Tolna Megyei Népújság, 1958. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-17 / 14. szám

1958 január 17. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG Ki termel többet, ki ad többet az államnak ? III. Kapás- és ipari növények Éveken keresztül a termelőszövet­kezeteket az a vád érte, — hol jogo­san, hol jogtalanul —, hogy a kapás­növényeik megművelésére semmi, vagy csak kevés gondot fordítottak, s ezért alig volt valami termésük ezekből a növényekből. Volt igazság ezekben a mondásokban 1952— 53-ban, ha­bár távolról sem olyan méretekben, mint azt egyesek hí­­resztelték. Oka pedig ennek az volt, hogy a termelőszövetkezeti gazdasá­gokba tömörült parasztságnak ak­kor még nem volt meg a megfelelő tapasztalata a munkaszervezés és a munkaszervezetek kialakításában. Az utóbbi esztendők tapasztalatai azon­ban már arról győzhették meg me­­gyeszerte a mezőgazdasági munkák­kal foglalkozókat, hogy a termelőszö­vetkezetek is megadták a kukoricá­nak, burgonyának és a többi kapá­soknak legalább azt, amit az egyéni gazdaságok megadtak. A többi között ennek tudható be, hogy a szövetke­zeti gazdálkodásban is azonosak, vagy — és ez a leggyakoribb — ma­gasabbak a termésátlagok holdanként ezeknél a növényeknél is.­ Hogyan alakultak a termésátlagok az ipari- és kapásnövényeknél? Termelőszövetkezet: burgonya 77.4 q, cukorrépa 147 q, takarmányrépa 207 q, napraforgó 7.03 q. Egyéni gazd.: burgonya 77.1 q, cu­korrépa 118 q, takarmányrépa 194 q, napraforgó 7.08 q. A kukorica termésátlaga 15 mázsa körül van mind a két szektornál. Ezek a számok azt bizonyítják, hogy a termelőszövetkezetek a ke­nyér­ és takarmánygabona, valamint az állattenyésztés után az ipari, és kapásnövényeknél is általában meg­haladják az egyéni gazdaságok ered­ményeit. Ezúttal azonban kivétel a napraforgó, ahol holdanként 5 kiló­val termeltek többet az egyéniek. Minden más területen a termelő­­szövetkezetieké az elsőség: bur­gonyából 30 kilogrammal, cu­korrépából 29 mázsával, takar­mányrépából 13 mázsával ter­meltek többet a termelőszövetke­zetek. Bárkinek rendelkezésére állnak a számadatok és meggyőződhetnek ar­ról, hogy az itt fel nem sorolt ipari és kapásnövényeknél is hasonló ered­mények vannak, azokból is a ter­melőszövetkezetek termeltek többet egy-egy holdon. Ha a termelőszövetkezetek átlag­terméseit érték volna el a megye egyéni gazdaságai, akkor lényegesen több mezőgazdasági termékkel lát­hatta volna el a megye a mezőgazda­­sági jellegű ipari üzemeket nyers­anyaggal. Itt is, akárcsak a takar­mány- és a kenyérgabonánál, jelen­tős többlet­kiesés van amiatt, hogy a megye mezőgazdasági üzemei el­­aprózódottak. És ez az elaprózódottság a gya­korlatban azt is jelenti, hogy a jövedelmezőség sem alakulhat a kívánalmaknak megfelelően a jelenlegi egyéni kisparcellákon, határt szabnak a kisüzem korlá­tolt lehetőségei. Fel kell tenni ezúttal is a kérdést: a megtermelt mennyiségből ki men­­nyit adott el az államnak? Melyik szektor szóban forgó cikkekből, men­­nyi árut termelt? Talán nem is szük­séges valamennyi cikkféleséget számszerűen felsorolni, bizonyítási­nak vegyünk két növényféleséget: a kukoricát és a cukorrépát. Termelőszövetkezet: kukorica 13,53 százalék, cukorrépa 16,93 százalék. Egyéni gazdaságok: kukorica 86.47 százalék, cukorrépa 83.07 százalék. Ezek a számok igen tanulságosak. A termelőszövetkezetek a tanácsi szektorok összkukorica területének mindössze 5.35 százalékával rendel­keznek, mégis a leadott összes kuko­rica mennyiségének 13.53 százaléka tőlük származik. Ez a mintegy — természetesen százalékos arányban — két és félszeres arány az állam­nak történő eladásban azt jelenti, hogy a szövetkezetek a