógépi felszerelést is a közelmúltban kapott a szülőotthon. Jelentős az orvosi rendelő felszerelése. Az eredmények, a fejlődés mellett azonban panaszt is hallottam az otthonban. A hivatásszerűtet, az áldozatkészség sok mindent megold, de mindenre nem képes. A nagy forgalom mellett a takarítás munkáját képtelenek a szülésznők és az orvos vállalni. Márpedig egy takarítónő kevés — mondják. A norma szerint csak ennyit lehet beállítani — hárítja el az egészségügyi osztály a kérést. Úgy látszik tehát, hogy az egészségügyi minisztérium határozata ellen nincs apelláta. Érthetetlen azonban, ez a szűkkeblűség a minisztérium részéről, hiszen a takarítónők külön szakképzést sem igényelnek és nyilvánvalóan szükség van rájuk. Az otthon dolgozói azért igyekeznek munkájukat hiba nélkül ellátni. Ebben az évben február 7-ig 43 újszülött látott napvilágot a paksi szülőotthonban. Sz. J. | NAPLÓ Levelezőnk írja Kisvejkéről Kicsi, de lelkes kultúrgárda van Kisvejkén — írja levelében Major Mátyás, a bonyhádi kultúrház igazgatója. A fiatalok a kitüntetett Farkas pedagógus házaspár irányításával a „Pettyes" című háromfelvonásos színművet tanulják. A kis színjátszó együttes nagy ambícióval dolgozik, hiszen nagy tervet akar megvalósítani a község. Új kultúrotthon építését tervezik, ehhez pedig minden bevett fillérre szükség van, mivel a megyei tanács nem tud anyagi támogatást adni az építkezéshez. A kultúrgárda és ezen túl az egész falu áldozatkészségére szükség lesz az új kultúrotthon felépítéséhez. Az előkészületek már meg is kezdődtek. 1955 FEBRUAR IS Nagy sikere volt a járási kultúrház Mozart-hang versenyének Nagy érdeklődés előzte meg a szekszárdi szimfonikus zenekar első bemutatkozását, melyen Mozart műveiből egybeálllított műsorukat adták elő. Az érdeklődés megérdemelt volt: a jól egybehangolt együttes méltó volt az előlegezett bizalomra, még akkor is, ha az előadás kvalitásban nem volt egyenletes. Legkiemelkedőbb a B-dúr szimfónia volt, mely nemcsak pontos előadásával, hanem igazi mozarti muzsikálásával tűnt ki: a zenekar itt bizonyította be legjobb képességeit. A népszerű török indulót méltán kellett megismételni. A Kis éji zene ezekkel szemben hagyott hiányérzetet, s bár pompásan indult, de az utolsó tételben a zenekar fegyelme sajnálatosan felmondta a szolgálatot. A Don Juan-nyitányt kicsit keménynek éreztük. A szólisták közül Angyal Ferenc két Sarastro-áriáját kell kiemelni, kultúráltsága, biztonsága méltó Mozart-tolmácsolónak mutatta. Légrády Ilona bölcsődaláért kapta a nagyobb sikert, mégis a Theisz Lőrinccel előadott Don Juankettőst éreztük Mozarthoz közelebbinek. A variációk előadása sikerült. A szimfonikus zenekar kiállta az első próbát. Véghelyi Miklós invenciózus karmester, aki nemcsak közel tud kerülni Mozarthoz, de közel is tudja hozni. Dirigensi képességei elsősorban a B-dúr szimfónia hibátlan előadásában csillogtak, de az éji zene első tételével sem vallott szégyent Az előadásra napokkal előbb minden jegy elkelt. Ez a siker a jövőre nézve is kötelez, Megjelent a „Dunántúl“ új száma A Pécsett megjelenő Dunántúl a vidék legnagyobb folyóirata, mely az idén már kéthavonként jelenik meg. Egyetlen vidéki folyóiratunk, mely kilenc dunántúli megyén kívül a fővárosi írók alkotásait is közli s így minden száma teljes irodalmi életünk keresztmetszetét adja. Most megjelent új száma az elmúltakhoz hasonlóan gazdag és változatos. Galsay Pongrác Nagy Lajosról írt kegyeletes sorokat. A prózai írások közül kiemelkedik Tatay Sándor, Mándy Iván, Szántó Tibor és Gyenis József novellája, Kodolányi János Móricz Zsigmond emlékezéseinek első része. Közli a lap Belia György készülő Babits életrajzának két részletét is. A költők közül Csorba Győző emelkedik ki i>erses önéletrajzának „Apám halála" című megrázó részletével, mellette Borsodi Gyula, Csányi László, Fodor András, Gömöri