Tolnai Napló, 1955. február (12. évfolyam, 26-49. szám)

1955-02-13 / 37. szám

4 A paksi szülőotthonban A napokban egy paksi fia­talasszony ismerősömmel ta­lálkoztam, aki négy hónapja boldog kismama. — A paksi szülőtthonban szültem — mondja érdeklődésemre és igen sok szépet mesélt a kis otthonról, dolgozóinak kedves­ségéről, a kifogástalan gon­dozásról és ellátásról. Az ő elbeszélése indított arra, hogy megnézzem magam is a szü­lőotthont, — a megyei tanács egészségügyi osztályának vé­leménye szerint — megyénk egyik legjobban dolgozó egészségügyi intézményét. A járási egészségügyi cso­port gazdaságvezetője, Péter László szedte elő az otthon munkájára vonatkozó kimu­tatásokat és ő kalauzolt az otthonban, mivel a vezető or­vos éppen távol volt. A sta­tisztikából szemléletesen tük­­röződik a kis 15 ágyas szülő­otthon nagy forgalma. Elő­fordult, hogy nem 15, de 25 szülő anya tartózkodott egy­­szere az otthonban. Ilyenkor nem csak a kis gyermek­ágyakat foglalták el a csecse­mők, hanem fürdőkádat, ös­­­szetett székeket, mindenféle lehető alkalmatosságot fel­használtak az apróságok el­helyezésére. Az elmúlt évben 28 szülés volt az otthonban, eközül egy csecsemő halt meg, a szülőanyák között egyetlen haláleset sem történt. — Nézze meg az otthont, olyan, mint egy kis klinika — invitál kedvesen Péter László. Fent azután átveszi az irányítást Virágh Istvánná szülésznő, hiszen ez már az ő birodalma. A kedves modo­rú, halkszavú asszony jogos büszkeséggel mutatja meg a miniatűr klinikát. Ragyogó tisztaság minden zugban. Egyik 3 ágyas szobában bol­dog mamák napfürdőztek ép­pen. A nagy ablakon széles sávban sütött be a télvégi nap, végigtáncolt a fehér ta­karókon, csintalanul körül­lengte az asztalkákon pom­pázó virágokat. — Kedves itt mindenki, nem lehet kifogásunk sem a gondozás, sem az ellátás el­len. — mondja Kertai László­né, a bikácsi főerdész fele­sége. — De azért mégiscsak hazavágyunk — kívánkozik ki belőle­­ a­ vágyakozás ott­hona után, hiszen a férje és három gyermeke várja az ő és az újszülött kis Zsuzsika hazaérkezését. Az otthon legkedvesebb ter­me, ahol a csecsemők feküsz­­nek a rácsos ágyacskákban. Virágh Istvánná szeretettel néz végig a kis fejek és az össze­szorított öklök során. — Nem tudnék élni a munkám nélkül — jegyzi meg az ő egyszerű halk hangján. Mun­káját hivatásnak érzi, szere­tik az anyák és az otthon orvosa dr. Tóthegyi József is, hiszen a jobbkeze, Dr. Tóthegyi József áldozatos munkát végez — ahogy Vi­rágh Istvánná és Péter László elmondják. Az idős orvos messze lakik az otthontól, de minden szülésnél jelen van, akár éjjel, akár nappal tör­ténjék. Emellett nem csupán a szülőotthon orvosa, hanem azon kívül is rendel. A szülőotthon felszerelése egyre gyarapodik. Nemrégen fejezte be a KTSZ a zuha­nyozó építését. Mosógépi fel­szerelést is a közelmúltban kapott a szülőotthon. Jelentős az orvosi rendelő felszere­lése. Az eredmények, a fejlődés mellett azonban panaszt is hallottam az otthonban. A hivatásszer­űtet, az áldozat­­készség sok mindent megold, de mindenre nem képes. A nagy forgalom mellett a ta­karítás munkáját képtelenek a szülésznők és az orvos vál­lalni. Már­pedig egy takarító­nő kevés — mondják. A nor­ma szerint csak ennyit lehet beállítani — hárítja el az egészségügyi osztály a kérést. Úgy látszik tehát, hogy az egészségügyi minisztérium határozata ellen nincs apel­láta. Érthetetlen azonban, ez a szűkkeblűség a miniszté­rium részéről, hiszen a ta­karítónők külön szakképzést sem igényelnek és nyilván­valóan szükség van rájuk. Az otthon dolgozói azért igyekeznek munkájukat hiba nélkül ellátni. Ebben az év­ben február 