kapásnövé­nyek legfontosabb fajtájában messze maga mögött hagyta az egyéni gaz­daságokat. A cukorrépatermelésnél is — mi­után a megtermelt cukorrépa össz­­mennyisége lényegében áru, mert ezt kötelesek leadni a cukorgyárnak, mind a szövetkezetnek, mind az egyénieknek a szocialista nagyüzem javára dőlt az árutermelés mérlege. Addig, amíg a termelőszövetke­zetek a cukorrépa területnek 14,07 százalékával rendelkez­nek, az árutermelésben való részesedésük csaknem 17 száza­lékos. Ez a nagyobb arányú árutermelés már a nagyüzemi gazdálkodás fölé­nyét is bizonyítja. Az egyéb ipari növények területén is hasonló eredményekre vezet az összehasonlítás. Az ipari növények termelése mind az egyéni gazdasá­gokban, mind a termelőszövetkeze­tekben a legjelentősebb bevételi for­rások egyike. Éppen ezért azt is meg­állapíthatjuk, hogy a termelőszövet­kezetek azonos területekről lényege­sen nagyobb jövedelmet szereznek, mint az egyéni gazdaságok. (Folytatjuk.) K. Balog János Hogyan áll a fotóművészet ügye Szekszárd­on ? Mű­vészet-e a fényképezés? Hos­­­szú ideig folyt a vita ekörül. Érve­ket sorakoztattak fel pro és kontra, mindenki bizonygatta a maga iga­zát. Ma azonban már a vitának az utolsó hullámai is eltűntek, eldőlt a vita és megvan a végső konklú­zió. A fényképezés művészet, amennyiben a fényképész valóban művészit alkot. Bár ez a megállapí­tás a művészet valamennyi ágára vonatkozik. Ezek után beszéljünk arról, hogyan áll a művészet eme ágának, a fotóművészetnek az ügye Szekszárdon. Sajnos azzal kell kez­deni, hogy nem valami jól. Nem jól, annak ellenére, hogy több tehetsé­ges amatőrfényképész — bátran mondhatjuk a fotóművész elneve­zésért joggal pályázó — van váro­sunkban. S még­sem áll jól a fotó­művészet ügye, mert ezt legfeljebb csak néhány beavatott tudja, látni, hallani erről nem lehet, szóval a világ szeme elől elrejtve igyekez­nek szépet alkotni ki jobb, ki gyen­gébb minőségű fényképezőgépével. Fotószakkör nem egy, de leg­alább tíz működik Szekszárdon, majdnem minden vállalatnál van egy kis csoport, kör, amely igyek­szik behatolni a fényképezés rejtel­meibe. Képeiket azonban csak egy­más között mutatják be, s a fény­képezésben alig jutnak tovább a gyermekeikről, feleségükről, meny­asszonyukról készített felvételek­nél. S ebben az esetben is leggyak­rabban csak annyi az igény, hogy a fotografált alak felismerhető le­gyen. Persze ezzel korántsem aka­rom lebecsülni a fotószakkörök munkáját, nagy szükség van a szakkörökre, hiszen ezek jelentik az első lépést a magasabb színvonal felé, de hogy befelé fordultak ezek a szakkörök, az elvitathatatlan. Sok fényképezőgépet ad el ha­vonta az Ofotért, azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy min­den nyolcadik—tizedik embernek van Szekszárdon fényképezőgépe. És nem is akármilyenek, mert álta­lános tapasztalat, hogy a jobb márkájú gépeket szívesebben vásá­rolják, mint az egyszerűeket. Ter­mészetesen azt is hangsúlyozni kell, hogy nem minden a gépen múlik. Egy öreg fotóművész mondta egy­szer: „Nem a gép fényképez, hanem az ember, aki mögötte van.“ A meglátás, a fotografikus látás­mód dönti el elsősorban, hogy mi­lyen lesz egy fénykép, persze, ha a technikai ismeretekkel már ren­delkezik a fényképész. Nem oka tehát a fotóélet pangásának, hogy nincs mindenkinek Rolleiflex, vagy Exakta Varex fényképezőgépe. Fontos szerepük van a fotószak­köröknek, hogy az alapismeretek­kel megismertessék az amatőr fényképészeket. Fontos szerepük van abban is, hogy a tehetséges fo­tósokat elindítsák a művészi alko­tások útján. De az a véleményem, hogy szükség van egy magasabb lépcsőfokra is, amely már nem a kezdőket, hanem azokat fogja ös­­­sze, akik az alapismereteken túl vannak és az igényeik is magasab­bak.