Tolna Megyei Népújság, 1957. március (2. évfolyam, 51-77. szám)

1957-03-13 / 61. szám

4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG Csendes beszélgetés Gyöngyös Bélával képekről, képzőművészetről és kiállításokról Talán kezdjük a portrénál, bár ennek elsősorban ő az avatott mestere. Gyöngyös Béla, a Tolnán élő festőművész, nem tartozik a legfiatalabb festőgenerációhoz, de az anyakönyvi adatok úgy látszik közömbösek a művészetben, mert Gyöngyös Béla ma is olyan fiatalos lendülettel dolgozik, hogy a legfiatalabb generáció is megirigyelhetné. Ennek az örök fiatalságnak valószínűleg Nagybánya a titka, amely modern képzőművészetünk bölcsője lett, s amely München akadémizmusa után megtalálta az utat a természethez és a kötetlenebb festési módhoz. Gyöngyös Béla, is Nagybányáról indult el s a legavatottabb mesterek, Hollósi, Ferenczy, Réti egy életre szóló útravalóval látták el. Mert Nagybánya — és ez a legnagyobb , érdeme — nem rajztanárokat nevelt, nem is merev akadémikusokat, mint München, hanem művészeket. Ezért van az, hogy Nagybánya ma is elevenen ható erő lehet művészetünkben, amelynek hatása alól ötven éve egyetlen festőnemzedék sem vonhatja ki magát. — Persze az én életem mindig kettős vágányon futott — mondja Gyöngyös Béla. — Az én generációm még abban a speciálisan magyar világban indult, amikor a művészetet az élet szép ráadásának tekintették, dicséretes időtöltésnek, de nem kenyérkeresetnek, így történt, hogy művészeti tanulmányaim mellett családom rábeszélésére mást is kellett tanulnom, valami hasznosat, amiből meg is lehet élni. S a régi Magyarországon mi volt ez más, mint a jog. A „jogász-nemzet vagyunk“ régi, hamis jelszava mögött annyi volt az igazság, hogy az ember jogi diplomával valóban minden lehetett, esetleg olyan is, amihez nem értett. Kedvem és hajlamom ellenére így lettem én is jogász, de ez sem egy pillanatra sem jelentette azt, hogy hűtlenné kellett volna válnom a művészethez. — A jogászkodás — folytatja Gyöngyös Béla — egyébként is hagyott időt másra. Nagybányán sokat tanultam, de például hasonlóan jót tett, amikor pesti éveim alatt az egyik színházi képeslapnak rajzoltam. Ezek a gyorsan, hevenyészve készített rajzok, amelyekből ugyanakkor nem hiányozhatott a karakter, erősen a grafika felé terelték a figyelmemet, amit ma is nagyon szeretek. Erről a grafika iránti szeretetről minden szónál ékesebben beszél az a hatalmas rajzgyűjtemény, amely az évek során gyűlt össze Gyöngyös Béla műtermében. Javarészük ceruzarajz, de nem egy rézkarc, sőt monotípia is akad közöttük. — Legjobban persze mégis az olajat szeretem — mondja. — Ennek egyik első állomása az a még nagybányai időszakom alatt készült kettős arckép, amit szüleimről festettem, s amit ma is nagyon szeretek. Később egy nagyobb külföldi tanulmányutat tettem s ennek több másolat az emléke, amelyek ottani múzeumokban készültek. S attól kezdve minden év meghozta a maga kisebb- nagyobb olajfestményeit is, tájképeket, portrékat, s főleg az utóbbi időben csendéleteket. Körben, a falakon mindenütt Gyöngyös Béla festményei, főhelyen a pályakezdő kettős arckép. Körülötte az utóbbi években készült, még eladatlan képek, melyek közül egy mezei virágcsend, » élet hívja magára a figyelmet. De i» sok a családi vonatkozású kép is,!1 a művész költőfiának nagyméretű arcképe s több képen is a kis1. unoka. 