Tolna Megyei Népújság, 1957. március (2. évfolyam, 51-77. szám)

1957-03-15 / 63. szám

TOLNA , J y * LETÁRJAI EGYESÜLJETEK! MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT ÉS A TANÁCSOK LA II. ÉVFOLYAM, 63. SZÁM. ARA: 50 FILLÉR PÉNTEK, 1957. MÁRCIUS 15. r Március 15 eszméinek örököse a szocialista Magyarország Kállai Gyula elvtárs beszéde az operaházi díszünnepségen A díszünnepség elnökségében fog­lalt helyet Dobi István, a Népköztár­­­saság Elnöki Tanácsának elnöke, Kádár János, a forradalmi munkás­­paraszt kormány elnöke, az MSZMP központi bizottságának elnöke, dr. Münnich Ferenc, a kormány első el­nökhelyettese is. A Himnusz hangjai után Dobi Ist­ván, az Elnöki Tanács elnöke nyi­totta meg az ünnepséget majd Kállai Gyula művelődési miniszter az MSZMP központi bizottságának titkára, az MSZMP intéző bizottságá­nak tagja mondott ünnepi beszédet. Ünnepeljük a magyar nép forra­­­­dalmi lendületét, s vezetőiknek, a lánglelkű férfiaknak a bátorságát, amellyel új alapokra akarták fektetni a nemzet életét. Velünk együtt ün­nepli ezt a napot a szocialista béke­tábor, az egész haladó emberiség. — Különösen velünk van e napon a ba­ráti Szovjetunió, amely másodízben mentette meg e nap forradalmi em­lékét a fasizmus szennyétől. Közel egy évszázadon át azonban a hivatalos Magyarország, amikor 1848- ra emlékezett, nem forradalmi demo­kratikus örökségét nem a nép forra­dalmi lendületét és elszántságát, s vezetőinek bátorságát és a néphez való hűségét ünnepelte. A tőkés és földesúri Magyarország, ha szavak­­­ban hódolt is negyvennyolc emléke előtt, lényegében meggyalázta negy­vennyolc minden forradalmi demok­ratikus tettét, vezetőinek tiszteletre­méltó emlékét. Ma tizenkettedszer ünnepljük ezt a napot hivatalosan is történelmi sze­repének s forradalmi jelentőségének megfelelően. Ma az ország vezető és kormányzó tényezőjévé emelkedett nép bátran és szabadon mondhatja ki 1848 forradalmi gondolatait, igazi célkitűzéseit, vonhatja le s alkalmazhatja az 1848—49-es forradalom és szabadságharc élő tanulságait korunkra, s szembesítheti a több, mint száz esztendővel ezelőtti korszak forradal­mi demokratikus törekvéseit korunk haladó szocialista törekvéseivel és célkitűzéseivel. Az a körülmény azonban, hogy még csak alig egy évtizede­­ idézhet­jük szabadon március igazi forra­dalmi szellemét, természetesen nem azt jelenti, hogy 1848 forradalmi esz­méi közel száz évig a Hamupipőke álmát aludták és csak 1945-ben éb­redtek új életre hamvaikból. Ez természetesen nem így van. A magyar nép nagyszerű erőfeszítései, sajnos, 1848—49-ben a külső és belső reakció egyesített csapásai következ­tében elbuktak. E keserű tényből azonban nem az következik, mintha Világosnál 1848—49 forradalmi és szabadságharcos eszméi is kapitulál­tak vagy éppen sírba szálltak volna. Éppen ellenkezőleg, a magyar nép, amelynek égető nemzeti és demokra­tikus követeléseit fejezték ki, soha sem nyugodott bele a vereségbe, ha­nem szentül őrizte szívében a nagy forradalmi örökséget. Az elmúlt szá­zad fejlődésének egyik legjellemzőbb vonása, hogy a kifejlődő, megizmo­sodó osztállyá szerveződő munkás­­osztály vált a társadalmi haladás ve­­zető osztályává. Saját társadalmi fel­­szabadulásáért és az egész dolgozó nép felszabadításáért