7-ig 43 újszülött látott napvilágot a paksi szülőotthonban. Sz. J. | NAPLÓ Levelezőnk írja Kisvejkéről Kicsi, de lelkes kultúrgárda van Kisvejkén — írja levelé­ben Major Mátyás, a bonyhádi kultúrház igazgatója. A fiata­lok a kitüntetett Farkas pe­­­dagógus házaspár irányításával a „Pettyes" című háromfelvo­­násos színművet tanulják. A kis színjátszó együttes nagy ambícióval dolgozik, hiszen nagy tervet akar megvalósí­tani a község. Új kultúrotthon építését tervezik, ehhez pedig minden bevett fillérre szük­ség van, mivel a megyei ta­nács nem tud anyagi támoga­tást adni az építkezéshez. A kultúrgárda és ezen túl az egész falu áldozatkészségére szükség lesz az új kultúrott­hon felépítéséhez. Az előkészü­letek már meg is kezdődtek. 1955 FEBRUAR IS Nagy sikere volt a járási kultúrház Mozart-han­g ver­senyének Nagy érdeklődés előzte meg a szekszárdi szimfonikus ze­nekar első bemutatkozását, melyen Mozart műveiből egy­­beálllított műsorukat adták elő. Az érdeklődés megérdemelt volt: a jól egybehangolt együt­tes méltó volt az előlegezett bizalomra, még akkor is, ha az előadás kvalitásban nem volt egyenletes. Legkiemelke­dőbb a B-dúr szimfónia volt, mely nemcsak pontos előadá­sával, hanem igazi mozarti muzsikálásával tűnt ki: a ze­nekar itt bizonyította be leg­jobb képességeit. A népszerű török indulót méltán kellett megismételni. A Kis éji zene ezekkel szemben hagyott hiányérzetet, s bár pompásan indult, de az utolsó tételben a zenekar fegyelme sajnálatosan felmondta a szolgálatot. A Don Juan-nyitányt kicsit ke­ménynek éreztük. A szólisták közül Angyal Ferenc két Sarastro-áriáját kell kiemelni, kultúráltsága, biztonsága méltó Mozart-tol­­mácsolónak mutatta. Légrády Ilona bölcsődaláért kapta a nagyobb sikert, mégis a Theisz Lőrinccel előadott Don Juan­­kettőst éreztük Mozarthoz kö­zelebbinek. A variációk elő­adása sikerült. A szimfonikus zenekar ki­állta az első próbát. Véghelyi Miklós invenciózus karmester, aki nemcsak közel tud kerülni Mozarthoz, de közel is tudja hozni. Dirigensi képességei elsősorban a B-dúr szimfónia hibátlan előadásában csillog­tak, de az éji zene első téte­lével sem vallott szégyent Az előadásra napokkal előbb minden jegy elkelt. Ez a siker a jövőre nézve is kötelez, Megjelent a „Dunántúl“ új száma A Pécsett megjelenő Dunántúl a vidék legnagyobb folyó­irata, mely az idén már kéthavonként jelenik meg. Egyetlen vidéki folyóiratunk, mely kilenc dunántúli megyén kívül a fővárosi írók alkotásait is közli s így minden száma teljes irodalmi életünk keresztmetszetét adja. Most megjelent új száma az elmúltakhoz hasonlóan gazdag és változatos. Galsay Pongrác Nagy Lajosról írt kegyeletes sorokat. A prózai írások közül kiemelkedik Tatay Sándor, Mándy Iván, Szántó Tibor és Gyenis József novellája, Kodolányi János Móricz Zsig­­mond emlékezéseinek első része. Közli a lap Belia György készülő Babits életrajzának két részletét is. A költők közül Csorba Győző emelkedik ki i>erses önéletrajzának „Apám halála" című megrázó részletével, mellette Borsodi Gyula, Csányi László, Fodor András, Gömöri György, Kemény Dezső, Kerényi Grácia, Pál József, Pásztohy Domonkos, Takáts Gyula, Tarbay Ede és Vidor Miklós új verseiből közöl a lap, mely­nek gazdag számát Kanyar József, Székely Júlia, T. Polgár István, Fábián István, Kende Sándor, Szántó Miklós, Selymes Ferenc, Abody Béla, Szőllősy Kálmán, Géczy József és Fu­­taky Hajnal bírálatai, cikkei egészítenek ki ÚJ FILMEK Két új szovjet filmet mutat be megyénkben elsőnek a bonyhádi filmszínház. Mindkét film Csehov elbeszélésből ké­szült Egyik „Aljeko”, vagy a novella címén a „Cigányok tá­borában”. A zsivaj­gó