1 . — Viszontlátjuk-e ezeket a ké J s pékét kiállításokon is? (i — Egyelőre nem — válaszolja• Gyöngyös Béla. — A Tolna megyei 11 képzőművészet helyzete sajnos* változatlanul siralmas. Mindent kiállítás, így a most nyíló is, teljesen alkalomszerű, melyen a véletlenül összehordott képek között egy alkalmi s tegyük hozzá, nem is is mindig szakértőkből álló zsűri válogat. Ennek aztán az eredménye az, hogy szervezett, a festők érdekeit szolgáló képzőművészeti, élet helyett hevenyészett, alkalom, szülte kiállítások vannak csak a megyében, amelyek inkább gátolják, mint segítik a festőket. Pedigi» tehetségeknek nem vagyunk mi sem híjjával. Közöttünk él Czencz János, itt van Szabó Dezső, vagy hogy a fiatalabbakat említsem, az egyre fejlődő, teljesen autodidakta Staub Ferenc. De sajnos túl sok egyéni érdek játszik közre ahhoz, hogy egészséges képzőművészeti ítélet alakulhasson ki. Én egyébként sem tartozom a harcos, könyöklő emberek közé. Végzem a munkámat, legjobb tudásom és becsületem szerint s azt hiszem, ez a legtöbb, amit egy festőtől kívánni lehet. Mi is ezt hisszük s nem is kételkedünk abban, hogy Gyöngyösi Béla ezután is, mint eddig, sok i szép alkotásban örökíti meg a tolnai tájat és a tolnai embereket. (cs) (J Hét évszázad magyar versei Gyöngyösi István: Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága Vízszintes: 1. Az idézet kezdete. 12. Mezőgazdasági szerszám. 13. El kell takarítani. 14. Időjelző. 15. Háziállat. 16. Sivatagokban közlekedő kereskedelmi utazótársaság. 17. Higany vegyjele. 18. Már meghalt. 20. Mindenki elolvassa ezt a Zola-könyvet. 21. Női név. 22. Orosz elöljáró szócska. 24. Eszmei elképzelés — fordítva. 25. Sporteszköz. 26. A. C. 28. Kiejtett betű. 30. Névelő. 31. Módhat rag. 33. Igen mozgékony. 35. Eltulajdonítani — fordítva. 36. Férfinév. (Utolsó előtti kockába két betű kerül.) 37. Ablak oroszul. 38. Juttat? 40. Bibliai személy. 41. Nekem nem kell. 43. Ital — ékezetfelesleggel. 44. Talált. 46. Híres színész volt. 48. Kicsoda. 50. Rajkai László. 52. Orosz folyó. 53. Sportol. 54. A vízszintes 1. folytatása. Függőleges: 1. A vízszintes 54. alatti folytatása. 2. Hibáztat. 3. Nem mer egészen! 4. Város Afrikában. 5. Mohamedán biblia. 6. Fontos csatorna — fordítva. 7. A huszár megnyergeli. 8. Vizet ad — ékezetfelesleggel. 9. Én, olaszul. 10. Orosz hegység. 11. Fent. 19. Pl. a Balaton. 21. Kettő, római számokkal. 23. Karcsapás az úszásnál. 25. A függ. 32. folytatása. 27. Fiatal paripa. 29. Micsoda oroszul. 30. . .mars. 31. Vásárolta. 32. A függ. 1. alatti folytatása. 33. Összetevők eredménye. 34. ülteti. 37. Rokon. 39. Igen oroszul. 41. Burgonyafajta. 42. Fogkrém. 45. Nem erjed meg egészen! 47. Kevert bár! 49. Szánkban érezzük. 51. E nap. 53. Hat római számokkal. 55. Névelő. 56. Kálium vegyjele. Megfejtendő: az idézet a következő( sorrendben: vízsz. 1, 54, függőleges 1, 32 és 25. 1951. MÁRCIUS 13. Édes öregem! Tavaszi levél írta: Jánosy Zoltán Tavasz közeledtén sok bolond gondolata támad az embernek. Bölcsek, bolondok, egyaránt boldog nyűgként veszik tudomásul, hogy van valami új a levegőben, valami olyan örök medicina, amelytől lázas lesz a láztalan, a beteg pedig életre kap. Nincs itt kivétel, még csak annyi sem, amennyi megerősítené ezt a szabályt. A tavasz: bolondság. Fejtetőre áll minden, — még az ilyen javíthatatlan pennakoptató is, mint amilyen én vagyok. Meg Te. Mert Te is megbolondultál, ugye, érzed? Persze, hisz ezt nem lehet nem tudomásul venni, — de vigasztalódj. Vigasztalni annyi, mint elfogadni egy erősebb és kegyetlenebb igazságot... Tudod, hogy 30 éve érettségiztünk? Akkor is egy ilyen bolond tavasz háborította meg az amúgy sem túl józan fiatalságunkat. Akkor voltál Te szerelmes Anikóba, én pedig akkor szakítottam Marikával. Aztán egyetem. Külföld. Nálad Anikó után még Anna-Marie, Tünde, Glory és Mabel jöttek, nálam Marika után senki, csak a könyvek, meg a zene. Te megnősültél, én megvénültem. Szóval: Te voltál az okosabb, én a boldogabb. Ezt 30 év után már nem is nehéz lemérni. Te azóta lettél valaki, nekem ma sincs se rangom, se címem. Te az összkomfortot szereted, én a kötetlenséget, esküdsz a francia salátára, én meg a száraz kolbászra. Kedvenc íród van és kedvenc operád és a balettet nemcsak elvontan szereted, viszont néha elszédülsz egy pillanat töredékéig, mert ez jól áll a Te korodban. Orvosod van, s persze aranyfogad, több is meg a valaha jobb sorsra érdemes lelked mélyén egy