Tolnai Napló, 1955. március (12. évfolyam, 50-75. szám)
1955-03-13 / 61. szám
4 Emlékezzünk a régiekről Borbély József Perczel Mór barátja és segítője PERCZEL MÓR, a dicső honvédtábornok sírkövén ezt olvashatjuk: „Nemzeti hála hol késői?“ Országos viszonylatiban , a hála még mindig késik, de szülővárosa szerény domborművel állított emléket s a Mezőgazdasági Technikum márványtáblával jelölte meg szülőházát. Késik azonban a városka hálája, legjobb barátja és segítőtársa, Borbély József evangélikus esperes emlékének megörökítésével, pedig a negyvennyolcas időkben ő tette Perczel Mórral együttműködve Bonyhádot országosan ismertté és példamutatóvá. Igaz, évtizedeikkel azelőtt egy, a jövő században majd kiépülő utcát róla neveztek el, de azt hiszem a mai lakosság túlnyomó többségének még sejtelme sincs róla, ki volt Borbély József. A magyar szabadság ébredésének évfordulóján röviden, hadd idézzem emlékét. AZ AKKORI IDŐKBEN kissé furcsa volt a katolikus földesúr és katona barátsága az evangélikus esperessel, no meg hozzá, hogy Etelka nővére (Vörösmarty szerelme) komaságot is vállalt vőlegényével a papáknál, de ezt a a politikai együttérzés és családközi érintkezés hozta magával. Perczel Mór ott volt a pesti márciusi ifjúság társaságában s részt vett a 12 pont szerkesztésében. A kivívott szabadságról hosszú levélben értesítette Borbély József barátját, s kérte annak közlését Bonyhád lakosságával. Borbély József március 23-ra, tehát egy héttel március 15-e utánra már népgyűlést hívott össze a főtérre, melyen a régi községi jegyzőkönyv szerint, a hétköznap dacára, az egész lakosság megjelent, minden munkáját félbehagyva, örömmel és nagy lelkesedéssel vették tudomásul a jobbágyság alóli felszabadulást, az egyenlőséget, testvériséget és szabadságot. Valami császárhű földesúr a mai tanácsháza erkélyéről le akarta ugyan lőni a lázító papot, de a tömeg ököllel fenyegette és így kénytelen volt az erkélyről eltűnni. A népgyűlés aztán a jó rend fenntartása céljából és a községi ügyek vezetésére választmányt küldött ki, melynek elnökévé Borbély Józsefet választották meg, így valószínűleg Bonyhád volt a legelső az egész megyében, mely a kivívott szabadság jogával élve a nép kezébe adta a hatalmat. Az elnyert szabadságot aztán kész volt meg is védeni. Arra a hírre, hogy dél felől a feltüzelt nemzetiségek készülnek betörni, Tolna vármegye Bizottmánya június 19-én Bonyhádon maratja ki egy 2000 főnyi szabadcsapat felállítását, melybe Borbély József lelkes agitációjára 34, majd később még 85 önkéntes jelentkezett. Ezek az önkéntesek többnyire németek, aztán Perczel Mór seregében résztvettek az október 7-i ütközetben Ozoránál és más délvidéki harcokban is. (Közülük kettővel: Reimwald Ádám és Winekker János „honvédek”-kel még beszélhettem.) BORBÉLY JÓZSEF véleményét még Pesten is fontosnak tartották. Felhívták s résztvett egy miniszteriális tanácskozáson, melyen a honvédelemről volt szó. Sajnos minden lelkesedés és önfeláldozó hazaszeretet gyengének bizonyult, a szabadságharc elbukott. Perczel Mór kénytelen volt külföldre menekülni, de Borbély József megmaradt hívei között. A bevonuló Ottlinger tábornok felakasztással fenyegette meg,, mert félrevezette a harangokat, de valami egyházi funkcióra hivatkozva, házkutatással egybekötött gyakori zaklatások árán sikerült életben maradnia. A KIEGYEZÉS utáni években, mikor Perczel Mór is hazaérkezett, a két barát majd naponta találkozott egy kis pipaszóra, vagy kártyarpartira. A község népe tisztelettel és szeretettel üdvözölte őket mindenkor, ha az utcán megjelentek. E néhány sor csupán emlékeztető akar lenni a közelgő március 15-e alkalmából. K. V. üüöro Ettradé Tolna megye dombjai, völgyei, változatos tájai sok kirándulót vonzanak. Nem csoda hát, ha a megyénkbeli pajtások elsősorban szűkebb hazájuk szépségeivel ismerkednek meg. Hazánkban azonban sok olyan vidék van, amelynek megismerése sok-sok szépséget, örömet okoz. Tervezgessetek hát pajtások közös nagy kirándulásokról, hogy nyáron a ti