Tolnai Napló, 1956. március (13. évfolyam, 52-78. szám)

1956-03-04 / 55. szám

IrodaLom * Ifiíívéé^ei * TliuLomámj VISSZHANG a Tolnai Napló megyénk irodalmával foglalkozó cikkeire asztalomon a Tolnai Napló cím" két vasárnapi száma fekszik. Két igen komoly, nagyon sok részletében kiváló cikk feszeng a hasábok között. Mindkettő nagyon sok igazságot, mindkettő nagyon sok realitást mutat. Látszik rajtuk, hogy irodalom berkeiben járó emberek alkották, hogy ismerik az irodalmat, az életet. Mindkettő egyezik a szebb, magasabb igényű irodalom harcos követelésében. S igazuk van. Nagyon sok esetben több az irodalomról szóló cikk, mint maga az irodalom. Pedig az olvasó szívesebben elolvassa a jól sikerült elbeszélést, vagy verset, amiben ő életet keres. Az már egy másik kérdés, hogy meg is találja azt a kívánalmat, azt a bizonyos életet abban a műben. Számtalan esetben nem. Ne feledjük, hogy a századfordulón Szegeden egy Tömörkény István legremekebb novellái, elbeszélései a napilapokban láttak először napvilágot. Vagy akár hivatkozhatnék Móricz Zsigmondra is. Csak gondoljunk a Hét krajcár című elbeszélésre. Igazi írók, igazi alkotásai kötetekben is megállják a helyüket. Vajon a Tolnai Naplóban megjelenő művek, szintén megállnak? Nem tudom. Nem hiszem. Ne feledjük el soha: pártos irodalom csak pártos íróval létezik. S pártos író csak az lehet, aki szívvel-lélekkel azonosítja magát azzal a harccal, amiben élünk, aminek mi is harcosai vagyunk. Az író csak akkor tud remekművet alkotni, ha hiszi, vallja azt az igazságot, amit leírt. Ha nem, akkor sematizmus, papírszag, kitalált emberek, kitalált mesében: egyszóval hazugság jön hozzánk, olvasókhoz. Amit józan ítélőképességünk bármennyire is egyszerű, mert nincs felvértezve tudással, de nem hisz el, s ha a tizedik elbeszélést is ugyanilyennek találjuk a lapban, bizony nem ösztönözzük magunkat, hogy olvassuk el a tizenegyediket. TMTa harc van!... Ha nem fegyverrel, de szellemmel. A világtörténelem legnagyobb harcát ma, mi, itt éljük. Ezer évekkel küzdünk, verekszünk. Az enyém-tied harca dúl mind az értelmiségi, mind a parasztemberben. Mert amíg az egyszerű ember eljut odáig, hogy eldobja magától az ősöktől örökölt magántulajdon szomját, addig nagy csatákat vív a lelkében, de néha ez a harc feltör a felszínre, s szemünk előtt önt el egy családot, egy famíliát, egy falut. Ezt akarjuk mi olvasók látni. Életet! Embert! Igazságot! Ne azt mondják el nekünk szép szavakba öltöztetve, hogy Kovács Gáspár elment a csoportos komájához, hogy belépjen a csoportba. Mi azt szeretnénk olvasni, hogyan jutott el az a bizonyos Kovács Gáspár odáig, hogy elinduljon a csoportos komájáig? Nekünk ez az út kell. Konfliktus nélküli irodalom nincs, nem is volt és nem is lesz, mert ha nincs konfliktus, nincs irodalom. • — Hogy vannak idillek az irodalomban? ... igaz. Móricz Zsigmond megírta a maga idill regényét a „Pillangódban. De abban ott érezzük az igazi kort, a nyomort, az éhező embereket. Annak van levegője, abban a regényben az igazi életet érezzük, sok kor problémával. Akik nem ezt az utat járják, azok, mondjuk ki nyíltan, számunkra, az irodalom számára meghaltak. Én azt mondom, kell az írónak a támogatás. Valóban kell. Hiszen még szemünk előtt lebeg a „nyugat“ korszakából Osváth Ernő, az írócsemeték nagy kertészének alakja. De fiatal íróink szedjék elő azt a jó öreg Móricz Zsigmondot, Móra Ferencet, Tömörkény Istvánt, vagy a világirodalom nagy íróit és szedjék darabokra a novellákat. Úgy, mint az orvos szokta a holttestet boncolni, hogy a következő operációja sikeresebb legyen. Hogy visszaretten boncolás közben a nagyságtól? .. . Nem. Nem hiszem. Mert az igazi művészvéna az nem retten vissza, az inkább harcba lendül. Aki meg visszaretten, az nem igazi író, az tényleg jobb ha elvész. Lenin tűzte ki célul a fiataloknak: taulni, tanulni, tanulni! Ez legyen megyénk fiatal íróinak is a feladatuk, csak még hadd tűzzem melléje ezt, és minden pillanatban életet lesni. — Enélkül a két momentum nélkül nincs nagy író. Bármilyen nagy tehetség is lakozzék benne, mindig