Tolna Megyei Népújság, 1957. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1957-02-17 / 41. szám

1957. FEBRUÁR 17. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG Hol a hiba pedagógiánkban? Hoxxáaxálás a pedagógus—vitán­ol Szerintem legfontosabb az, hogy tudjuk, mit akar a magyar társada­lom a pedagógustól és az, hogyan tud annak eleget tenni. A vitaindító cikk címe azt mutat­ja, hogy baj van a pedagógia berkei­ben. Tizenkét év után még mindig az a problémánk, hogy „Merre tartson a magyar­ oktatás és nevelés?“* Itt nem az az alapvető probléma, hogy az irodalmi oktatásunk semati­kus lett, tankönyveink és tantervünk maximalista, stb., hanem az amit a vitanyitó cikk az utolsó bekezdés­ben érint: A nevelés problémája. Sze­rintem itt tévesztettünk utat. Éppen ezért határozottan és egy mondatban lehet felelni a feltett kérdésre: tart­son a magyar pedagógia a nevelés felé. Vegye birtokába a nevelés terü­leteit és ott a legjobb módszerek és eszközök igénybevételével érjen el eredményeket. Fő kérdés tehát: HOGYAN ÁLLUNK A NEVELÉSSEL? Erre a feleletet megadta az a sokezer gyermek, aki disszidált. A válasz te­hát lesújtó. Többezer cikk, ankét és brigádláto­gatás kutatta például a hazafias ne­velés problémáját, mégis megbuktunk ,,e tantárgyból*’. Nem tudtuk megsze­rettetni a hazát, a népet. A köteles­ségteljesítés a szülő és embertársai iránt és helytállás a mindennapi élet nehézségeiben sem pozitív jellemvo­nása fiataljainknak. Tehát nem mond­hatjuk el, hogy jó munkát végez­tünk. A legfőbb hibának azt tartom, hogy az oktatás a nevelés dialekti­kus egységére hivatkozva túlnyomó­an csak oktattunk. Azt gondoltuk, hogy a tantárgy és az anyag, adott­ságánál fogva elvégzi a nevelést is. Valljuk meg, könnyebb, népszerűbb is volt­­ csak oktatni. A nevelési problémák megoldását pedig elősze­retettel ruháztuk át az ifjúsági szer­vezeteinkre. Sorolhatnám még a hibákat, mert volt és van sok. De alapvetőnek a fentit tartom. Éppen azért a feltett kérdésre megválaszolva a tennivaló­kat az alantiakban gondolom. Elsősorban a nevelés területén előforduló problémák megoldásával kell foglalkozni. Itt először is avval kell tisztába jönnünk, hogy kinek, milyen alapon és hogyan neveljünk? KINEK NEVELÜNK? Szocialista vagy kapitalista társada­lom részére? Ez már eldőlt. Eldőlt akkor, amikor az októberi esemé­nyek következtében még a „legellen­forradalmibbnak“ látszó pedagógus, szülő is kijelentette: „Nem akarom a régit, de jobbat és szebbet akarok magamnak és gyermekeimnek!“ Ezzel állást foglalt a szocialista tár­sadalom mellett. Következik ebből, hogy gyermekeinket a szocialista társadalom részére kell nevelni. Ez egész egyértelmű. MILYEN ALAPON TÖRTÉNIK A NEVELÉS? Itt van a legtöbb és a legnagyobb ellentét. Sokan állítják, hogy csak valláserkölcsi alapon lehetséges a nevelés. Az elmúlt 12 év alatt köve­telték, hogy kizárólag a kommunis­ta erkölcs alapján neveljük. Felté­telezték minden pedagógusról, sőt minden emberről, hogy ismeri azt és már magáévá tette. Elfelejtették, hogy a vallás erkölcsi alap is év­ezredek nevelési eredménye (amely módszereiben nem mindig volt hu­mánus), így a mi nevelési alapunk nagyon is labilis volt. Eldobtuk a régit, de nem adtunk helyette újat, illetve nem határoztuk meg az er­kölcsi normákat úgy, hogy ahhoz az élet minden körülményeiben alkal­mazkodhatott volna a neveltünk, úgy hogy ezek a normák nevelésünk leg­főbb követelményeként szerepelhet­tek volna. Igaz, hogy a két nevelési alap kö­zött lényeges, bár részleteiben sok­szor megegyező