dalotoktól is zengjen majd a Mátra, Bükk, vagy a Balaton környéke. Ahhoz,hogy ezek a tervezgetések valóra is váljanak, természetesen pénzre van szükség. Kíméljétek meg szüleiteket az évvégi nagy kiadásoktól és azokat a forintokat, amelyeket évközben csokoládéra, cukorkára és egyéb „édes" kiadásra szántatok, gondosan gyűjtsétek össze. Magatok fogtok a legjobban csodálkozni azon, hogy a kitartó takarékosság milyen szép eredménnyel jár. Megyénknek több olyan városi, falusi iskolája van, ahol a pajtások szorgalmas takarékoskodása szép eredményt hozott. Eddig a Bonyhádhoz tartozó Ladomány-pusztai pajtások vezetnek takarékoskodásban a megye iskolái között. Itt 27 pajtásnak egyenként 40 forinja van már takarékbélyegben. Utánuk a kisszékelyiek és a dombóvári II. számú általános iskola tanulói következnek, akiknél szintén 35 forint az egy tanulóra eső átlagbetét. Dicséretes még a Szekszárd melletti Ózsák-pusztaiak, sárpilisiek, nagykonda-pusztaiak és bonyhádvarasdiak szorgalma is. Scheidl Lajos paksi úttörőpajtás is osztálya takarékossági eredményeiről ír szerkesztőségünkhöz érkezett levelében. „Osztályunk létszáma 25, ebből mind a 25 bekapcsolódott a takarékossági mozgalomba. Hiszen tanultunk a tavalyi eseten. Tavaly ugyanis üresen tátongott a mi osztályunk takarékbetétlapja. Év végén Budapestre utaztunk tanulmányi kirándulásra, ekkor éreztük a takarékbetét jelentőségét. Tanultunk belőle és az idén helyrehozzuk a tavalyi mulasztást. Legszorgalmasabb gyűjtő Roszbor József, akinek több mint 150 forintja van. Heiszler Andrásnak 75, Dániel Pálnak is több mint 60, összesen 600 forint betétje van az osztálynak. A megtakarított pénznek helye is lesz igen sok, mivel VIII. osztályosok vagyunk, év végén te’ni«“« szeretnénk rendezni és tablót csináltatni.* Hány fecskének izmos szárnya? Mindannyian tudjátok, hogy a fecske igen erős madár Évenként kétszer megteszi a több mint másfélezer kilométer hosszú utat Magyarország és Észak-Afrika között. Aki ügyes számoló és még takarékoskodik is, számítsa ki, vajon hány fecske izmos szárnya röpíthetné el egy kéthetes túrára a Mátrai vagy Bükk legszebb tájaira? •gaXBCRsamie. gnjwp ow p NAPC'Ö Jó játékkal, szép jelmezekkel megérdemelt sikert aratott a németkéri kultúrcsoport A németkéri kultúrcsoport a magyar-szovjet barátsági hónap megnyitása alkalmából ismét előadta Jacobi „Leányvásár“ című operettjét A kultúúrázat zsúfolásig megtöltő közönség előtt Blazsek Károly tanár, az MSZT vezetőségének tagja méltatta a magyar-szovjet barátság jelentőségét, ismertette a kölcsönös kapcsolat lényegét Az ünnepi beszéd után közel 3 órás előadásom, a Budapestről hozott szebbnél-szebb jelmezekben, Staub Ferenc népművész gyönyörű díszleteiben és a színjátszócsoport 33 tagjának nagyszerű előadásában gyönyörködött a 400 főnyi közönség. Előreláthatóam még 4—6 előadást kell tartani a közel 3000 lelket számláló községben, mert oly nagy az érdeklődés. A színjátszócsoport azonban nem marad a községben, átlépi annak határát akárcsak tavaly Strauss „Cigánybáró“jával és fölkeresi a közeli állami gazdaságokat falvak dolgozóit Ezáltal bebizonyítja, hogy egy Ids község fegyelmezett szánjátszócsoportja áldozatos felkészüléssel, a kultúra szeretetével élenjáró tud lenni még a kényelmesebb lehetőségekkel rendelkező nagyobb községek csoportjai között is. Levél Leningrádba A magyar—szovjet barátsági hónap alkalmából Kiss Istvánná, leningrádi egyetemen végzett tanárnő levelet írt leningrádi barátnőjének, Arehova Annának. Az alábbiakban közöljük Kiss Istvánné levelét: Kedves Anna! Elég hosszú idő eltelt azóta, hogy elváltunk. Most, amikor írom ezt a levelet, ünnepeljük a magyar-szovjet barátság hónapját. Ha visszatekintünk az elmúlt időkre, észrevesszük azt, hogy milyen sokat jelentett és jelent számomra az, hogy ott, köztetek élve tanulhattam meg az orosz nyelvet. Most, amikor tanítom a gyermekeket, mindazt fel tudom használni annak érdekében, hogy tökéletesebben megismerjék és sajátítsák el az orosz nyelvet. Egész biztos, hogy