György, Kemény Dezső, Kerényi Grácia, Pál József, Pásztohy Domonkos, Takáts Gyula, Tarbay Ede és Vidor Miklós új verseiből közöl a lap, melynek gazdag számát Kanyar József, Székely Júlia, T. Polgár István, Fábián István, Kende Sándor, Szántó Miklós, Selymes Ferenc, Abody Béla, Szőllősy Kálmán, Géczy József és Futaky Hajnal bírálatai, cikkei egészítenek ki ÚJ FILMEK Két új szovjet filmet mutat be megyénkben elsőnek a bonyhádi filmszínház. Mindkét film Csehov elbeszélésből készült Egyik „Aljeko”, vagy a novella címén a „Cigányok táborában”. A zsivajgó cigánytábor színes és mozgalmas életébe pillanthatunk be a színes operafilmben. Zenéjét Rahmaninov szerzette. A másik film ugyancsak Csehov egyik novellájából „Svéd gyufa” címen készült MEGINT ESTE VAN. Hát aztán? Úgysem lesz holnap sem jobb. Olyan mindegy már minden. Kicsit hosszabb volt a mai nap, mint a többi, de csak mert több minden történt, mint máskor szokott. Én is csak azért vagyok itt, mert megszöktem. Most újra itt kuporgok szokott helyemen, a legmagasabb ágyban. Szívom a fojtó, átporodott levegőt Az áldandó, kegyetlen éhséget is megszoktam már. Csak mindig, mintha forogna velem az egész barakk. Ez biztosan az éhségtől van. Köröskörül lángokban áll minden. Ide még nem értek el a lángnyelvek. Szemem az árammal teli drótkerítésre téved. Hányszor akart anyám nekimenni velem együtt, talán jobb lett volna, ha engedem. Éppen most kapott bele a tűz az utolsó épen maradt krematórium falába Mohón nyaldossa. Nem lesz többé krematórium. Körülöttem sóhajok, jajgatás, kiabálás Néha egy hisztériásan felcsukló nevetés hallatszik. — Elégünk!.. . Itt égünk el mindannyian!. . Ez lesz az igazi krematórium! Nevetés vagy könnyek? ! Énn már egyiket sem tudom. Élet vagy halál? — Hát, van még egyáltalán különbség a kettő között? A lángi nyelvek belekapnak a még üresen is félelmetes őrtornyok vázába. Tegnap, tegnapelőtt, vagy talán már évek óta időnkint kerepelni kezdett róla a géppuska. Innen lőttek bele Irén lábába is, mert húgával beszélgetett a kerítésen keresztül. Most messziről hallatszik a fegyverropogás. ÖSSZEREZZENEK, ahogy valaki a vádlamhoz ér. Közel hajol a fülemhez, úgy hallom izgatott suttogatását. — Feltörték a kenyérraktárt — súgja Ági csendesen gyere — mondja izgatottan —, mert különben nekünk nem jut semmi! Ugrom a magasból a talpnélküli, felül is rongyos ormótlan bakancsot kezembe fogva, sietek ki a blokkból. Megszokott mozdulat, így szaladtam mindig, ha német jött a báliakba. NAGY RAKÁS KENYÉREN ÜLVE majszolok egy egész kenyeret. Olyan száraz, hogy majd belé törik a fogam, de mit számítana a fogam? Mit számít, hogy a fűrészpor csendesen pereg le róla és tele lesz vele a lábam? Nem számít semmi, csak hogy a gyomromat marcangoló fájdalom enyhüljön. Ági már a másodiknál tart. A szeme fénye úgy lobog, mint a gyertyaláng. Hirtelen végigcilkázzik agyamon a gondolat, hogy vajon én is hasonlítok-e rá? Tüskés hajammal, mely míg alig kezdett nőni a kopasztás után, kicsi arcommal, a sebektől naggyá duzzadt számmal? Ek inkább elfordultak és még gyorsabb evésre ösztökélem magam. Már én is másodiknál tartok miikor egyszerre nyolcan is rohannak be. Szinte kirángatják alólam a kenyeret. Orditozás, jajgatás tölti be a termet, ahogy egymást taposva igyekeznek a kenyér felé. — Nem mész innen!... Nem látod, hogy ez az enyém!... Nem adod ide? Jaj a lábam!! Zsuzsit a mellettem fekvő lány elbotlott és rázuhant a lakásra. Éva néni egyszerre fürge lett. Most elhagyta szokott lassúsága, ő már öregnek számít, harminchat éves. „Korát“ meghazudtoló gyorsasággal bukdácsolt át a kenyereken. Az egyik sarokban Magdi áll és rág nagyon lassan. Szegény, ő marad mindig legutolsónak. Még most is szerény. Olyan amilyennek itt nem szabad lenni. Lábam előtt egyre nő a „kenyérből“ kipergő fűrészpor. Csak falom, két kézzel tömöm magamba. KINTRŐL, EGÉSZEN