különbség van. Kü­lönbség van a származtatásnál, ami­kor az egyik a földöntúli szellemi életből, a másik pedig az emberi ön­tudatból származtatja e törvényeket. Én nem hiszem, hogy Mózes a Sinai hegyen az égő csipkebokorból nyert ihletet a tízparancsolat kőbe­vésésére, de tudom azt, hogy a negy­vennapi elmélkedés és az ismert vallások törvényszerűségének vizsgá­lata megalkottatta vele azt a tör­vényt, amely évezredes alapja lett egy társadalomnak. És, hogy ennek sok tétele a fejlődés törvényszerű­ségeihez való alkalmazással alapja lehet a szocialista társadalomnak is. A ne lopj, vonatkozik a közös tu­lajdonra is. Vagy amikor a pap a felebaráti szeretetet hirdeti vajon nem szolgálja-e a szocialista huma­nizmust, sőt az internacionalizmust is, melynek egyik fejlett megjelenési formája a bajtársiasság. Vagy miért ne tenné magáévá a szocialista tár­sadalom a tiszteldt apádat és anyá­dat tételt, amely a családi élet alapja? Íme látjuk, sokban meg egyeznek csak az alkalmazás módjá­ban van sokszor eltérés. A miértek­ben és a hogyanokban. Szükséges tehát egy olyan erkölcsi alap (ha kell erkölcstan is) megalko­tása, amely az ember társas együtt­élését elviselhetőbbé, szebbé teszi, mint a múlté volt, de az embernek ember által való kizsákmányolását kizárja. Ez csak egyértelmű és egy­séges lehet mindazok részére, akik a szocialista társadalomban élnek, dol­goznak. A fenti két kérdés tisztázása után önkéntelenül felvetődik a harmadik fő kérdés. HOGYAN NEVELJÜNK? Nem akarok itt sem a nevelés kü­lönféle területével, sem eszközeivel foglalkozni mert az szakmai kérdés, de mégis meg kell állapítani a kö­vetkezőket: a) Helytelen az az álláspont, amely szabad kezet kíván biztosítani min­den pedagógusnak a módszerekben, csak eredmény legyen. Mindenki tisztában van azzal, hogy a módsze­rek különféle alkalmazása segíti vagy hátráltatja a pozitív jellemvo­nások kialakulását. Kell lenni a magyar pedagógia több évtizedes gyakorlatában olyan eljárásoknak, amelyek fiataljaink fejlődését előbb­re viszi. Igaz az, hogy itt az egyéni kezdeményezésnek tág teret kell biz­tosítani, mert egyéniséggé akarjuk a fiatalokat nevelni, de nem min­den áron. b) Az oktatást vissza kell szorítani az őt megillető helyre. Úgy kell ke­zelni, mint a legfontosabb (elválaszt­hatatlan) eszközét, de amelyből csak annyit és azt veszem ami szükséges ahhoz, hogy a nevelési célomat is elérjem. Adjam meg a gyermek ér­telmi szintjéhez igazodó tudás-ala­pot oly mértékben, hogy az az érte­lem fejlődését is szolgálja. Igen fontos az, hogy a gyakorlati élet által igazolt törvényszerűséget tanítsuk, így majd nem kerül ellen­tétbe a nevelt az igazsággal, legfel­jebb a hiszem és a tudom fog majd szemben állni egymással. Ez pedig a dialektikus materializmus megalapo­zásához vezet. Annál is inkább mert az ilyen ifjú maga is keresni és ku­tatni fogja a további törvényszerű­ségeket, igazságokat. Tehát oktatá­sunkkal fel kell kelteni a tudás és is­meretszerzés vágyát is. Ez a nevelési cél megvalósítása mellett biztosítani fogja a kiművelt emberfők sokasá­gát is. c) A fenti követelmények megvaló­sításához azonban feltétlenül sok pozitív jellemvonással rendelkező, határozott, céltudatos, szakmájában képzett nevelőkre van szükség (pe­dagógusképzés reformja). Olyanra, aki maga is tudja kinek, hogyan ne^­vel. Az októberi események bebizo­nyították, a pedagógusok és gyerme­keink tudnak lelkesedni. Ez a lelke­sedés 12 év alatt hiányzott, mert a nevelési céloknál a nemzeti sajátos­ságok erősen elmosódtak. A lelkese­désnek természetesen