Tolna Megyei Népújság, 1957. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1957-02-17 / 41. szám
1957. FEBRUÁR 17. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG Hol a hiba pedagógiánkban? Hoxxáaxálás a pedagógus—vitánol Szerintem legfontosabb az, hogy tudjuk, mit akar a magyar társadalom a pedagógustól és az, hogyan tud annak eleget tenni. A vitaindító cikk címe azt mutatja, hogy baj van a pedagógia berkeiben. Tizenkét év után még mindig az a problémánk, hogy „Merre tartson a magyar oktatás és nevelés?“* Itt nem az az alapvető probléma, hogy az irodalmi oktatásunk sematikus lett, tankönyveink és tantervünk maximalista, stb., hanem az amit a vitanyitó cikk az utolsó bekezdésben érint: A nevelés problémája. Szerintem itt tévesztettünk utat. Éppen ezért határozottan és egy mondatban lehet felelni a feltett kérdésre: tartson a magyar pedagógia a nevelés felé. Vegye birtokába a nevelés területeit és ott a legjobb módszerek és eszközök igénybevételével érjen el eredményeket. Fő kérdés tehát: HOGYAN ÁLLUNK A NEVELÉSSEL? Erre a feleletet megadta az a sokezer gyermek, aki disszidált. A válasz tehát lesújtó. Többezer cikk, ankét és brigádlátogatás kutatta például a hazafias nevelés problémáját, mégis megbuktunk ,,e tantárgyból*’. Nem tudtuk megszerettetni a hazát, a népet. A kötelességteljesítés a szülő és embertársai iránt és helytállás a mindennapi élet nehézségeiben sem pozitív jellemvonása fiataljainknak. Tehát nem mondhatjuk el, hogy jó munkát végeztünk. A legfőbb hibának azt tartom, hogy az oktatás a nevelés dialektikus egységére hivatkozva túlnyomóan csak oktattunk. Azt gondoltuk, hogy a tantárgy és az anyag, adottságánál fogva elvégzi a nevelést is. Valljuk meg, könnyebb, népszerűbb is volt csak oktatni. A nevelési problémák megoldását pedig előszeretettel ruháztuk át az ifjúsági szervezeteinkre. Sorolhatnám még a hibákat, mert volt és van sok. De alapvetőnek a fentit tartom. Éppen azért a feltett kérdésre megválaszolva a tennivalókat az alantiakban gondolom. Elsősorban a nevelés területén előforduló problémák megoldásával kell foglalkozni. Itt először is avval kell tisztába jönnünk, hogy kinek, milyen alapon és hogyan neveljünk? KINEK NEVELÜNK? Szocialista vagy kapitalista társadalom részére? Ez már eldőlt. Eldőlt akkor, amikor az októberi események következtében még a „legellenforradalmibbnak“ látszó pedagógus, szülő is kijelentette: „Nem akarom a régit, de jobbat és szebbet akarok magamnak és gyermekeimnek!“ Ezzel állást foglalt a szocialista társadalom mellett. Következik ebből, hogy gyermekeinket a szocialista társadalom részére kell nevelni. Ez egész egyértelmű. MILYEN ALAPON TÖRTÉNIK A NEVELÉS? Itt van a legtöbb és a legnagyobb ellentét. Sokan állítják, hogy csak valláserkölcsi alapon lehetséges a nevelés. Az elmúlt 12 év alatt követelték, hogy kizárólag a kommunista erkölcs alapján neveljük. Feltételezték minden pedagógusról, sőt minden emberről, hogy ismeri azt és már magáévá tette. Elfelejtették, hogy a vallás erkölcsi alap is évezredek nevelési eredménye (amely módszereiben nem mindig volt humánus), így a mi nevelési alapunk nagyon is labilis volt. Eldobtuk a régit, de nem adtunk helyette újat, illetve nem határoztuk meg az erkölcsi normákat úgy, hogy ahhoz az élet minden körülményeiben alkalmazkodhatott volna a neveltünk, úgy hogy ezek a normák nevelésünk legfőbb követelményeként szerepelhettek volna. Igaz, hogy a két nevelési alap között lényeges, bár részleteiben sokszor