Tolnai Napló, 1956. október (13. évfolyam, 232-255. szám)

1956-10-24 / 251. szám

1*56. OKTÓBER 24. TULKAI NAPI.O Miért késik a bizalom ? Egy fél irkalapot szorongatott a kezében s izgalmában azt hajtogatta, gyürködte. Alig tudta figyelni az elnök beszámolóját akarata ellenére is csak azt ismételgette magában, amit el akart mondani. ..Ha leül az elnök, én azonnal felnyújtom a kezem, nem szabad hallgatni“ — biztogatta önmagát és ismét — ki tudja hányadszor — átfutotta a kaszált sorokat, amelyeket még otthon vacsora közben írt az irkalapra. „El kell bánni a nemdolgozókkal“ — ez volt az első sor, a második: „Ne csodálkozzunk azon, hogy nem fizetődik ki az állattenyésztés.“ A papíron mindössze ennyi volt de magában egész előadást állított össze, már hetek óta „szövegezte“ ezt a felszólalást , gyakorolta, nehogy belesüljön. Nem beszélt ő tömeg előtt legalább 7—8 éve s azelőtt sem sokat, de azért mégis csak szégyen lenne, ha nem tudná értelmesen elmondani, amit akar, mert a mondanivaló valósággal ki akar törni belőle. Ahogy az elnök közeledett a befejezéshez, neki aszerint dobogott hevesebben a szíve s amikor leült, már valósággal a torkában lüktetett. De azért még volt annyi ereje, hogy felemelje kezét. A kéz azonban még ki sem emelkedett a fejek közül, valaki hátulról megfogta: — Te Pista — súgták neki alig hallhatóan, izgatott hangon. — Én csak jót akarok, ne szólj. Úgyis mindenki azt mondja, hogy még meg se melegedtél, de már nagy szarvad kezd nőni. Varga Pista keze visszaesett az ölébe. Egyből lecsillapodott az izgalma. Először nem akart hinni fülének, de mikor mégegyszer elismételték neki ezt a „jóindulatú“ figyelmeztetést, az írkalapot összegyűrte, mint valami elhasznált szalonnás papírt és belecsúsztatta zsebébe. Magában pedig csak ennyit mondott: — Szóval így állunk... A vita során néha még kikívánkozott belőle a szó. Amikor az egyik asszony nyelveskedett, hogy „alig kapunk valamit ebben a rongyos szövetkezetben“, szerette volna odavágni neki: ,,Te sírsz, amikor még alig láttalak dolgozni... Már nyúlt is az irkalapért a zsebébe, de mégsem volt ereje kivenni. Még elevenen élt benne annak az emléke is, amikor 11 hónapot kapott csak azért, mert este elhullajtott néhány szál szalmát, amint az almot hordta be. Még fülébe csengett az ügyész szava: „Megállapítást nyert, hogy az a szalma, amelyet a vádlott Varga István gondtalanul kezelt, szecskázva takarmánynak is hasznosítható lett volna. A nevezett tehát akadályozta állattenyésztésünk fejlődését...“ Eredetileg az ellen akart szót emelni, hogy a legnagyobb dologidőben a tagok nagy része miért hiányzik különféle ürügyekkel a közös munkából, ezenkívül pedig azért, hogy az egyik állatgondozó néha még két napig is elfelejti megitatni a teheneket, mert „nehéz“ a vízhúzás. Ezt valahogy így öntötte gondolatában szavakba: — Nekünk általában húsz szarvasmarhánk és lovunk szokott lenni a 23 hold földhöz, de nem volt olyan év, amikor 1—2 tenyészállatot ne adtunk volna el, pedig nem dolgozott más, mint én, meg az apám és más munkánk is volt. Itt csak 10—12 darab jószág jut egy gondozóra, miért nem lehet akkor ezeket lelkiismeretesebben gondozni úgy, mint ami a miénk, mert ha jó, mi vesszük hasznát és mi valljuk kárát, ha rossz... De, ami biztos, biztos, nem szólt még akkor sem, amikor majdnem minden felszólaló azon töprengett, hogy hogyan lehetne szerezni a banktól egy kis pénzt szétosztásra... Amikor vége lett a