küzdve 48 for­radalmi örökségének is fő letétemé­nyese lett. S a forradalmi munkásosz­­tály megtanulta, hogy Magyarorszá­gon dolgozó nép hatalmáért, az or­szág nemzeti függetlenségéért és szabadságáért folyó harcnak egyik fő kiindulópontja: 1848. így vált 1848 forradalmi demokratikus lobogója a tőkés földbirtokos uralom megdönté­séért folyó küzdelem forradalmi zász­lójává. A hazánkban nemrég lezajlott el­lenforradalmi felkelés 1848 tiszta zászlaját sárral mocskolta be- Kölcsön vették 1848—49 hőseinek ne­veit, harci jelszavait, jelmezeit, hogy ebben a hagyományoktól megszen­telt álruhában, s ezen a kölcsönzött nyelven játsszák el a magyar történe­lem új jelenetét. Az ellenforradalmat elkeresztelték nemzeti forradalom­nak, a burzsoá nacionalizmust és a szovjet­ellenességet nemzeti kommu­­nizmusnak. A munkásosztály érdekvédelmét hangoztatták, de tagadták a munkás­­osztály vezető szerepét, szocialista for­radalmároknak is nevezték magu­kat, de megtagadták a proletárdikta­túrát. Az ellenforradalom e tragiko­mikus szerepe eljátszásához az előre­tolt osztagokat elsősorban azokból az úgynevezett kommunistákból tobo­rozta ,akik a Rákosi-féle vezetési módszerek ellenzékének tüntették fel magukat, a valóságban viszont már hosszú idő óta párt, és Szovjetunió­ellenes frakciót képeztek a párton belül. Rajtuk kívül az ellenforrada­lom főleg a magyar értelmiség szer­vezeteiben, az írószövetségben, az újságírószövetségben a Kossuth-klub­ban és a Petőfi-körben igyekezett lá­bát megvetni. A pártonkívüli ellenzék szellemi vezetői és fő segítőtársai így elsősorban egyes írók, új­ságírók fiatal értelmiségiek egyetemi hallgatók voltak.­­ Ezek az elemek a hibás pártvezetés elleni támadásukat gyors ütemben kiszélesítették az egész párt, a népi demokrácia ,a szocializmus és a Szovjetunió ellen s bemocskolták a népi demokrácia minden vívmányát. Közülük számosan a szocializmus hí­vének adták ki magukat, s ugyanak­kor az ellenforradalmi erőkkel vagy nyílt szövetségre lépve, vagy az ellen­­forradalom nyomásának engedve, le­tértek a munkásosztály, a dolgozó nép álláspontjáról, elárulták a for­radalom ügyét s az ellenforradalmi érdekek szolgálatába szegődtek. Sajnálatos dolog, hogy Losonciék és Háy Gyuláék pártellenes és állam­­ellenes agitációjuk során „a demok­ratizmus” jelszavával, s a 48-as jel­szavakkal rútul visszaélve, sok jó­szándékú, becsületes, néphez és nem­zetéhez hű embert is megtévesztettek, különösen az értelmiség és az ifjú­ság körében. A 48-as jelszavak és kosztümök ellenére elárulták 1848 forradalmi örökségét is, becsapták a jószándékú emberek nem kis részét. Nem most vetődik fel a magyar társadalmi és osztályharcokban a kérdés: Kik március 15 igazi örö­kösei? Szerintünk az igazi örökösök azok, akik március 15 valódi szellemében cselekszenek, akik Kossuthnak, Pető­finek, Táncsicsnak nemcsak a nevét, hanem a szellemét is idézik, akik 1848—49 példáját, útmutatásait és történelmi tanulságait a változott történelmi viszonyok között tovább­fejlesztik, akik a régi forradalmi hagyományokat a fejlődés új hagyo­mányaival gazdagítják. A március 15-éhez való viszonyt és ennek jellegét mindenkor az hatá­rozza meg, hogy az egyes társadalmi osztályok, rétegek és törekvések kép­viselői milyen