megegyező különbség van. Különbség van a származtatásnál, amikor az egyik a földöntúli szellemi életből, a másik pedig az emberi öntudatból származtatja e törvényeket. Én nem hiszem, hogy Mózes a Sinai hegyen az égő csipkebokorból nyert ihletet a tízparancsolat kőbevésésére, de tudom azt, hogy a negyvennapi elmélkedés és az ismert vallások törvényszerűségének vizsgálata megalkottatta vele azt a törvényt, amely évezredes alapja lett egy társadalomnak. És, hogy ennek sok tétele a fejlődés törvényszerűségeihez való alkalmazással alapja lehet a szocialista társadalomnak is. A ne lopj, vonatkozik a közös tulajdonra is. Vagy amikor a pap a felebaráti szeretetet hirdeti vajon nem szolgálja-e a szocialista humanizmust, sőt az internacionalizmust is, melynek egyik fejlett megjelenési formája a bajtársiasság. Vagy miért ne tenné magáévá a szocialista társadalom a tiszteldt apádat és anyádat tételt, amely a családi élet alapja? Íme látjuk, sokban meg egyeznek csak az alkalmazás módjában van sokszor eltérés. A miértekben és a hogyanokban. Szükséges tehát egy olyan erkölcsi alap (ha kell erkölcstan is) megalkotása, amely az ember társas együttélését elviselhetőbbé, szebbé teszi, mint a múlté volt, de az embernek ember által való kizsákmányolását kizárja. Ez csak egyértelmű és egységes lehet mindazok részére, akik a szocialista társadalomban élnek, dolgoznak. A fenti két kérdés tisztázása után önkéntelenül felvetődik a harmadik fő kérdés. HOGYAN NEVELJÜNK? Nem akarok itt sem a nevelés különféle területével, sem eszközeivel foglalkozni mert az szakmai kérdés, de mégis meg kell állapítani a következőket: a) Helytelen az az álláspont, amely szabad kezet kíván biztosítani minden pedagógusnak a módszerekben, csak eredmény legyen. Mindenki tisztában van azzal, hogy a módszerek különféle alkalmazása segíti vagy hátráltatja a pozitív jellemvonások kialakulását. Kell lenni a magyar pedagógia több évtizedes gyakorlatában olyan eljárásoknak, amelyek fiataljaink fejlődését előbbre viszi. Igaz az, hogy itt az egyéni kezdeményezésnek tág teret kell biztosítani, mert egyéniséggé akarjuk a fiatalokat nevelni, de nem minden áron. b) Az oktatást vissza kell szorítani az őt megillető helyre. Úgy kell kezelni, mint a legfontosabb (elválaszthatatlan) eszközét, de amelyből csak annyit és azt veszem ami szükséges ahhoz, hogy a nevelési célomat is elérjem. Adjam meg a gyermek értelmi szintjéhez igazodó tudás-alapot oly mértékben, hogy az az értelem fejlődését is szolgálja. Igen fontos az, hogy a gyakorlati élet által igazolt törvényszerűséget tanítsuk, így majd nem kerül ellentétbe a nevelt az igazsággal, legfeljebb a hiszem és a tudom fog majd szemben állni egymással. Ez pedig a dialektikus materializmus megalapozásához vezet. Annál is inkább mert az ilyen ifjú maga is keresni és kutatni fogja a további törvényszerűségeket, igazságokat. Tehát oktatásunkkal fel kell kelteni a tudás és ismeretszerzés vágyát is. Ez a nevelési cél megvalósítása mellett biztosítani fogja a kiművelt emberfők sokaságát is. c) A fenti követelmények megvalósításához azonban feltétlenül sok pozitív jellemvonással rendelkező, határozott, céltudatos, szakmájában képzett nevelőkre van szükség (pedagógusképzés reformja). Olyanra, aki maga is tudja kinek, hogyan ne^vel. Az októberi események bebizonyították, a pedagógusok és gyermekeink tudnak lelkesedni. Ez a lelkesedés 12 év alatt hiányzott, mert a nevelési céloknál a nemzeti sajátosságok erősen elmosódtak. A lelkesedésnek