cigány­tábor színes és mozgalmas éle­tébe pillanthatunk be a színes operafilmben. Zenéjét Rahma­­ninov szerzette. A másik film ugyancsak Csehov egyik novellájából „Svéd gyufa” címen készült MEGINT ESTE VAN. Hát aztán? Úgysem lesz holnap sem jobb. Olyan mindegy már minden. Kicsit hosszabb volt a mai nap, mint a töb­bi, de csa­k mert több minden történt, mint máskor szokott. Én is csak azért vagyok itt, mert megszöktem. Most újra itt kuporgok szokott helyemen, a legmagasabb ágyban. Szí­vom a fojtó, átporodott levegőt Az áldandó, kegyetlen éhséget is megszoktam már. Csak mindig, mint­ha forogna velem az egész ba­rakk. Ez biztosan az éhségtől van. Köröskö­rül lángokban áll minden. Ide még nem ér­tek el a lángnyelvek­. Szemem az árammal teli drótkerítésre téved. Hányszor akart anyám nekimenni velem együtt, talán jobb lett volna, ha engedem. Éppen most kapott bele a tűz az utolsó épen maradt krematórium falába Mohón nyaldossa. Nem lesz többé krematórium. Körülöttem sóhajok, jajgatás, kiabálás Né­ha egy hisztériásan felcsukló nevetés hallat­szik. — Elégünk!.. . Itt égünk el mindannyian!. . Ez lesz az igazi krematórium! Nevetés vagy könnyek? ! Énn már egyiket sem tudom. Élet vagy halál? — Hát, van még egyáltalán különbség a kettő között? A lángi nyelvek belekapnak a még üresen is félelmetes őrtornyok vázába. Tegnap, tegnap­előtt, vagy talán már évek óta időnkint ke­­repelni kezdett róla a géppuska. Innen lőttek bele Irén lábába is, mert húgával beszélge­tett a kerítésen keresztül. Most messziről hallatszik a fegyverropogás. ÖSSZEREZZENEK, ahogy valaki a vádlam­hoz ér. Közel hajol a fülemhez, úgy hallom izgatott suttogatását. — Feltörték a kenyérraktárt — súgja Ági csendesen gyere — mondja izgatottan —, mert különben nekünk nem jut semmi! Ugrom a magasból a talpnélküli, felül is rongyos ormótlan bakancsot kezembe fogva, sietek ki a blokkból. Megszokott mozdulat, így szaladtam mindig, ha német jött a bá­liakba. NAGY RAKÁS KENYÉREN ÜLVE maj­szolok egy egész kenyeret. Olyan száraz, hogy majd belé törik a fogam, de mit számítana a fogam? Mit számít, hogy a fűrészpor csende­sen pereg le róla és tele lesz vele a lábam? Nem számít semmi, csak hogy a gyomromat marcangoló fájdalom enyhüljön. Ági már a másodiknál tart. A szeme fénye úgy lobog, mint­ a gyertyaláng. Hirtelen végigcilkázzik agyamon a gondolat, hogy vajon én is ha­­sonlítok-e rá? Tüskés hajammal, mely míg alig kezdett nőni a kopasztás után, kicsi ar­commal, a sebektől naggyá duzzadt számmal? Ek inkább elfordultak és még gyorsabb evés­re ösztökélem magam. Már én is másodiknál tartok miikor egyszerre nyolcan is rohannak be. Szinte kirángatják­ alólam a kenyeret. Or­­ditozás, jajgatás tölti be a termet, ahogy egy­mást taposva igyekeznek a kenyér felé. — Nem mész innen!... Nem látod, hogy ez az enyém!... Nem adod ide? Jaj a lábam!! Zsuzsit a mellettem fek­vő lány elbotlott és rázuhant a lakásra. Éva néni egyszerre fürge lett. Most elhagyta szokott lassúsága, ő már öregnek számít, har­minchat éves. „Korát“ meghazudtoló gyorsa­sággal bukdácsolt át a kenyereken. Az egyik sarokban Magdi áll és rág nagyon lassan. Szegény, ő marad mindig legutolsó­nak. Még most is szerény. Olyan amilyennek itt nem szabad lenni. Lábam előtt egyre nő a „kenyérből“ kiper­gő fűrészpor. Csak falom, két kézzel tömöm magamba. KINTRŐL, EGÉSZEN KÖZELRŐL géppisz­tolyok kerepelnek. Egy pillanatra megáll a számban a falat. Még gondolkozni sincs időm, máris recsegve-ropogva törik be az ajtó, ahogy durva rúgások betaszítják. Wehrmacht kato­nák. Kezükben lövésre kész fegyver. Gépie­sen rágom az utolsó falatot, közben már