közgyűlésnek, nem hazament, amint tervezte, hanem minden szó nélkül kiballagott a kukoricaföldre, mert tudta, hogy minden éjjel megvámolják a szövetkezet kukoricáját, a csősz pedig sosem tudja megfogni a tolvajt, pedig még most a közgyűlésen sem volt ott azért, mert neki a határban kell csőszködnie. Végigjárta a kukoricást, a csősz persze nem volt sehol, visszafelé találta meg a kukoricás mellett lévő szalmakazal tövében. Aludt, mint a bunda, zsebéből pedig kikandikált egy borosüveg. Másnap reggel az volt az első dolga, hogy jelentette az elnöknek. — Jól van, Varga elvtárs — válaszolt neki az elnök az „elvtárs“ szót hangsúlyozva — majd beszélünk az öreggel. Aznap Varga a vontatónál volt, a burgonyát hordták be. Reggel csak öten mentek ki az előírt hat helyett, mert egynek valami „ügye“ akadt. Az első forduló után a brigádvezető két embert máshova küldött dolgozni, egy pedig „rosszul érezte magát“, azért maradt le. Fennakadás azért nem volt, ketten zsákoltak egész nap a hat helyett. Vargának egészen kisebesedett a válla és otthon aztán köszönés, vacsorakérés helyett inget kért az asszonytól. Az asszony azonban nem mozdult, arca halványsárga volt, valamit mondani akart. — Mi van, mi van, miért nem mozdulsz? — kérdezte Varga. — Mi van? Az van, hogy jó bolond vagy. Varga István nem tudta mire vélni a dolgot, mert két hónapja még a felesége is a belépés mellett volt, ezért aztán majdnem úgy húzta ki belőle a szót. — Még ebédelni sem jössz haza, az ember hiába főz akármit és hiába izén utánad, az egész falu meg arról beszél már, hogy Varga nem sokáig marad a szövetkezetben, mert ő már elnök akar lenni, azért süti bele az orrát mindenbe.> Még az elnök is elbeszélte, hogy neki is csak azért hízelegsz, azért mész ki még éjszaka is a kukoricásba, hogy11 csak jó színbe tüntesd fel magad — vezető akarsz lenni, pedig neki nem lehet hízelegni. — Én? Én hízelegni? Én? — hüledezett Varga. — Az hízelgés, hogy megmondom, ami nem tetszik? Azt akarom, hogy legyen valami a szöveti kőzetből és hízelgek? Azt az istenit neki. Nem féltem én sosem a munkától, megéltem én akkor is a munkám után, amikor újjal mutogattak rám, hogy kulák vagyok... Szóval ezt nevezik rehabilitálásnak... Ha az ember jóindulatú törekszik, akkor azt vágják a fejéhez, mert vezető akar lenni ... Szóval ezért mondták a gyűlésen, hogy csak jót akarnak ... Ne folytassuk tovább az eseményeket. Sok helyen mechanikusan felolvastak egy névsort, hogy ezeket rehabilitálni kell és ezzel lezárták az ügyet. De ezeknek az embereknek nem adták meg a megbecsülést, ami kinek-kinek az emberségértért megjár. Most már ugyan nem újjal mutogatnak rájuk, hanem gyanakodva nézik még a jóindulatú törekvéseiket is. A névleges rehabilitálás után tehát még mindig késik a bizalom. Boda Ferenc jSsEMän mintR Szerda Salamon 1655. október 24-én halt meg Gassendi francia materialista filozófus, fizikus és csillagász. ___ Mint korának számos haladó gondolkodója, Gassendi is, már első munkájában élesen bírálta Arisztotelész tanítását és a skolasztikát. Gassendi széleskörű, sokoldalú tevékenysége az exakt tudományok és általában a természettudományok területén szilárd materialista alapokat igényelt, amelyeket Epikurosz tanában talált meg. Marx rámutat arra, hogy Gassendi új életre keltette Epikurosz filozófiáját. A fizikában, melyet a filozófia legkiterjedtebb és legmagasabbrendű részének tekintett, bebizonyította a tér és az idő objektív létezését. Ezzel