KÖZELRŐL géppisztolyok kerepelnek. Egy pillanatra megáll a számban a falat. Még gondolkozni sincs időm, máris recsegve-ropogva törik be az ajtó, ahogy durva rúgások betaszítják. Wehrmacht katonák. Kezükben lövésre kész fegyver. Gépiesen rágom az utolsó falatot, közben már lökdösnek, kifelé, összeterelnek valamennyiünket. Összefagyott, fájó lábaimmal olyan keserves a sorakozó. Izzón vöröslenek az elégett őrtornyok zsarátnokai. Órákat, vagy csak perceket állunk itt a hóban? Nem tudom... Lábam már síkos meredek utat tapossa ... Nem tudom merre, hova meddig ... Pedig az út ismerős, talán a város felé, ahova egyszer fertőtleníteni vittek? ... Mindegy... Csak egyre gondolok folyton ... Két kezem görcsösen markolja legfontosabb ruhadarabomat, a hosszú férfinadrágot. Egyetlen figyelmetlen lépés és elveszítem. Még szerencse, hogy olyan lassan megyünk. Gyorsabb menetet úigyí látszik még ordítozásuk, lövöldözésük sem tud kierőszakolni belőlünk. Gémberedett ujjainm fájdalma mellett valami élesen belehiasít a mellembe. Hogy körülöttem egyre ziláltabbak lettek a sorok, észre sem veszem. Csak a nadrágom... Milyen magasan vagyunk ... Milyen szél van, körülöttünk a fák... Ott messze mintha tábortüzek égnének ... Úgy világít ide a tűz, bele a szemünkbe, mégis milyen messze van... Onnan hallatszok az ágyúzás, lövöldözés? ... Ott ás tűz A nadrágom... Meddig kanyarogtunk a város utcáin, tudja már régen ott szorongunk valamennyien egy nagy kőbarakk előtt. Nem akarnak beengedni? Dehogynem. Nagyot botlak a küszöbön, jajgatnék, mégha nyelvem nem tapadna dermedten,bénán fájó szájpadlásomhoz. ENNI... LEFEKÜDNI... Ettem már? Enni, Lefeküdni ... Inni... Aludni. Nem emlékszem ... semmire sem emlékszem ... Ködbe vész a szemem előtt minden... Mintha fátyolon keresztül közelednének, távolodnának hullándozva az idegen arcok... Mindenki idegen ... Ági úgy fáj a hátam Karikák... De szép vörös karikák... Játszani kellene velük. * Nagy kiabálásra nyitom ki a szemem. Nem tudom hol vagyok, mi van körülöttem, kik kiabálnak és miért, csak felijedek rá. Mélyzengésű hangra nyitom ki a láztól égő szemhéjamat Napok óta most jön ki először hang a torkomon. Egy férfiarc hajol fölém: — Milyen elgyötört az arcod, Gyevuska, milyen kicsike! Hány éves vagy? Hát? Milyen erős a bácsi, milyen barna, és hogy mosolyog! Erőlködve tágítom nagyobbra a szemem „Apuka“ akarom kiáltani, valóságban csak suttogni tudóik. Vézna karom már a nyakát kulcsolja át. Nagyon szeretném megszorítani, hogy érezze mennyire vártam, hogy eljöjjön értem. Tudtam, hogy eljön ide ahol beteg kislánya feleszik elhagyottan és vár rá. Olyan kellemesen hűvös a keze, ahogy ráteszi homlokomra. Apuka ugye most hazamegyünk? Apuka katona lett? Fő, hogy itt van, csak miért beszél idegen szavakat? Mohón iszom a felém nyújtott csajkából a vizet. Engedelmesen hagyom abba, mikor szeled, de erős kézzel kiveszi a számból. Apuka nem enged többet inni. Apuka vigyáz énrám. Nem tudom, miért vannak annyian körülöttem. Nem értem, miket mondanak, biztosan ők is örülnek, hogy értem jött az én apukám. Csak azt hallam, amit ő beszél, ahogy mondja. — Apuka! Hanasó gyevuska! IJEDTEN KERESEM, már nem látom sehol.' Apu! — szeretném kiáltani. Előttem már egy nagyibajúszu bácsi áll. Kezében vidáman integet a csokoládé. Nem érem el, csak a szemét nézem, a barna szemét, ahogy felém mosolyog. Sokan jönnek még, fiatalok, öregek. Kezükben csokoládé, gyümölcs, már egészen tele van az ágyam. Nini, Ági, hogy erőlködik, hogy az almából minél nagyobbat tudjon harapni, közben felém is szeretne mosolyogni. Alma, vagy piros karika? Szemem egyre apukát látja és keresi mindegyik idegenszavú, katonaruhás férfiban. Aztán visszajön ő is. Kezem újra a nyakát öleli, erőlködve kapkodok a sapkáján levő vörös csillag felé. Tízesztendős voltam akkor... ---------- Munkácsi Erzsébet. ÉLET, VACIYHALÁL?