most is úgy ünnepelitek Ti is e két nép barátságát, mint akkor, mikor együtt voltunk. Ebből az alkalomból üdvözöltek benneteket és további sok sikert kívánok munkátokhoz. Elvtársi üdvözlettel; Kiss Istvánné 1955 MÁRCIUS 13 A második paksi előadás után vándorútra indul a „Buócska”” A paksi háziipari termelőszövetkezet nem olyan régen alakult kultúrcsoportja bemutatta a „Bujócska“ című 8 felvonásos vígjátékot A szereplők a varró és kötőrészleg leányai és asszonyai sorából kerültek ki, férfi szereplőket pedig ismeretségi körükből toboroztak. Fáradozásukat és igyekezetüket siker koronázta, mert annyi volt az előadás iránt érdeklődő, hogy egy alkalommal be sem fért a terembe. Ezért március 20-án ismét előadják a vígjátékot, azután pedig, a tervek szerint, vidéki körútra indulnak. Sárszentlőrincre, Nagydorogra, Bölcskére és Dunaföldvárra :a tugat el a csoport. regszemcsén énekkar alakult az ifúsági verseny hírére Lázas készülődés folyik az ifjúság kultúra-és seregszemléjére az iregreamcsei fiatalok körében. Regszemcse ifjúsága a párt, a Hazafias Népfrontbizottság és r. községi tanács támogatását élvezve nagyszabású tervek megvalósításán dolgoznak. Annak ellenére, hogy a községben nincs kultúrotthon, mégis eleven kultúréletet bontakoztat ki elsősorban a DISZ fiatalság készülődése. A kísérleti gazdaság és a gépállomás kultúrcsoportjai mellé énekkart szerveznek a dalos versenyre. A gépállomások fiataljai is készülnek a dalosversenyre Megyénk szocialista szektoraiban általában nem kielégítő kulturális élet zajlott. Igen sok bírálat érte, különösen a gépállomásokat, hogy különféle objektív nehézségekre hivatkozva tartózkodnak mindenféle kulturális munkától, igaz, mindezért, hibás volt a szakszervezet és a népművelési szervek is, amelyek kevésbé tartották feladatuknak a mezőgazdasági szocialista szektorok kulturális munkájával való törődést A DISZ által meghirdetett kulturális seregszemle nagy mozgósító erejét éppen abból láthatjuk, hogy a dalosverseny hírére megmozdultak a gépállomások, állami gazdaságok DISZ szervezetei, fiataljai is. Egymás után alakulnak kultúrcsoportok. A pincehelyi gépállomáson például Csizmarek Mátyás „Borjú” című vígjátékát tanulják a DISZ ifjak. Nagykónyiban is az ifjúsági seregszemle hírére alakult énekkar és tánccsoport. A dolgozók és a betegek is olvasnak a szekszárdi kórházban Egy ágyhoz láncolt betegnek, vagy lábbadozónak kell-e jobb barát, jobb szórakoztató, mint a könyv? A jó olvasnivaló leköti érdeklődését, eltereli figyelmét betegségéről és ezáltal még a gyógyulást is elősegítheti. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok késztették a szekszárdi kórház vezetőit, amikor a múlt év szeptemberében a betegek részére könyvtárat állítottak fel. Amint Homoki Istvánná, a könyvtáros elmondja, mintegy 12.000 forintot áldoztak az elmúlt évben könyvekre. Minden osztályon külön kis könyvtárt létesítettek. Legbővebb állományú és legolvasottabb is a tüdőosztály knnyvtára, mivel az említett osztályon általában huzamosabb ideig vannak a betegek. A különféle osztályok kis könyvtárát egy-egy nővér kezeli. Tudomására hozza a betegeknek, hogy létezik a könyvtár és azután a kívánságoknak megfelelően kölcsönöz. Homokiné a dolgozók könyvtárát kezeli, mert a betegkönyvtárral egyidejűleg a kórház dolgozói számára is teremtettek olvasási lehetőséget. Olvasnak is ráérő idejükben az orvosok, ápolók és a műszakiak is. Az éjszakai szolgálatot teljesítők például ráérő óráikban általában olvasnak. A legszorgalmasabb olvasók egyike dr. Etelvári Zsoltné ápolónő és Szűcs Jánosné belgyógyászati betegápoló. A szorgalmas olvasók között tartja nyilván Homoki Istvánné Krisfalvi Sándor fűtőt, Varga Gyula betegvezetőt és Szekeres Imre gondnokát. Az idén természetesen bővítik mind a beteg, mind a kórházi dolgozók könyvtárát. Április 4-re 60 példányban megvásárolják a közelmúltban megjelent „Anyák könyvé”-t a szülészet könyvtárába. Ebből sok hasznos tudnivalóval gazdagodnak az édesanyák, különösen a fiatal anyák, ahogy