kis nem orvosolható savanyújóskaság, ami ilyentájt majdnem keserűséggé komiszul. Nekem is már csak a füttyös kedvem a régi meg a töltőtollam. Az egyik elszórakoztat, a másik meg eltart. Tehát röhögnivaló a különbség — márpedig a különbség távolság is — kettőnk között. Hogy most mégis írok Neked, a harminc év előtti barátság bizony, kicsit kihűlt szeretetéből teszem. Mert kár Érted. Nem sajnállak, annál Te sokkal többet érdemelsz, de segítenem csak kell valahogy. Hát, ’gén. Láttalak tegnap este, öreg fiú, és annyira meghökkentem, hogy felébredt bennem a régi barátság emléke. Nekipirulva kellemkedtél a harmadik asztalnál azzal a kis szőke tigrissel, aki úgy látszik a balett múzsája a Te számodra, s aki ezt nyilván már ezen az első találkán sokkal jobban tudta, mint Te magad A virágárus kislány minden hóvirágát odaraktad a művésznő elé, — gáláns akartál lenni, de csak nevetséges voltál, meg szánalmas is egy kicsit. Tigrisnek hóvirágot? Megfogtad a kezét és harmincéves hazugságaidat, kicsit ugyan leporolva és mégis mosolyosan, odasúgtad és odaszórtad a lábai elé és közben szívesen bevettél volna egy kis szódabikarbónát, mert égett a gyomrod az izgalomtól, meg a savtól, meg attól az egész összkomforttól, amelybe belepocsékoltad az egész életed ... Kellemkedtél, pirultál, súgtál és ígértél is, (biztosan meg nem valósítható dolgokat is), és boldog voltál, mert újra randevút kaptál ahogy véletlenül ezt a búcsúzástoknál meghallottam. Mert ő elment, Te’ ottmaradtál. Ott maradtál és alig ismertem Rád. Minden tartás kiment belőled: összeestél, mint a hasbeszélő elmaradhatatlan baba partnere az utolsó szám után mintegy belül üres baba, akinek ruhája van, de belseje nincsen. Ő elment, de ott maradtak a neki adott hóvirágok, a neki mondott hazugságok és ott maradtak a Te éveid, mert azok nem mentek el ővele. A főpincértől a visszajáró pénzhez egy pohár vizet is kértél, bevetted a szódabikarbónát, s elvonszoltad magad Te elkésett lovag, Te összkomfortos szomorúság. Te olyan nagyon szegény ember... s hitted, hogy ő el fog menni a második randevúra is, de ettől sem lettél sem erősebb, sem fiatalabb és a szájízedben nem a csók, csak a szódabikarbóna lúgos íze volt az egyetlen, igazi emlék. Így mentél ki az utcára, abba a tavaszba, amely éppen olyan, mint az a harminc év előtti, ha ugyan még emlékszel reá. Utánad nem sokkal én is útnak eredtem. Most már azért az én utam is egyre rövidülnek, nyilván fordítottan arányosak az élet hosszúságával. Bementem a törzs eszpresszómba anélkül, hogy akartam volna valamit az én életemben különben is a legszebb, hogy még a saját akaratomnak sem vagyok rabszolgája, még azt is akarhatom, hogy ne akarjak... Szóval: — csak rá ne mondd, hogy deus ex machinal — ott volt ő is. A Tigris. A kedves, a szelíd, a lebegő ő, aki otthagyta a Te hóvirágodat (egész kosárral) és otthagyott Téged egy reménybeli randevúval. Ott volt és nem! Nem Te rólad ábrándozott öreg Fiú, mert a vele lévő fiatal fiú ezt nem is tűrte volna, aki különben nem is a kezét fogta, hanem a vállát ölelte, nem is suttogott neki, hanem egész illetlen hangossággal Ozi-nek titulálta, (micsoda metamorfózis: Tigrisből , őz!) és Őzi ezért nagyon boldog volt. Nézd, én nőtlen vagyok, és látom, mikor boldog egy nő. És Őzi most nő volt, engedelmes és alázatos, csodálkozó szemű és odaadó, és úgy nézte a fiút, mint... Eh, nem. bántalak tovább. Még csak annyit: jött a virágárus leány (mint egy novellában), a fiú meg egyetlen csokor hóvirágból kihúzott egyetlen egy szálat, és azt bedobta a leány ruhakivágásába — szemérmetlenül és biztosan, erősen és fiatalon, azt az egyetlen egy szálat, a nem is olyan szép, de olyan nagyon igénytelen és buta kis hóvirágcsokor egyetlen egy szál virágát. Utána elment a fiú. De magával vitte azért ,a hóvirágért — érted? — azért az egyetlen egy szálért egy olyan csóknak az ízét, amiért most én is odaadnám