csak írócskává törpül. " A mi új íróinknak papokká kell válniuk úgy mint ezer esztendővel ezelőtt ebben az országban elindult egy vallás papja, úgy kell most elindulni, minden harci eszközzel felvértezve a mi íróinknak. Mi székesegyházat akarunk látni, ahol az irodalom, a művészet trónol, szent, tiszta, nagy igazsággal. Ahová, ha emberek betérnek, erőt merítsenek a harchoz saját régi énjük ellen, ellenséges embertársaik ellen, idegenek ellen. De azt az erőt megadni nem kis feladat. Ehhez érezni kell azt a súlyosságot, amit vállalt a művész. Régi nagy íróink tudták, hogy kit jegyeznek el jegyesül, mikor az irodalom mellé álltak. Érezzék azt, hogy azok hírnökök voltak, ennek a harcnak előhírnökei, ők pedig már papjai lehetnek. Ezt érezzék. Ezt lássák. Ezt hirdessék. Azt hiszem ha ez meglesz, akkor nem születnek olyan gyenge tartalmú, formájú, stílusú művek, amelyek sajnos nagyon sokszor rikoltoznak művészietlenségükben a lap irodalmi rovatának hasábjain. Nem védelmezni, nem támadni akarom a lap rovatát. Sokban hibásnak találom, például, amikor nagyon gyenge irományokat közöl. De felvetődik bennem a kérdés : vajon nem hozna-e jobbat, szebbet, ha megyénk fiatal írói tehetségüktől telhetőbben jobbakat küldenének be? — De igen! Tehát fiatal íróinkra hárul az a feladat, hogy lássák, tudják, érezzék, milyen magas feladat írónak lenni. Szoboszlay Imre SIÓ SÁNDORt: HÍV] TOLNA Hívj szívem Hívj haza, Hívj csak újra, Derengő holdsugár Sem bújhat el a múltba, Hívj szívem, Hívnak a dombok, Hív kis tolnai hazám, Búcsúzni voltam De ott leszek újra, Hívj, hívj, E dal zenél, Szekszárdi dombsor, Dunai lankás Száz dalt regél, Te hívsz, Ha száll a dal, íme múlnak az évek. S a harcok útján Pihenni te hozzád térek. HAMAR IMRE: Vádol a közösség fiatalok állnak a bíróság előtt. Vágner Gyula és Czeller Gábor 19—19 évesek, Boczor Ferenc még nem töltötte be a 19-et. A községi tanács terme zsúfolásig megtelt, szinte alig lehet benne megmozdulni. Itt szoronganak a szülők, fiatal lányok és fiúk. Feszülten várják a tárgyalás megkezdését. Végre elérkezik a pillanat. Az ügyész feláll, a lárma elcsitul, mindenki figyel: „Vádolom az 1955. évi 17. számú törvénycikk 7. §-nak első bekezdésében felvett garázda magatartással elkövetett bűntett miatt mindhárom terheltet, mert Döbröközön 1955. október 23-án Wágner Gyula és Czeller Gábor a kocsmában békésen szórakozó Komlói Gyula, Vincze Ferenc és Gulyás Elek munkásokat kihívó magatartásukkal a kocsmából kiűzték, majd pedig mindhármukat minden indok nélkül bántalmazták. Ugyan e napon a szőlőhegyi DISZ helyiségében békésen szórakozók mulatságát Wágner Gyula megzavarta fölényes magatartásával, verekedés kezdeményezésével, s ebben őt Czeller Gábor megakadályozás helyett segítette. De ugyancsak egyik kezdményezője volt az utóbbi közbotránykeltésnek Boczor Ferenc is, minthogy békés mulatozás helyett a nyilvános helyet verekedésre, s annak szítására használta fel — mely cselekményeik alapján a mulatozásnak vége lett, a közönség jó részének az ablakon keresztül kellett menekülnie. — 1954. nyarán Boczor Ferenc a szőlőhegyi DISZ helyiségében a dekorációt letépdeste, s ugyanakkor verekedést is kezdeményezett.’’ Ez a vád. És kik ezek a fiatalok? Mindnyájan kisparasztok gyermekei, egytől egyig DISZ-tagok. Ahelyett, hogy becsülettel munkálkodtak volna az alapszervezetben, duhajkodásra, virtuskodásra pazarolták el az erejüket, tehetségüket. Úgy gondolták, hogy verekedés, duhajkodás a 18—20 éves fiatalemberek feladata? Lehet. De ki akadályozta meg őket abban, hogy ne ezt gondolják, hogy ne ezt tegyék? Senki. Történtek ugyan próbálkozások a párt- és a DISZ-szervezet részéről, de ezek nem voltak elég hatásosak és meggyőzőek. Hagyjuk el most a tárgyalótermet, s keressük az okot, aminek következtében ilyen tettek elkövetésére vetemedtek. Kardos Györgyné tanácselnök helyettestől érdeklődünk először: — Nézeteltérés volt közöttük. A falubeliek és a szőlőhegyiek mindig ellenségeskedtek. Szinte úgy nézett ki, — hogy a szőlőhegyiek: „külön köztársaságot alkottak’’. — Én igyekeztem