természetesen párosulnia kell nevelő felelősségérzettel. Nem mindegy, hogy személyes példánkkal rombolásra, vagy építésre lelkesítenek. Nem mindegy, hogy tartalmatlan jelszavak érvényesítésére lelkesítünk-e és így neveltjeink életét veszélynek tesszük ki (az ilyen nevelőben nincs meg az „anyáskodó nevelői gondoskodás*’.) Vagy pedig a helyesen kiválasztott jellembeli fejlődést szolgáló események, történések és célok iránt lelkesítünk. Ehhez a disztingváláshoz okvetlenül szükséges azonban, hogy a nevelő megfelelő ítélőképességgel rendelkezzék, nehogy nemes érzelmeket akarva kelteni, az alantas ösztönök tömegét ébressze fel a neveltekben. Az ítélőképességet a nevelő csak a társadalmi, politikai problémák ismeretének birtokában szerezheti meg. Tehát jól képzett nevelőt (nem tanító tanárt) minél többet és jobbat az iskoláinkba, hogy kevesebb rendőr és bíró kelljen. d) Végezetül, de nem utolsó sorban szükség van egységes és állandó tantestületekre, akik a fenti szocialista nevelést megvalósítják. A tökéletes az lenne, ha ezek a tantestületek egységes világszemlélettel rendelkeznének. Ilyen nincs. De megközelíthető, ha a meggyőzés a vitatkozás nemes fegyverével nevelik egymást. Egy azonban elengedhetetlenül szükséges, ismerje mind a természet, a társadalom és a gondolkodás összefüggéseit. A tevékenységüket ennek alapján végezzék összhangban a szocialista építés igényeivel. Az ilyen tantestület csak ott alakul ki azonban, ahol az igazgató hivatása magaslatán áll. Határozott, céltudatos igazgatók kellenek. Nem okvetlenül kell, hogy kommunista legyen de a világnézete közel álljon már a materializmushoz és tetteivel munkája becsületes elvégzésével legyen híve a szocialista demokráciának. e) A nevelés kettősségét meg kell szüntetni. Meg kell és meg lehet a szülőkkel értetni, hogy a szocialista erkölcs sem alábbvalóbb a valláserkölcsnél, az is tud olyan derék, becsületes embereket nevelni, mint amilyenek ők. (Ez a tétel részletesebb kifejezést igényelne.) Lehetne még sok mindenről, a példamutatástól kezdve a romantikáig, mint nevelési tényezőről írni, de majd máskor és mások. Végezetül még csak annyit, a nevelésnek egyik nélkülözhetetlen feltétele a bizalom. Bízzon a nevelő a gyermekben, a szülőben. Népünk, társadalmunk a nevelőben. Vezetőink egy-két rossz esetből ne általánosítsanak hanem disztingváljanak. Állítsuk a nevelőt is biztos alapra. Egyértelmű, egységes irányítást kapjon, de ne írják elő minden lépését. Tételezzük fel a nevelőről, hogy a rá bízott feladatot meg tudja oldani. A nevelés egyik alaptétele, hogy a nevelőben a jót fel kell tételezni. Ez álljon a nevelőkkel szemben is. Bárd Flórián ált. isk. igazgató, Bogyiszló. 3 SZAKSZERVEZETI ÉLET Megvalósítjuk határozatainkat (Több olvasónk kérésére a Népújságban minden vasárnap egy-egy szakszervezet életéről, munkájáról számolunk be.) Az ÉDOSZ III. Kongresszusa 1956. augusztusában az élelmezési dolgozók élet- és munkakörülményeinek megjavítása érdekében, régi jogos sérelmeik orvoslására nagyfontosságú határozatot hozott. A határozat többek között előírta, hogy az egész élelmiszeriparban a régi hagyományoknak megfelelően 1957. január 1-től kezdődően vissza kell állítani a természetbeni juttatásokat. Meg kell szüntetni továbbá azt a lealacsonyító megkülönböztetést a bérezés terén, ami az élelmiszeripari dolgozókat sújtotta, a többi iparágakkal szemben. Fokozatosan meg kell szüntetni az állandó éjjeli munkát és túlóráztatásokat. A határozatokat tettek