a kórházban mondják, kismamák, Amikor 1847 tavaszán elindultak egy felvidéki faluból, Boros Béla legszívesebben magával hozta volna a vagonban az egész jól ismert, szívének legkedvesebb táját, erdő borította hegyeivel, festői völgyeivel, városaival, falvaival együtt. De, ha már az egészet nem hozhatta el a messzi Dunántúra, egy parányi részt mégiscsak ott dédelgetett az elhagyott otthontól a zsúfolt vasúti kocsiban: 10 darab aprócska fenyőfát ültetett cserépbe a kassai erdőből élő emlékezetül. Boros Béla családja másik 20 felvidéki családdal együtt 1947 május 20-án érkezett meg a számukra kijelölt új otthonba, Zomba községbe. Ezt a dátumot mindennél jobban számontartják ezek az emberek, mert igen emlékezetes nap ez az ő életükben. Arra is jól emlékszik Boros Béla, hogy az első istenhozottat, az első üdvözlő szavakat székely embertől hallottak. A tőről metszett magyar beszéd örömmel és bizakodással töltötte el a felvidékről ideszakadt kis embercsoportot. Lassan berendezkedtek, megindult a munka. A dombos , dombos tolnai földek hálásnak bizonyultak minden fáradság s Ojúí'é s Qjíla ért. Az iskolai életben is akadt a tennivaló bőven, Boros Béla tanító sem sokat ért rá töprengeni a múltakon. Szűknek érezte azonban az iskola köreteit, érezvén, hogy a jó tanítónak az egész falu tanítójának kell lennie. Még azon esztendőben énekkart szervezett, amely első kísérlet volt a falu székely, felvidéki és őslakos népének összefogására. Ezt követte a közös szüreti mulatság, amelynek pompás, látványos felvonulásán többnyire székely legények alatt ficánkoltak a lovak, ők bizonyultak a legjobb lovasoknak, ami igen imponált a falunak, különösképpen a lányoknak. A menetben azonban felvidéki és zombai fiatalok is vonultak szép számmal. Az iskolaudvar is érdekes megfigyelő helyül szolgált Boros Bélának, aki érdeklődéssel figyelte a különböző vidékekről összekerült, különböző hagyományokat őrző emberek barátkozását, közeledését egymáshoz és ahogy csak lehetett — elsősorban kulturális munkában — elősegítette azt. Szünetekben az iskolaudvaron például gyakran külön-külön játszottak a gyermekek, mindegyik „fajtának“ megvoltak a sajátos játékai. Ma már többékevésbé megtanulták egymásért és már együtt játsszák hol ezt, hol azt. Amint az első esztendő elrepült, Boros Béla örömmel vette észre, hogy a kertbe ültetett kis fenyők ágainak bogán egy-két centis üdezöld hajtás nőtt, jeléül, hogy a fácskák gyökeret eresztettek az új otthon földjében. Igaz, et elpusztult, a gyengébbek, de a másik öt szinte a telepesek életének szimbólumává vált Ezután megkezdődött az új iskola építése. Lassan haladt igaz, de öröm volt látni fejlődését ,szépülését és Boros Béla minden nehézség áthidalásánál ott volt, szívből örült minden kis eredménynek. Közben a k kultúrmunikát sem hagyta abban egy pillanatra sem. Igyekezett együtt tartani a fiatalokat, közös rendezvényekkel összeédesgetni az idősebbeket. A meginduló kultúrversenyekre székely lakodalmas szokást dolgozott színpadra a felvidéki tanító. Közben egymást érték a különféle dalos - táncos szombat esti, vasárnapi rendezvények. Hol székely, hol felvidéki, vagy régi zombai táncok, dalok, népszokások kerültek műsorra. A falu népe megismerte egymás kulturális hagyományait és rajtuk keresztül egyre közelebb került egymáshoz, így teltek az évek közös munkában, gondokban, szórakozásban, örömökben. A közös munkát résziben szó szerint is érthetjük, hiszen Zolaiban két nagy termelőszövetkezet alakult és mint ahogy a kultúrházban, ugyanúgy a munkában sem tesznek különbséget felvidéki, székely, vagy őslakós zombai emberek között, összeolvadt a sorsuk az élet eróziója által kivájt mederbe. Ne gondolja azonban senki, hogy ez az összeolvadás ártalmára van népi kultúrájuknak, népi hagyományaiknak; ellenkezőleg, egy-, máséivel gazdagodtak. A telepesek éppen úgy meggyökeresedtek Tolna megye földjében, mint Boros Béla fenyőfái, amelyek évről évre új hajtásokat növesztenek és 8 év alatt embermagasságúvá nőttek. "i V Saabé Attíia