lök­­dösne­k, kifelé, összeterelnek valamennyiünket. Összefa­gyott, fájó lábaimmal olyan keserves a so­rakozó. Izzón vöröslenek az elégett őrtornyok zsa­rátnokai. Órákat, vagy csak perceket állunk itt a hóban? Nem tudom... Lábam már síkos meredek utat tapossa ... Nem tudom merre, hova med­dig ... Pedig az út ismerős, talán a város fe­lé, ahova egyszer fertőtleníteni vittek? ... Mindegy... Csak egyre gondolok folyton ... Két kezem görcsösen markolja legfontosabb ruhadarabomat, a hosszú férfinadrágot. Egyet­len figyelmetlen lépés és elveszítem. Még sze­rencse, hogy olyan lassan megyünk. Gyorsabb menetet úigyí látszik még ordítozásuk, lövöldö­zésük sem tud kierőszakolni belőlünk. Gémbe­­redett ujjainm fájdalma mellett valami élesen belehiasít a mellembe. Hogy körülöttem egyre ziláltabbak lettek a sorok, észre sem veszem. Csak a nadrágom... Milyen magasan va­gyunk ... Milyen szél van, körülöttünk a fák... Ott messze mintha tábortüzek égné­nek ... Úgy világít ide a tűz, bele a szemünk­be, mégis milyen messze van... Onnan hal­latszok az ágyúzás, lövöldözés? ... Ott ás tűz A nadrágom... Meddig kanyarogtunk a város utcáin,­­ tudja már régen ott szorongunk valamennyien egy nagy kőbarakk előtt. Nem akarnak beengedni? Dehogynem. Na­gyot botlak a küszöbön, jajgatnék, mégha nyelvem nem tapadna dermedten,­­bénán fájó szájpadlásomhoz. ENNI... LEFEKÜDNI... Ettem már? En­n­i, Lefeküdni ... Inni... Aludni. Nem em­lékszem ... semmire sem emlékszem ... Köd­be vész a szemem előtt minden... Mintha fátyolon keresztül közelednének, távolodnának hullándozva az idegen arcok... Mindenki ide­gen ... Ági úgy fáj a hátam Karikák... De szép vörös karikák... Játszani kellene velük. * Nagy kiabálásra nyitom ki a szemem. Nem tudom hol vagyok, mi van körülöttem, kik kiabálnak és miért, csak fel­ijedek rá. Mélyzen­gésű hangra nyitom ki a láztól égő szemhéjamat Napok óta most jön ki először hang a torkomon. Egy férfiarc hajol fölém: — Milyen elgyötört az arcod, Gyevuska, mi­lyen kicsike! Hány éves vagy? Hát? Milyen erős a bácsi, milyen barna, és hogy mosolyog! Erőlködve tágítom nagyobbra a szemem „Apuka“ akarom kiáltani, valóság­ban csak suttogni tudóik. Vézna karom már a nyakát kulcsolja át. Nagyon szeretném meg­szorítani, hogy érezze mennyire vártam, hogy eljöjjön értem. Tudtam, hogy eljön ide ahol beteg kis­lánya feleszik elhagyottan és vár rá. Olyan kellemesen hűvös a keze, ahogy rá­teszi homlokomra. Apuka ugye most hazame­­gyünk? Apuka katona lett? Fő, hogy itt van, csak miért beszél idegen szavakat? Mohón iszom a felém nyújtott csajkából a vizet. En­gedelmesen hagyom abba, mikor szeled, de erős kézzel kiveszi a számból. Apuka nem en­ged többet inni. Apuka vigyáz énrám. Nem tudom, miért vannak annyian körü­löttem. Nem értem, miket mondanak, bizto­san ők is örülnek, hogy értem jött az én apu­kám. Csak azt hallam, amit ő beszél, ahogy mondja. — Apuka! Hanasó gyevuska! IJEDTEN KERESEM, már nem látom sehol.' Apu! — szeretném kiáltani. Előttem már egy nagyibajúszu bácsi áll. Kezében vidáman in­teget a csokoládé. Nem érem el, csak a szemét nézem, a barna szemét, ahogy felém mosolyog. Sokan jönnek még, fiatalok, öregek. Ke­zükben csokoládé, gyümölcs, már egészen te­le van az ágyam. Nini, Ági, hogy erőlködik, hogy az almából minél nagyobbat tudjon ha­rapni, közben felém is szeretne mosolyogni. Alma, vagy piros karika? Szemem egyre apu­kát látja és keresi mindegyik idegenszavú, katonaruhás férfiban. Aztán visszajön ő is. Kezem újra a nyakát öleli, erőlködve­­ kapkodok a sapkáján levő vö­rös csillag felé. Tízesztendős voltam akkor... ---------- Munkácsi Erzsébet. ÉLET, VACIYHALÁL?

Next