kapcsolatban több fizikai példára hivatkozik (a testek összehúzódása és kiterjedése stb.). Azt hirdette, hogy a tér és az idő nem teremthető és nem semmisíthető meg. Gassendi tudománytörténeti jelentősége nem merül ki abban, hogy népszerűsítette és fejlesztette az anyagról vallott atomista tanítást, hogy harcolt a feudális filozófia csökevényei ellen, és azt hirdette, hogy a tapasztalat minden megismerés forrásai. Számos fontos megfigyelést és felfedezést köszönhetünk neki, többek között a csillagászat terén is. A XVII. század történelmi viszonyai között Gassendi, mint filozófus és mint tudós egyaránt kétségtelenül haladó szerepet töltött be OKTÓBER 24 ÍREK — Az Állami Zeneiskola értesíti bérleteseit, hogy a bérleti hangversenysorozat második hangversenyére, a zeneiskola tanári hangversenyére október 25-én, csütörtökön este 8 órai kezdettel, a volt megyeháza nagytermében kerül sor. Jegyek a könyvesboltban még korlátolt számban kaphatók. — Megjelent a Nagyvilág első száma 240 oldal terjedelemben. Az írószövetség világirodalmi folyóiratának előfizetési díja félévre 30 forint, egy évre 60 forint. Előfizethető Budapesten a Posta Központi Hírlap irodájánál, Budapest, V., József Nádor tér 1., vidéken minden postahivatalnál. Csekkszámlaszám: 61238. — Negyedszer mutatták be az elmúlt vasárnapon a tolnai színjátszók Schubert: Három a kislány című nagyoperettjét. — Konsztantyin grúz író nagy szerelmi regénye ,,L’ Aurore de Colchide" címen jelent meg franciául. A Humanité méltatásában kiemeli, hogy a Szovjetunió történetének egyik legfontosabb és legtragikusabb korszakát ismerhetjük meg a kitűnő regényből. A rendőrség közli: Október 12-én Szekszárdon a Flórián utcában egy darab viaszos vászonból készült zipzáros barna színű erszényben különböző kulcsokat találtak. A talált tárgyat a jogos tulajdonosa átveheti a Szekszárdi Rendőrkapitányság 19-es számú szobájában. — Hunyadiról nevezték el Dombóvár főterét. A községi tanács 1956 október 18-án tartott tanácsülésén határozatot fogadott el, mely szerint a Sztálinról elnevezett főteret ismét lárta. Hunyadi-térre változ- időjárás Várható időjárás szerda estig: csendes, párás, idő, egy-két helyen köd. Várható legalacsonyabb hőmérséklet 3—6 fok között, helyenkint gyenge talajmenti fagy. Legmagasabb nappali hőmérséklet 17—20 fok * I» I» I» 3. SZEKSZÁRDI ÉLETKÉPEK Amiért én sem szeretem Kucsera elvtársat A kritika ma már úgy hozzátartozik életünkhöz, mint mondjuk, a borotválkozás. Sajnos nagyon sok esetben eredményeiben sem különbözik tőle. Ugyanis a ma levágott szakál helyett holnap új nő, ha valamilyen hibát ma szóváteszünk, holnap ismét találkozhatunk vele. Jó lenne egyszer már valami olyan kritikát feltalálni, amely örökre eltünteti a megbírálni valót. Ilyen egyenlőre — sajnos — még nincs. Addig is irtsuk a hibákat, ennyivel is kevesebb marad. Mit gondol a nyájas olvasó, mit szólna a Nemzeti Színház igazgatója, ha a kerületi tanácselnök rátelefonálna valamelyik előadás kezdetének időpontja után tíz perccel (ugyanis ténylegesen ekkor kezdődik minden előadás, a plakátokon nem is tudom miért hirdetik tíz perccel előbbre), hogy: „Elvtársi Várjanak még tíz percet a kezdéssel, mivel csak késve tudok színházba érkezni a közbejött akadályok miatt.