­­ A fotóklubban látom ennek a lehetőségét. Jónéhány olyan amatőr fényképészt tudok felsorol­ni, akik méltán lehetnének tagjai ennek a fotóklubnak. Jankó Béla, Ottófi József, Farkas Ferencné, Müller Ferenc, vagy Tankovics György, hogy csak néhányat em­lítsek a legjobbak közül, biztos va­gyok benne, hogy igénylik a fotó­klub létrehozását, mert anélkül sa­ját fejlődésük is megreked és ők is szeretnének még tovább lépni. Kiállítás, ahol a fényképészek bemutatkozhattak volna, két év óta nem volt. Véleményem szerint szük­séges lenne sürgősen megrendezni a szakkörök kiállítását is és egy magasabb szintűt, ahol a város leg­jobb fotósai vonultatnák fel alko­tásaikat. A városunkban állomásozó szov­jet katonák között kiváló fényké­pészek vannak. Bizonyosan hasznos lenne velük szoros kapcsolatot te­remteni, kicserélni a tapasztalato­kat, esetleg közös fotókiránduláso­kat, vagy kiállításokat is rendezni. De mindezeket megelőzően jó lenne egy ankétra összehívni azokat, akikről tudjuk, hogy igyekeznek művészi igénnyel fényképezni. Több jó példára lehetne hivat­kozni. Mozgalmas az élet a bony­hádi, tamási, paksi fotókörökben. Talán helyes lenne velük is kapcso­latot teremteni s jó tapasztalatai­kat Szekszárdon hasznosítani. Meg vagyok bizonyosodva róla, hogy ezeknek a gondolatoknak is­mételt felszínre vetése szükséges, mert ha azt akarjuk, hogy ez a pan­gás, ami jelenleg van, megszűnjék, akkor mindannyian tegyük, ami erőnktől telik a szekszárdi fotóélet fellendítéséért. Ne maradjon elha­nyagolt a művészetnek ez az ága sem. Szerettem volna, ha egy kiállí­tásról számolhattam volna be, de talán rövidesen arra is sor kerül. Az viszont a szekszárdi fotósokon múlik. Letenyei György P. R. 3 „ÖREGLÁNY“ Nem, nem egy olyan nőről lesz szó kedves olvasó, aki anélkül öre­gedett meg hogy férjhez ment vol­na. Nem kibontatatlan pártájú idős leányról akarok írni, hanem as­­­szonyról, asszonyokról, akik korán, vagy későn — jelen esetben telje­sen mindegy — férjhez mentek. Férjük mellett becsületesen meg­állták­, a helyüket az élettel vívott harcban. Kivették részüket a szen­vedésből éppen úgy, mint az örö­mökből. Gyermeket vagy gyerme­keket szültek, neveltek küszködve, hogy féltett kincsüknek minél jobb legyen, az minél később ismerje meg a néha kegyetlen életet. Min­dent a gyermeknek adtak ... És itt álljunk meg egy kis időre, mert erről a gyemekről lesz szó ... Nap mint nap hallunk fiatalko­rúak ajkáról elhangzani ilyen sza­vat: „öreglány". „Kérek az öreg­lánytól egy kis pénzt’’, , „Óh, az öreglány úgy sem veszi zokon” ... E szó mögött, hogy „öreglány” min­dig egy asszony, az anya áll. Őt ne­vezi így gyermeke, az a gyermek, akinek a kedvéért még most is megtenne mindent. Az ember, ha hallja ezt a ne­M éppen felvidító megjegyzést, általá­ban rándít egyet a vállán és tovább megy. Nem ütheti nyakon a köly­­köt, hogy beszéljen rendesen az anyjáról. Magában morfondírozik egy darabig, aztán a legtöbb eset­ben elintézi annyival: „Ezek a mai fiatalok’’. De hát ennyivel nem le­het elintézni ezt sem, mint annyi más problémát, ami fiataljainkkal kapcsolatos. Nem lehet először azért, mert szerencsére nem min­den fiatal ilyen,­­ másodszor azért sem, mert ez az elintézési mód nem jelent megoldást. Ha „ezek a mai fiatalok” megjegyzéssel megpróbál­nánk elintézni ezt a hiányosságot, akkor lemondanánk a fiatalok ne­velési lehetőségéről. Ez nyilván hi­ba volna. Tehát meg kellene talál­ni annak a módját, hogy foglalkoz­zunk az iskolán kívüli fiatalok ne­velésének lehetőségével. Megjegy­zem, sajnos középiskolások ajkáról is hallani ezt a kifejezést. Tehát ott sem ártana