őket mindig összehozni. Most, hogy a bíróság elé került az ügy, ígéretet is tettek. Ilyesmi nem történik meg a jövőben többet... A virtusság benne van a fiatalokban, más egyéb nem állt fenn. — Helyesnek tartja a falu, hogy bíróság elé állították őket? — Nagyon helyesnek tartják. — Mit remél az új DISZ vezetőségtől? — Az új DISZ vezetőségtől azt, hogy megjavul a szervezet egész munkája, s megnevelik ezeket a fiatalokat is, mert az új vezetőségnek nagy a baráti köre és az új titkár, Kovács Sándor szavára hallgatnak a fiatalok. Döbröközön is megválasztották az új pártvezetőséget. Az új titkár, Fandák József elvtárs. Kérdezzük meg őt is, hallgassuk meg a pártszervezet véleményét. — Az ítélet megtörténik. — Lesz valami eredménye? — Minden bizonnyal. — Megtett-e mindent a pártszervezet? — Próbáltuk őket szép szóval megnevelni, de nem használt semmit. — Mit akar tenni a pártszervezet? — Először is abból indulunk ki, hogy nincs nevelhetetlen ember. Ebből következik, — hogy ezeket a fiatalokat is a jó útra lehet terelni, csak idő és türelem kell hozzá. Az új pártvezetőség azt tartja — majd egyik fontos feladatának, hogy a fiatalok között élve segítse, nevelje az ifjúságot. — Véleménye szerint ki a hibás elsősorban? — Nézetem szerint a szülők, mert nemhogy megfeddnék, inkább bíztatják őket: „Csak nem félsz tőle?” — Van remény? — Hogyne lenne. Mindent elkövetünk, hogy embereket faragjunk belőlük. Ismét a tárgyalóteremben vagyunk. A bíró ítéletet hirdet: „A bíróság a terhelteket bűnösöknek mondja ki, a járásbíróság ezért: Wágner Gyula terheltet főbüntetésül négyhónapi börtönre, mellékbüntetésül pedig 700 forint pénzbüntetésre — Boczor Ferenc terheltet főbüntetésül három hónapi börtönbüntetésre, mellékbüntetésként 400 forint pénzbüntetésre — Czeller Gábor terheltet főbüntetésül négy hónapi börtönre, mellékbüntetésül 700 forint pénzbüntetésre ítéli.. A szabadságvesztés-büntetés végrehajtását mindhárom terhelttel szemben felfüggesztem.” A bíróság helyesen járt el. Vége tehát a tárgyalásnak és az ítélethozatalnak, és ezzel talán befejeződött minden? Nagyon nem jó lenne, ha igennel kellene válaszolni. Az a közösség, amely most vádolta ezeket a a megtévedt fiatalokat, ugyan ez a közösség segítse is őket hogy minél előbb a rendes útra térjenek, hogy megtalálják helyüket a közösségben. Ez a feladat hárul elsősorban a szülőkre, a párt- és DISZ- szervezetre, de magára az egész falura. Olyan nagy létszámú szervezet, mint a döbröközi (a szőlőhegyi 90, a községi 40 tagú) ,hogyan engedheti meg, hogy egyes fiatalok odavetemedjenek ,hogy következetesen közbotrányt követhesenek el, hogy néha még vér is folyjon. Nagy a feladat, de ha a pártszervezet és a DISZ-szervezet is segédkezik ebben, előbb-utóbb eredménnyel jár. Tanulnak a fiatalok színdarabokat, tartanak táncokat (van kultúrálét a faluban), működik a Petőfi-iskola. Miért nem vonják őket be, miért nem adnak nekik megbízatásokat, miért nem cselekszenek Makarenko szerint: kapjanak helyet a vezetőségben és követeljenek ők?! !Ezekből a fiatalokból még lesz ember becsületes ember. Nem elveszettek ők a társadalom számára. Igaz, nem vagytok ti azok? Ne higgyétek, hogy a mai fiatalok élete csupán virtuskodásból és „ilyen irányú” virtuskodásból áll. Korántsem. A mindennapi munkában kell helytállnotok, s ha ez sikerül, s aki ott győz, az győzött igazán. S akkor megbecsül benneteket a falu, befogad maga közé a fiatalság. Csak ti is segítsetek nekik. Hiszen ha ők készülnek egy-egy színdarabbal, szorgalmasan részt vesznek a Petőfi-iskola előadásain, a mi társadalmunkat segítik, amely a tiétek is, mindannyiunké. Van-e annál szebb feladat, mint mindig az újat szolgálni, amelyből kisarjad az új élet? Higgyétek el, nincs! KOVÁCS JÓZSEF, Nyári táj Vonatfüttye száll A nyári estben, S az útszélen Falevél lebben. Keleti szellők Szürke homályban Szőke búzát Ringatnak lágyan. Tolnai dombok Álomra dőlnek Álmaikat — Őrzik a völgyek. Szavam, ha lenne Meg is vallanám, Mint szeretlek Drága szép hazám! Képünkön a paksi Vörös Sugár Tsz leány népi tánccsoportja látható.