viszonyban állanak a nemzet előtt álló időszerű feladatok­kal. Akik a jelenkor haladó, forradal­mi mozgalmaival szemben pozitív ál­láspontot foglalnak el, pozitív állás­pontot képviselnek a 48-as forradal­mi örökség kérdésében is, és megfor­dítva: haladásellenes, forradalomelle­nes reakciós erők soha, semmilyen körülmények között nem lehetnek forra­dalmi hagyományok igazi örökösei. Az örökség csak a haladó osztályok forradalmi képviselőit illeti meg. A 67-es kiegyezés után, azt köve­tően, hogy a magyar földesurak és tőkés szövetségeseik a nemzeti füg­getlenség, az állami önállóság köve­teléséről lemondva kiegyeztek a Habsburg monarchiával, csakhamar új mozgalom indult meg hazánkban: a munkásság szocialista mozgalma. A századforduló idején szervezeti­leg is megerősödve jelent meg az új osztály a magyar politikai élet színterén: az ipari munkásság. Ez az osztály a politikai porondra való lépésével új irányt szabott a társa­dalmi fejlődésnek. A szocializmus eszméi, amelyről 48-as átalakulás forradalmi demokratái, a világ­szabadság énekese, Petőfi és a vö­rös republikánus Táncsics álmodoz­tak, testet öltöttek, s az utópiák világából a történelem napirendjére kerültek. Ez azt jelentette, hogy volt már gazdája, történelmi örököse 1848 forradalmi hagya­tékának is, s a porondra lépő ipari munkásságban a falu sze­gényei is megtalálták az addig hiányzó szövetségest, a vezető erőt a nagybirtokos uralom elleni harcukban. Az ipari munkás­ság első politikai fellépésétől kezdve újra felharsant 1848 csatakiáltása: Le a Habsburg uralommal! Le a nagybirtokkal! E történelmi feladat 1848-as és századvégi megfogalmazása között azonban két lényegbevágó különb­ség is volt. Az egyik az volt, az ipari munkásság megjelenésével már nem egyszerűen 1848 két fő feladatának — az ország függetlensé­gének s a jobbágyság felszabadítá­sának — nagy történelmi problémá­járól volt szó, hanem azoknak az új feladatoknak megoldásáról, amelyek a kapitalista fejlődés következtében jelentkeztek társadalmi és politikai életünkben. Az új követelések, az új történelmi feladatok jelentkezése természetesen új értelmet adott a régi követeléseknek is, így 1848 for­radalmi örökségének is. Másik lényegbevágó különbség pedig az volt, hogy az ipari munkás­sággal nem egyszerűen egy új osz­tály, hanem olyan osztály jelent meg a színen, amely az eddigi osz­tályokkal szemben a társadalmi ha­ladás élenjáró osztályát képezte, különösen azután, hogy létrejött az osztály új típusú forradalmi élcsapa­ta, a Kommunisták Magyarországi Pártja. Ettől az időtől kezdve: 1. 1848 igazi forradalmi örököse a munkásosztály és ennek forradalmi pártja lett; 2. 1848 most már társadalmi és politikai fejlődésünknek nemcsak egyik fő kiinduló pontja volt, hanem a munkásosztály vezetésével a társadalmi és politikai megújho­dásért folyó harc egész prob­lémakörének szerves és elide­geníthetetlen része, az új történelmi feladatok megvaló­sításának feltétele is. A kommunista párt, megalakulá­sától kezdve, tehát csaknem negyven esztendeje, őrizte leghívebben márciusi hagyományokat, s küzdött a forradalmi örökség megvalósítás (Folytatás a 2. oldalon.) W 1848 szellemében 1848 március 15-én valami új kez­dődött, valami olyan, ami kimond­hatatlanul megfélemlítette „ros­­­szul”” az arisztokráciát, olyan va­lami történt, amelynek igazsága csaknem egy évszázadon át rette­gésben tartotta a magyar uralk­odó osztályt, s ami bekerült hazánk történetének legfényesebb lapjaira 1848 előtt a feudális urak meg­szokták, hogy hosszú országgyű­lésre Pozsonyba utazzanak és ott vitatkozzanak, de lényegében sem­mi érdembeli dolgot ne tegyenek hazánk függetlensége, népünk hala­dása ügyében. Pedig amikről vi­táztak, ugyancsak égetően fontos dolgok voltak. Sehogy sem szüle­tett meg a társadalmi haladás ál­tal felvetett kérdésekre a meg­oldás. 8—10 órás obstrukciókat tartottak, érveltek, magyarázkod­tak, hogy miért nem lehet meg­tenni valamit akkor, amikor an­nak megoldását az egész nemzet sürgette, követelte. A pozsonyi diétán (országgyűlé­sen) az arisztokratákon, feudális nagybirtokosokon kívül részt vett a középnemesség. A középnemesek egy része felismerte és harcolt bi­zonyos kérdések megoldásáért, így például a jobbágyfelszabadításért. Ezzel akarva-akaratlanul is a társadalmi haladást szolgálták. Munkájukat — bár értek el ered­ményeket — nem sok siker koro­názta. A sikerhez új, forradalmibb erő kellett. És ezek a forradalmi erők meg voltak — igaz nem Po­zsonyban, de Pesten, maga a pesti nép. A forradalom szele, amely megrázkódtatta abban az évben Olaszországot, Franciaországot, Né­metországot, 1848. március 15-én érkezett meg. A pesti nép ezen a napon megcsinálta a maga forradalmát, amely aztán ki­hatott az egész szabadságharcra, és függetlenségi harcra. Saj­tósza­­badság, politikai foglyok kiszaba­dítása — közöttük Táncsics Mi­hály — a 12 pont követelése és jóváhagyása­­ és ki tudná felsorolni mindazt, amit ezen a napon tett a pesti nép az egész ország, a fejlő­dés érdekében. A pesti plebejus­forradalom szilárd bázist adott a haladást szolgálni akaró középne­meseknek. A pesti nép, a márciusi ifjak megértették: ahhoz, hogy Magyar­­ország tovább fejlődhessen, le kell ráznia az osztrák igát, szabad ország­nak kell lennie, a történelem sze­métdombjára kell dobnia az oszt­rák gyarmatosítókat. Ennek fel­ismerésén a középnemesség egy kis része a pesti nép hatására túl­tette magát osztálykorlátain és kész volt később egészen a trón­fosztásig is elmenni a forradalmi néppel és fegyverrel megvédeni ki­vivőtt jogainkat. Hazánk történetének ez egyik legdicsőbb fejezetét minden idők uralkodó osztályai igyekeztek meg­­hamisitani. Ferenc József kora kezdte el a szégyenteljes hamisí­tást — főleg a kiegyezés jelentő­ségének hangoztatásával akarta homályba burkolni 48-at. A Horthy-korszak 25 éves ellenforra­dalmi tevékenysége aztán már teljes egészében kiforgatta valódi mivoltából 1848-at. Arról egyetlen szót sem szóltak — saját érdekük­ben —, hogy 1848-ban népi forra­dalom volt, hogy ez a forradalom a kizsákmányolók és az idegen el­nyomók ellen lépett fel. Csupán arról beszéltek, hogy március idu­sán szabaddá tették a nyomdát és kiszabadították Táncsics Mihályt. Arról természetesen ismét hallgat­tak, hogy Táncsics többek között azért került életében többször is börtönbe, mert földet követelt a felszabadított, de valójában rab­szolgává tett jobbágyoknak, akik kénytelenek voltak most már „sza­badon’“ engedni kihasználni saját munkaerejüket. 