“ Hogy mit szólna? Ki ne mondják... Azt! Nem árulok zsákbamacskát, elmondom, miért adtam föl ezt a találós kérdést? Történt, ezelőtt alig egy hónappal a Faluszínház szekszárdi előadása alkalmával, hogy városunk egyik funkcionáriusa a fentebb már ismertetett kéréssel — vagy talán utasítással? — fordult a kultúrház egyik dolgozójához. Azóta is foglalkoztat az eset. Hogyan juthat eszébe valakinek, (arról nem is beszélve, hogy 1956. júliusa után lett légyen bármilyen funkcióban, hogy négyszáz ember kárára, a maga méltatlan kérését erőszakolja az irányítása, vagy fennhatósága — nevezzük ahogy jólesik — alárendelt intézmény dolgozóira. Pedig egyszerű, mint Kolombusz tojása. A légkör. Igen a légkör, amelyben létrejöhetett a legnagyobb diktátor, mellette és uszályában a diktátorok egész légiója, a nagyobbaktól a legkisebbig. Ha egyik ember milliókra kényszerítheti akaratát amit aztán nem győz nyögni egy egész ország, miért ne próbálhatná meg valaki önhatalmúlag hátrább tolni egy színielőadás kezdetét, hiszen abból legfeljebb csak néhány száz másik károsodik. Csakhogy van az esetnek egy szépséghibája. Amit lehetett néhány évvel ezelőtt — elég baj, hogy lehetett —, az ma már, enyhén szólva, nem ildomos. Még akkor sem, ha az ember városi tanácselnök. A történelem szele elfújta a napot, amely körül keringtek a kisebb és nagyobb bolygók és már itt borzolja a kertek alatt a fák leveleit. Letenyei NEM RAJTUNK MÚLOTT A paksi járási DISZ-bizottság válasza A paksi járás területén a DISZ alapszervezetek zömében ez év márciusában alakultak és azóta jó munkát végeznek. A termelő és a politikai munkában kivették részüket a fiatalok. Ez elmondható a németkéri Béke Termelőszövetkezet fiataljairól is. A járási DISZ-bizottság erejéhez képest mindent megtesz annak érdekében, hogy az alapszervek munkáját segítse. Horváth Júlia, a tsz DISZ-titkára sérelmesnek tartja azt a velük való bánásmódot a „Legyen körültekintőbb a paksi járási DISZ-bizottság“ című cikkében csupán azért, mert a Dunaföldváron rendezésre került ifjúsági találkozóra nem tudtak eljönni. A találkozót két hétig szerveztük és ami a „körültekintést“ illeti, mindent megtettünk annak érdekében, hogy a találkozó élmény maradjon a fiatalság számára. Rendelkeztünk 12 gépkocsival, amivel a fiatalokat szállítottuk volna. Sajnos, olyan problémák jöttek közbe, mint például üzemanyag-hiány. Autóink az utolsó órákban mondtak le és a döntő pillanatban csak három jármű állott rendelkezésünkre. Ne higgje azt az elvtársnő, hogy csupán mindez a bizottságon múlott. A németkéri Ságvári Tsz autójával akartuk a helyi fiatalokat szállítani, de lemondott üzemanyaghiány miatt. Ilyen körülmények közt elképzelhető, hogy nem tudtuk minden fiatalnak megígért vágyát teljesíteni. Kénytelenek voltunk csak a paksi és az útbaeső község fiataljait elvinni. Sajnáljuk a németkéri fiatalokat, mert tudjuk, hogy jó sportolók vannak közöttük és a versenyeken jó eredményt is tudtak volna elérni. Panaszuk jogos, mert várták az autót és nem ment értük. Azt hiszem a fentiek alapján azonban nem okozzák a bizottságot azzal az érvvel, mert „megígérték.