párosulnia kell nevelő felelősségérzettel. Nem mindegy, hogy személyes példánk­kal rombolásra, vagy építésre lelke­sítenek. Nem mindegy, hogy tartal­matlan jelszavak érvényesítésére lel­kesítünk-e és így neveltjeink életét veszélynek tesszük ki (az ilyen neve­lőben nincs meg az „anyáskodó ne­velői gondoskodás*’.) Vagy pedig a helyesen kiválasztott jellembeli fej­lődést szolgáló események, történé­sek és célok iránt lelkesítünk. Eh­hez a disztingváláshoz okvetlenül szükséges azonban, hogy a nevelő megfelelő ítélőképességgel rendel­kezzék, nehogy nemes érzelmeket akarva kelteni, az alantas ösztönök tömegét ébressze fel a neveltekben. Az ítélőképességet a nevelő csak a társadalmi, politikai problémák is­meretének birtokában szerezheti meg. Tehát jól képzett nevelőt (nem tanító tanárt) minél többet és job­bat az iskoláinkba, hogy kevesebb rendőr és bíró kelljen. d) Végezetül, de nem utolsó sor­ban szükség van egységes és állan­dó tantestületekre, akik a fenti szo­cialista nevelést megvalósítják. A tökéletes az lenne, ha ezek a tantes­tületek egységes világszemlélettel rendelkeznének. Ilyen nincs. De meg­közelíthető, ha a meggyőzés a vitat­kozás nemes fegyverével nevelik egy­mást. Egy azonban elengedhetetle­nül szükséges, ismerje mind a ter­mészet, a társadalom és a gondol­kodás összefüggéseit. A tevékenysé­güket ennek alapján végezzék össz­hangban a szocialista építés igényei­vel. Az ilyen tantestület csak ott ala­kul ki azonban, ahol az igazgató hi­vatása magaslatán áll. Határozott, céltudatos igazgatók kellenek. Nem okvetlenül kell, hogy kommunista legyen de a világnézete közel álljon már a materializmushoz és tetteivel munkája becsületes elvégzésével le­gyen híve a szocialista demokráciá­nak. e) A nevelés kettősségét meg kell szüntetni. Meg kell és meg lehet a szülőkkel értetni, hogy a szocialista erkölcs sem alábbvalóbb a valláser­kölcsnél, az is tud olyan derék, be­csületes embereket nevelni, mint amilyenek ők. (Ez a tétel részlete­sebb kifejezést igényelne.) Lehetne még sok mindenről, a pél­damutatástól kezdve a romantikáig, mint nevelési tényezőről írni­­, de majd máskor és mások. Végezetül még csak annyit, a ne­velésnek egyik nélkülözhetetlen fel­tétele a bizalom. Bízzon a nevelő a gyermekben, a szülőben. Népünk, társadalmunk a nevelőben. Vezetőink egy-két rossz esetből ne általánosítsanak hanem disztingváljanak. Állítsuk a nevelőt is biztos alapra. Egyértelmű, egységes irányítást kap­jon, de ne írják elő minden lépését. Tételezzük fel a nevelőről, hogy a rá bízott feladatot meg tudja oldani. A nevelés egyik alaptétele, hogy a nevelőben a jót fel kell tételezni. Ez álljon a nevelőkkel szemben is. Bárd Flórián ált. isk. igazgató, Bogyiszló. 3 SZAKSZERVEZETI ÉLET Megvalósítjuk határozatainkat (Több olvasónk kérésére a Népújságban minden vasár­nap egy-egy szakszervezet életéről, munkájáról számo­lunk be.) Az ÉDOSZ III. Kongresszusa 1956. augusztusában az élelmezési dolgozók élet- és munkakörülmé­nyeinek megjavítása érdekében, régi jogos sérelmeik orvoslására nagyfontosságú határozatot hozott. A határozat többek között elő­írta, hogy az egész élelmiszeripar­ban a régi hagyományoknak meg­felelően 1957. január 1-től kezdő­dően vissza kell állítani a­ termé­szetbeni juttatásokat. Meg kell szüntetni továbbá azt a lealacsonyító megkülönböztetést a bérezés terén, ami az élelmiszer­­ipari dolgozókat sújtotta, a többi iparágakkal szemben. Fokozatosan meg kell szüntetni az állandó éjjeli munkát és túlóráz­tatásokat. A határozatokat tettek követték. Ma már