1348 eszméinek igazi örökösei — ezt a történelem már számtalan­szor bebizonyította — a kommu­nisták, akik megvalósították azo­kat az eszméket, amelyeket 1848 nem tudott megoldani. Alig volt annyi ideje az 1848-as forradalom­nak, a független szabad hazánk­nak, hogy valamennyire is ren­dezze dolgait, máris itt voltak az osztrák zsoldosok, hogy hosszú csa­tákban eltiporják a magyar szabad­ságot és vele együtt a magyar né­pet. Sok diadalt aratott a magyar nép a csatatereken is, de a rette­netes túlerővel nem bírtak. Sok tennivaló volt, amit meg kellett valósítani. És megvalósításának legjobb harcosai maguk a kommu­nisták voltak. Egyrészt igyekezett megvalósítani 1919-ben a Tanács­­köztársaság, de neki is mint 1848- ban erejét a fegyveres harcra kel­lett összpontosítania. Az elnyomás időszakában is a kommunisták őrizték 48 igazi emlékét. 1942 már­cius 15-én ők voltak azok, akik dacolva a Horthy ellenforradalmá­val, készek voltak az igazi Petőfit, Kossuthot Táncsicsot ünnepelni, akik valóban az igazi népi forra­dalmat ünnepelték. A rendőrség legkegyetlenebb terrorja nem tudta megakadályozni a kommunistákat abban, hogy a német igát nyögő, igazságtalan háborúban résztvevő országokban nyíltan meg ne mond­ják: nem az volt 1848, aminek az uralkodó osztály tette, nem tudták megakadályozni, hogy ki ne mond­ják: szabadság, függetlenség, béke kell a magyar népnek. 1945-ben aztán lehetőség nyílt arra, hogy maradéktalanul megold­juk azokat a követeléseket, ame­lyek egysége csaknem egy évszáza­dot ért meg. Megvalósult a szabad sajtó, a vallásszabadság a törvény­előtti egyenlőség. Megvalósult Táncsics régi álma. Földet kaptak a nincstelen, agrárproletárok és kis­­parasztok. De akkor, amikor ezeket a követeléseket megvalósítottuk, to­vább is mentünk és tovább me­gyünk. Megszüntetjük a kizsákmá­nyolást, megvalósítjuk az osztály­nélküli társadalmat és elindultunk — a gazdasági hibák ellenére is — Petőfi által megénekelt Kánaán felé. Az ellenforradalom a múlt év vé­­gén meggyalázta 1848 eszméit, azokat az eszméket, amelyek a múlt szá­zadban a társadalmi haladást szol­gálták és a gyarmati iga alól felsza­baduló népek haladását még ma is szolgálják. Az ellenforradalom eze­­ket az eszméket meghamisítva arra akarta felhasználni, hogy ellenfor­radalmi terrort valósítson meg, hogy visszaállítsa a feudális nagy­birtokokat —­ amelyeknek részbeni felosztásáért Táncsics harcolt már, — hogy visszaállítsa a mágnások világát, amely ellen már Petőfi fel­vette a harcot. Az ellenforradalom — néhány napos uralma alatt — ízelítőt adott abból, hogyan tartja tiszteletben legszebb haladó hagyo­mányainkat. Ma, 1957. március 15-én a forra­dalmi, a társadalmi haladásért küz­dő Márciust ünnepeljük. Azt a Márciust köszöntjük, amely évszá­zadok óta első alkalommal merte nyíltan követelni hazánk független­ségét, szabadságát, a magyar nép jogait. Azt a Petőfit ünnepeljük, aki ezeknek az eszméknek megvaló­sításáért harcolt és áldozta életét, azt a Kossuthot, aki átlépve osztály korlátait kész volt kimondani a trónfosztást, azt a Táncsicsot, aki egész munkás életében a parasztsá­gért, a földosztásért harcolt.­­ De egyúttal ünnepeljük azokat is, akik az elmúlt ellenforradalmi időszak­ban készek voltak harcolni Március meghamisítóival szemben.

Next