követték. Ma már beszámolhatunk arról, hogy az ÉDOSZ javaslatára a közellátási kormánybiztos 7/1956. sz. rendeletében, 1956. december 1-től az Élelmiszeripari Minisztérium felügyelete alá tartozó vállalatoknál visszaállították a régi hagyományoknak megfelelő természetbeni juttatást és kedvezményes vásárlást. A sütőiparban minden dolgozónak naponta egy kiló kenyeret, 4 darab süteményt, a húsiparban minden dolgozónak heti 1 kiló húst és egy kiló zsírszalonnát kell kiadni ingyen. A malomiparban a dolgozó és felnőtt által eltartott családtagjai 220 kiló, kiskorú gyermekei 160 kiló búzát kapnak évente 130 forintos egységáron. A söriparban naponta 2 liter sört, a dohányiparban havonta 1000 darab cigarettát kell kiadni a dolgozóknál, önköltségi áron. A bőriparban heti 5 liter bort, a paprikaiparban havi 50 deka paprikát önköltségi áron. A konzervipari dolgozók saját termékeikért, szükségletüknek megfelelő mennyiséget vásárolhatnak 20 százalékos árkedvezménnyel. A tejiparban dolgozóknak naponta egy liter tejet kell kiadni ingyen. Az Állatforgalmi Vállalat dolgozói kedvezményes hízottsertés-akcióban részesülnek. A lealacsonyító bérezés megjavítására az ÉDOSZ javaslata alapján kormányunk határozatának végrehajtásaként az Élelmiszeripari Minisztérium 148/1956. számú rendelete intézkedik. Ez a rendelkezés az élelmiszeriparban foglalkoztatott munkás és kisegítő állománycsoportokat érinti 15 százalékos béremeléssel 1957 január 1-től. A hús, sütő- és malomipari dolgozók nehézipari bérezésben részesülnek, ami 30—35 százalékos béremelést jelent számukra. Intézkedés történt a normák megszüntetésére, ugyanakkor a munkák helyes átszervezésével mindinkább megszűnik az állandó éjjeli munka és a túlórázások. A határozat végrehajtásához közeledik, a dolgozók legnagyobb megelégedésére. Az ÉDOSZ elnöksége 1957. január 28-án ismét fontos határozatot hozott az átmenetileg munkanélkülivé vált szakszervezeti tagok segélyezésére. E határozat alapján a munkanélküli szakszervezeti tagok egyszeri 250—700 forintos munkanélküli segélyben részesülhetnek. Ezt követően esetenként rendkívüli segélyt kapnak. A segélyeket a területi bizottság folyósítja a munkakönyv és szakszervezeti tagsági könyv felmutatása mellett. A határozat végrehajtásához azonban meg kell mutatkozni a dolgozók szolidaritásának, munkanélküli segélybélyeg vásárlásán keresztül. Minél nagyobb lesz a dolgozók szolidaritása a bélyegek vásárlásánál, annál nagyobb összeg áll a szakszervezet rendelkezésére a munkanélküli segélyek céljára. A határozat végrehajtása tehát nem kevésbé a dolgozókon múlik. Meg vagyunk győződve arról, hogy szakszervezetünk tagsága, látva a határozat nemes célját, megfelelően fogja támogatni annak végrehajtását. ÉDOSZ TERÜLETI BIZOTTSÁG IkÄtäÄneta, 'Tlywida 'éfiaíedeinek Erősen nagyothalló ember vagyok. A második világháborúban, robbanás következtében elvesztettem hallásomat, s a háborúnak ezt az átkos hagyatékát viselem életem végéig. Nagy csend vesz körül, pedig, de szerettem hajdan hallgatni a zenét, a madárcsicsergést a patak csobogását a szél zenéjét. Süketségem gyógyíthatatlan, s ez keseríti meg életemet. Keserű, magának élő ember lettem a második világháború óta, s keserűségemet fokozza az, hogy bár dolgozni tudok, kevesebb értékű embernek érzem magam a többinél. Sokszor viccelnek velem, sőt, ki is nevetnek süketségem miatt és ez százszorosán fáj érzékenységemnek. Éppen ezért nagyon jól esik, ha azt látom, hogy törődnek, s türelmesen elbeszélgetnek