beszámolhatunk arról, hogy az ÉDOSZ javaslatára a köz­ellátási kormánybiztos 7/1956. sz. rendeletében, 1956. december 1-től az Élelmiszeripari Minisztérium felügyelete alá tartozó vállalatok­nál visszaállították a régi hagyo­mányoknak megfelelő természet­beni juttatást és kedvezményes vá­sárlást. A sütőiparban minden dolgozó­nak naponta egy kiló kenyeret, 4 darab süteményt, a húsiparban minden dolgozónak heti 1 kiló húst és egy kiló zsírszalonnát kell ki­adni ingyen. A malomiparban a dolgozó és felnőtt által eltartott családtagjai 220 kiló, kiskorú gyermekei 160 kiló búzát kapnak évente 130 fo­rintos egységáron. A söriparban naponta 2 liter sört, a dohány­iparban havonta 1000 darab ciga­rettát kell kiadni a dolgozóknál­, önköltségi áron. A bőriparban heti 5 liter bort, a paprikaiparban havi 50 deka paprikát önköltségi áron. A konzervipari dolgozók saját ter­mékeikért, szükségletüknek meg­felelő mennyiséget vásárolhatnak 20 százalékos árkedvezménnyel. A tejiparban dolgozóknak naponta egy liter tejet kell kiadni ingyen. Az Állatforgalmi Vállalat dolgozói kedvezményes hízottsertés-akció­ban részesülnek. A lealacsonyító bérezés megjaví­tására az ÉDOSZ javaslata alapján kormányunk határozatának végre­hajtásaként az Élelmiszeripari Mi­nisztérium 148/1956. számú rende­lete intézkedik. Ez a rendelkezés az élelmiszeriparban foglalkozta­tott munkás és kisegítő állomány­­csoportokat érinti 15 százalékos béremeléssel 1957 január 1-től. A hús, sütő- és malomipari dol­gozók nehézipari bérezésben része­sülnek, ami 30—35 százalékos bér­emelést jelent számukra. Intézkedés történt a normák megszüntetésére, ugyanakkor a munkák helyes átszervezésével mindinkább megszűnik az állandó éjjeli munka és a túlórázások. A határozat végrehajtásához közeledik, a dolgozók legnagyobb megelégedésére. Az ÉDOSZ elnöksége 1957. ja­nuár 28-án ismét fontos határoza­tot hozott az átmenetileg munka­­nélkülivé vált szakszervezeti tagok segélyezésére. E határozat alapján a munkanélküli szakszervezeti ta­gok egyszeri 250—700 forintos munkanélküli segélyben részesül­hetnek. Ezt követően esetenként rendkívüli segélyt kapnak. A segélyeket a területi bizottság folyósítja a munkakönyv és szak­­szervezeti tagsági könyv felmuta­tása mellett. A határozat végrehajtásához azonban meg kell mutatkozni a dolgozók szolidaritásának, munka­­nélküli segélybélyeg vásárlásán ke­resztül. Minél nagyobb lesz a dolgozók szolidaritása a bélyegek vásárlásá­nál, annál nagyobb összeg áll a szakszervezet rendelkezésére a munkanélküli segélyek céljára. A határozat végrehajtása tehát nem kevésbé a dolgozókon múlik. Meg vagyunk győződve arról, hogy szakszervezetünk tagsága, látva a határozat nemes célját, meg­felelően fogja támogatni annak végrehajtását. ÉDOSZ TERÜLETI BIZOTTSÁG IkÄtäÄnet­a, 'Tlywida 'éfiaíedeinek Erősen nagyothalló ember vagyo­k. A második világháborúban, robba­nás következtében elvesztettem hallásomat, s a háborúnak ezt az átkos hagyatékát viselem életem végéig. Nagy csend vesz körül, pedig, de sze­­rettem hajdan hallgatni a zenét, a m­adárcsicsergést a patak csobogását a szél zenéjét. Süketségem gyógyíthatatlan, s ez keseríti meg életemet. Keserű, magának élő ember lettem a második világháború óta, s keserű­ségemet fokozza az, hogy bár dolgozni tudok, kevesebb értékű embernek érzem magam a többinél. Sokszor viccelnek velem, sőt, ki is nevetnek sü­­ketségem miatt és ez százszorosán fáj érzékenységemnek. Éppen ezért nagyon jól esik, ha azt látom, hogy törődnek, s türelme­sen elbeszélgetnek velem, mint ahogy