“ Mindamellett, aki részt vett a találkozón élmény maradt számára a színes, gazdag műsor, melyet este a honvédség alakulata tábortűzzel és tűzijátékkal zárta be az ifjúsági találkozóját. Édl János Paksi DISZ VB-tag. ARATÓ FRIGYES: Gyermek a vádlottak padján... VI. folytatás. Szinte fülembe hallom csengeni a szülőknek, akik ezen cikksorozatot olvassák, jogos kérdésüket, vajon a gyermek minden hibájáért, tévedéséért a rossz útra való téréséért csak a szülő lenne a felelős? Nincs más tényező, amely elősegíti és hozzájárul ahhoz, hogy a gyermek letérjen arról az útról, amelyen járnia kellene, ha becsületes emberré akar válni" Válaszom erre az, hogy igen, vannak egyéb körülmények és tényezők a szülők helytelen nevelésén kívül is, amelyek kiváltják a gyermekből a bűnözési hajlamot. Gondoljunk csak a rendes szülők gyermekeire, akik minden ellenőrzés dacára is rossz környezetbe kerülnek és rossz baráti társaság révén követnek el olyan dolgokat, amelyek túlnőnek a csínyt tevésen. Gondoljunk csak az élet sok ezernyi megnyilvánulására, melyek közül akár egy is — egy káros hatású film, egy lelket romboló ponyvaregény, erkölcsöt lazító társaság, és sorolhatnánk sok ilyet — mennyire tudnak hatni az ifjú gyermekekre, mennyire el tudják téríteni attól az iránytól, attól a jó iránytól, amelyet a rendes nevelés által a szülők mutattak nekik. Hogy mégis oly sokat időzünk a szülőknél és mutatunk rá azokra a hiányosságokra, amelyek a szülőkkel kapcsolatosak, tesszük ezt azért, mert a gyermek a legtöbbet a szülőjével van együtt, vele tartja fenn a legszorosabb kapcsolatot, leginkább tőle függ és leginkább rájuk támaszkodik. Velük ossza, meg örömét és bánatát legzsengébb korától kezdve, így tehát a legjobban a szülőknek kellene hatni gyermekükre. Ha ez mégsem így van sok esetben, akkor elsősorban a szülőknél kell a a hibát keresni. A szülők hiánya majdnem minden esetben igen nagy kihatással van a gyermek fejlődésére. Erre vonatkozóan csak egyetlen esetet szeretnék megemlíteni. Tárgyal a szekszárdi fiatalkorúak bírósága. A tárgyalóteremben a megszokott kép. Bírák, ügyészek, ügyvédek és gyér számú hallgatóság. A bíróság előtt ez esetben egy kékszemű, szöszke 12 éves kisfiú áll, K. F. Törvényes képviselőjeként nem a szülők, hanem a nagyapa áll. A kisfiú sohasem ismerte szüleit. Édesapja 1943-ban a Don mellett pusztult el. Édesanyja a szörnyű hír hallatára összeesett és meghalt. A gyermeket nagyszülei vették gondozásba másik két testvérével együtt. Idős nagyszülei nem sokat törődtek vele, sokat elcsavargott iskolakerülő lett. Megtörtént, hogy egy álló hétig nem volt otthon. Nagyapja alig vette emberszámba, inkább csak munkaeszköznek tartotta, akinek csak akkor van értéke és csak akkor érdemel ételt, ha dolgozik. A tárgyalásvezetőnek arra a kérdésére, megszokta-e verni a kis unokát, a világ legtermészetesebb hangján a következőt felelte: „Hát persze, az állatot is megverik, ha nem dolgozik“. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a kis K. F. hamar került összeütközésbe a törvénnyel. Először tavaly novemberben feszített ki egy ablakot az egyik szomszédos présháznál, oda behatolva, kisebb ingóságot cipelt el. Mikor ez a kalandja sikerült, a következő hajnalban egy másik présház tetőzetét bontotta ki, s annak padlásán keresztül behatolva légpuskalőszert, hátizsákot, esőkabátot vitt el. Egy másik alkalommal a konyhaajtó benyomásával behatolt egy házba két társával együtt, ahonnan 700 forintot lopott el. Magának 200 forintot tartott meg, melyet italra, élelemre és édességre költötte, a többit elkártyázta. Most azért felel bírái előtt, mert egy alkalommal éjjel bemászott egy házhoz és 17 nyulat tulajdonított el. Ez az eset sem menthető, de legalább a szülők korai elhunytéval magyarázható és pszichikailag érthető. Az idős nagyapa, akire a saját gondjai mellett unokái nevelésének nyűge is rászakadt, nem tudott elég erős lenni, kellő ellenőrzést gyakorolni. (Folytatjuk.)