velem, mint ahogy ezt tapasztaltam a Szekszárdi Nyomda gépszedőinek körében, ahol egy héten keresztül villanyszerelési munkát végeztem. Kedves Barátaim! A sajtón keresztül köszönöm meg figyelmességüket, melynek folytán az egy hét alatt sikerült elfelejtenem azt, hogy nagyothalló ember vagyok és százszázalékos értékű embernek éreztem magamat. Legyen az Önök magatartása megszívlelendő példa azok számára, akik lekicsinylik, kigúnyolják a rokkant, testi fogyatékoságú embereket. KEREKI JÓZSEF villanyszerelő. Igazságosan, mint Mátyás király A Dombóváron lezajlott értelmiség gyűlés egyik hozzászólójának szeretnék válaszolni. Ott voltunk a gyűlésen, de az értékek mellett észrevettük azt is, amit más nem. Dr. Cserte Béla a történelemtanítás visszásságairól, ferdeségeiről beszélt, s álláspontját nemlétező tényekkel támogatta Azt mondotta, hogy míg Nagy Péter orosz uralkodót pozitívan értékelték addig Mátyást elmarasztalták, mindespotát. Ez utóbbi fogalom ugyan nem tisztázódott, de másra itt aligha lehet gondolni, csak Mátyásra, min az akaratát sokszor kérlelhetetlenü érvényesítő erőskezű uralkodóra. Ez az akarat pedig a központosított államhatalmat jelentette akkor. Meg lehetne támadni Mátyás Politikájában nem egy mozzanatot. Vitatkozni lehetne az igazságos Mátyá jobbágyszeretetéről és szigorú ésszerűséggel felépített adórendszeréről, vagy a már eddig is sokat vitatott nyugati háborúinak hódító, illetve szükségszerű voltáról. De olyan kifejezett történelmi irányzat, vagy iskolai tankönyv nem volt és nincs, amely Mátyás központosítási politikáját, mint elítélendő despotizmust értékelte volna. Ebben a kérdésben mindig egyeztek a vélemények és értékelések. Hogyan született hát akkor ez a ferde összehasonlítás? A szovjet történetírásban volt egy olyan helytelen felfogás, hogy tekintettel a szovjet állam kétségtelenül nagy eredményeire igazolni kell ennek az államnak múltját az elődjét is, így a cárizmus egy-egy akcióját (inkább külpolitikai) sokkal kedvezőbb színben tüntették fel, mint az megérdemelte volna Nálunk pontosan fordított volt a helyzet. Talán a jelen erényeinek erősebb hangsúlyozása, vagy egyéb okok miatt túlszigorúak voltunk történelmi őseinkhez. Ezek a hibák ferdítésekhez vezettek de a torzulások sohasem háborgatták Mátyás kohályt a központosításért. Az értékelés erről az volt és most is az, hogy a feudális nagyurak letörése csak hasznára vált az országnak és különösen szükséges volt azért, mert a török hódítóval csak egy erőst központosított hatalom tudott szembe szállni. Ebben a kérdésben tehát dr. Cserta Béla akarva, vagy akaratlanul egy — eddig nem létező — új hibát gyártott, s hogy ezt senki sem vette észre a dombóvári gyűlésen, az arra figyelmeztet, hogy józan, hidegebb ésszel kell eljárni a régi hibák megszüntetésénél. Az iskolai, különösen a történelemtanítás ferdeségeinek megszüntetéséhez nem elég a lelkes felháborodás, mert a végén még Mátyás királynak is rossz hírét keltik. Olyan vitára van szükség, amely minden valóságos hibát felfed anélkül, hogy nemlétező újakat teremtene. És végül még egy gondolat, amely akaratlanul is felvetődött bennünk a két történelmi férfiú ilyenfajta szembeállítása kapcsán. Mondjuk meg a valót, akarva, akaratlanul a nacionalizmus, a sovinizmus szószólóit segíti az ilyen beállítás. Kinek használ ez?Nyilvánvalóan azoknak, akik újra fel szeretnék szívni a gyűlölködés lángját, nehezíteni akarják a kibontakozást. Ezt úgy gondoljuk egyetlen becsületes ember sem akarhatja.