ezt tapasztaltam a Szekszárdi Nyomda gépszedőinek körében, ahol egy héten keresztül villanyszerelési munkát végeztem. Kedves Barátaim! A sajtón keresztül köszönöm meg figyelmességü­ket, melynek folytán az egy hét alatt sikerült elfelejtenem azt, hogy na­gyothalló ember vagyok és százszázalékos értékű embernek éreztem ma­gamat. Legyen az Önök magatartása megszívlelendő példa azok számára, akik lekicsinylik, kigúnyolják a rokkant, testi fogyatékoságú embereket. KEREKI JÓZSEF villanyszerelő. Igazságosan, mint Mátyás király A Dombóváron lezajlott értelmiség gyűlés egyik hozzászólójának szeret­­nék válaszolni. Ott voltunk a gyűlé­sen, de az értékek mellett észrevet­tük azt is, amit más nem. Dr. Cserte Béla a történelemtanítás visszásságai­ról, ferdeségeiről beszélt, s álláspont­ját nemlétező tényekkel támogatta Azt mondotta, hogy míg Nagy Péter orosz uralkodót pozitívan értékelték addig Mátyást elmarasztalták, min­despotát. Ez utóbbi fogalom ugyan nem tisztázódott, de másra itt aligha lehet gondolni, csak Mátyásra, min az akaratát sokszor kérlelhetetlenü érvényesítő erőskezű uralkodóra. Ez az akarat pedig a központosított ál­lamhatalmat jelentette akkor. Meg lehetne támadni Mátyás Poli­tikájában nem egy mozzanatot. Vitat­kozni lehetne az igazságos Mátyá jobbágyszeretetéről és szigorú és­­szerűséggel felépített adórendszeré­ről, vagy a már eddig is sokat vitatott nyugati háborúinak hódító, illetve szükségszerű voltáról. De olyan kifeje­zett történelmi irányzat, vagy iskolai tankönyv nem volt és nincs, amely Mátyás központosítási politikáját, mint elítélendő despotizmust értékel­­te volna. Ebben a kérdésben mindig egyeztek a vélemények és értékelé­sek. Hogyan született hát akkor ez a ferde összehasonlítás? A szovjet történetírásban volt egy olyan helytelen felfogás, hogy tekin­tettel a szovjet állam kétségtelenül nagy eredményeire igazolni kell en­nek az államnak múltját az elődjét is, így a cárizmus egy-egy akció­­ját (inkább külpolitikai) sokkal ked­vezőbb színben tüntették fel, mint az megérdemelte volna Nálunk ponto­­san fordított volt a helyzet. Talán a jelen erényeinek erősebb hangsú­lyozása, vagy egyéb okok miatt túl­­szigorúak voltunk történelmi őseink­hez. Ezek a hibák ferdítésekhez ve­zettek de a torzulások sohasem há­borgatták Mátyás koh­ályt a központo­­sításért. Az értékelés erről az volt és most is az, hogy a feudális nagyurak letö­rése csak hasznára vált az országnak és különösen szükséges volt azért, mert a török hódítóval csak egy erőst központosított hatalom tudott szembe szállni. Ebben a kérdésben tehát dr. Cserta Béla akarva, vagy akaratla­nul egy — eddig nem létező — új hi­bát gyártott, s hogy ezt senki sem vet­te észre a dombóvári gyűlésen, az arra figyelmeztet, hogy józan, hide­­gebb ésszel kell eljárni a régi hibák megszüntetésénél. Az iskolai, különö­­sen a történelemtanítás ferdeségei­­nek megszüntetéséhez nem elég a lel­kes felháborodás, mert a végén még Mátyás királynak is rossz hírét kel­tik. Olyan vitára van szükség, amely minden valóságos hibát felfed anél­­kül, hogy nemlétező újakat terem­tene. És végül még egy gondolat, amely akaratlanul is felvetődött bennünk a két történelmi férfiú ilyenfajta szem­­beállítása kapcsán. Mondjuk meg a valót, akarva, akaratlanul a naciona­lizmus, a sovinizmus szószólóit segíti az ilyen beállítás. Kinek használ ez?­­Nyilvánvalóan azoknak, akik újra fel szeretnék szívni a gyűlölködés láng­ját, nehezíteni akarják a kibontako­zást. Ezt úgy gondoljuk egyetlen be­­csületes ember sem akarhatja.

Next