ezt a kopott tollat, amellyel most neked írok és amelyik eltart engem. Hát ennyi volt az egész... Meg kellett írnom, hogy vigasztalódj, mert vigasztalódni annyi, mint elfogadni egy erősebb és kegyetlenebb igazságot. MEGYÉNK LEXIKONA Naplórészlet az 1848-as dunaföldvári eseményekről is. 1849. Január 5 A postahivatalt bezárták s még az újságokat sem adják ki. . . Január 30. Az egész hónapon át bezárva volt postahivatalt ma nyitották meg: a leveleket felbontatlanul, szabadon kézbesítik. Február 17. A magyar kormány Debrecenből egy komisszáriust küldött, aki tegnap és ma muzsikaszó mellett sok ifjat toborzott össze, s miután a sóhivataltól 4000 forintot kapott, a magyar katonaság részére összeszedett ifjúsággal átkelt a Dunán és Debrecenbe távozott. Február 28. Ma délután 2 órakor 1500, nagyobbrészt lovas császári katona érkezett a városba, akik egy hirdetményt s egy császári zászlót tűztek ki a városházára, a sóhivatalra és a templom tornyára. Este gőzhajón Budára utaztak. Leginkább szlavoniták, lengyelek és szerbek voltak. Március 1. Ma délelőtt 10 órakor gyalog császári katonák érkeztek török muzsikaszóval, s miután szigorúan meghagyták a városbelieknek, hogy a király iránt való hűségben megmaradjanak, délután gőzhajóra szálltak s éjjel Budára utaztak. Ugyanez történt másodikon is. Március 4. Délután 4 órakor Budáról császári katonák érkeztek a solli partra, de mivel féltek a magyaroktól, kik hét ágyúlövést bocsátottak rájuk, a mi földvári részünkre hajóztak s miután az éjét itt töltötték, reggel ugyanazon a hajón visszamentek. Március 7. A solli részről — leginkább földmívelőkből álló — magyar csapat hajózott át reggel 11 órakor: letépték a császári zászlót és hirdetményt a városházáról s félóra múlva ismét eltávoztak. Lehettek vagy százan, mindannyian fegyverrel. Este ismét visszajöttek s letépték a még fennlévő császári zászlókat, amelyeket aztán magukkal vittek Soltra. Elfogatásukra már éjfél tájban megérkezett a császári serg, de mivel a Soltiak az Alsórévnél már a Dunában voltak, csak néhány lövés dördült mindkét félen. Hanem aztán a császáriak öt éjjeli őrcsapatot átvitték. Ezeket megtámadták, tizenegyet leöltek közülük, a többit megszalasztották. Mikor már a városon kívül voltak, tizenkétszer lőttek a népre ágyúból. E zenebona alkalmával a templomokban szünet nélkül harangoztak s reggel 4 óra tájban állt be ismét a nyugalom. (Tulajdonképpen azért harangoztak, mert az Alsórévből visszatérő horvát katonaság megölte a sóhivatalnál virrasztó magyar őröket s a nép ennek hallatára föllázadt. Ki-ki fogott azt, amit ért. Dorongokkal, kaszákkal, baltákkal s vasvellákkal rohantak a katonaságra s igen sokat elemésztettek közülük. Akárhány megsebesült horvát katonát élve temettek el a paksi utcai temető körül volt vermekbe.) Március 0. 1700 császári katona jött a városba délután 2 órakor s az alsó részekben helyezték el őket a házakba tizenkint. Április 13. Az éjjel zavar támadt. Az a hír keringett, hogy a császáriak közelednek. A kormány komisszáriusának szigorú rendeletére éjjeli 1 órakor elsütötték a felsőszőlőben elhelyezett mozsarakat, búgtak a harangok... Mindezek ellenére semmi nem történt. Április 21. A császáriak átkeltek a Dunán, megütköztek a mozgó csapatokkal s a révbeli csárdát fölgyújtották. Úgy mondják, hogy az ütközetben négy magyart elfogtak, 16-ot megöltek, a császáriak közül három megsebesült s egy még aznap meghalt, egy 24-én, egy pedig fölépült. Április 28. Jellasisch József horvát bán 20 000 katonával s 60 ágyúval jött a városba, elfoglalta. 14 ezer katona pedig a városon kívül, a pentelei és paksi úton ütött tábort. .. Május 13. Hajnalban császári katonaság jött a városba és a magyar zászlók mellé a tornyokra a császáriakat is kitűzette; azután 15-én a városháza előtt egy akasztófát állíttatott föl s Derecskey Lajos nevét ráfüggesztvén, a magyarok jövetelének hírére eltávozott. ..