valamilyen formá­ban többet foglalkozni a fiatalok­nak szüleik iránti megbecsülésé­vel. Az iskolán kívüli fiatalokra nem terjed ki az iskola és a ne­velők fegyelmezési hatásköre. Nem is annyira fegyelmezésről lenne ta­lán itt szó, mint inkább nevelésről. A KISZ-szervezeteknek kellene ta­lán olyan feladatot is kitűzni ma­guk elé, hogy megtanítsák a fia­talokat az emberek közötti ille­delmes viselkedésre, embertársaik és a szülők megbecsülésére. Mert nem tudom elképzelni, hogy az a fiatal, aki ma édesanyját öreglány­­nak titulálja az valamikor is gon­doskodni fog róla, megbecsüli úgy ahogy az megérdemelné. Apróság csak amit elmondtam, de ha a hibák ellen harcolunk, pró­báljuk leküzdeni, vagy leküzdetni az apró hibákat is hogy a nagyokat megelőzzük... B. G. A törzsvendégek Van olyan férj, aki munka után hazamegy segít feleségének ,­ a má­sodik műszak’’ sikeres végrehajtásá­ban, s van aki moziba jár ehelyett,­ és vannak a törzsvendégek. A helyszín a cukrászda, idő este 6 óra felé. — Pász, piros... kontra és a má­­sik forduló tarkítva a betűvel a re­t kontrával és egyéb ínyencséggel, ami a kártyaparti keretében mindég perces. *­ Gyere tanár — hívják a har­madikat aki nagy nehezen, egyszóra „­beszáll”, de csak röpke félórára, mert megy az autóbusz és mire elér­kezik a indulás ideje, talonba van az ügyész és később egy gépkocsive­zető. Most már teljes a galéria, ki van a parti, s megy a játék. A sze­­rencse forgandó, vándorol a pénz, fogynak a duplák és gyülekeznek a csikkek a asztal alatt. Éppen a legnagyobb csata hevé­­be­n nyílik az ajtó, jön Klárika, arcán nem éppen a legnagyobb megértés­sel, a kártyacsatába merülő férje iránt. A férj udvarias, székkel kí­nálja asszonyát, kártyázik tovább, s Klári unatkozik. Közben „jut” idő beszélgetésre is, az egyik játékos örömmel beszél és gondol vissza Stré­­nger bácsi jó szekszárdi borára, de a másik percben, már élcelődnek, egy havi hajvágási borbélyszámla kifize­tését ígérve az egyik partnernak. Itt az­­ az érdekesség, hogy az illető tö­rölközővel fésülködik. Kártyalapok csattogásától, jókedvű nevetéstől hangos a cukrászda. De az öröm nem sokáig tart, Klárika haza­viszi férjét és így felbomlik a parti, abbahagyják a játékot és a másnapi viszontlátás reményében hazamennek a törzsvendégek ... Lám, ha más nincs, klubhelyiségnek jó a cukrászda is. „Nehéz elfelejteni a szörnyű napok szomorú emlékét" Beteges, sápadt, szőke asszony Kiss­­ Pálné. Mozdulatain látszik, hogy na­gyon ideges. Több mint egy év óta áll orvosi kezelés alatt. A nagyfokú ide­gesség mellett még szívgyengeség is gyötri. — Betegségemet az ellenforradalom idején kaptam. Sok izgalmat éltünk át azokban a napokban — magyaráz­za betegsége okát. Férjemet, aki a MOHOSZ bonyhádi járási titkára volt abban az időben, vagy öt eset­ben vitték el a nemzetőrök. Jöttek, amikor a kedvük tartotta, egyszer este, máskor reggel, majd az éjsza­kai órákban törtek ránk, fegyver­eket kerestek. A bonyhádi Sztálin téri kis szoba­­konyhás lakás, melyben Kissék taka­rításért laktak, valóságos átjáróház volt azokban a napokban. A négy­tagú család állandó rettegésben élt és Kiss elvtárs mellének többször nekiszegezték a fegyvert a nemzet­őrök, rémüldöző családja szeme láttá­­ra. . — November 3-án délben a Sán­­­dorka-különítmény jött férjemért, ép­­­­pen ebédeltünk — emlékezik vissza­­ Kissné. ! — A törvény nevében le van tar­tóztatva — kövessen bennünket — je­lenti ki az egyik fegyveres. — Miféle törvényre hivatkoznak — kérdezte Kiss elvtárs. — Ez a mi törvényünk, amelyet Botta Rezső katonai parancsnok uta­sítására hajtunk végre — hangzott a válasz. — Még annyi időt sem adtak, hogy férjem felvegye a kabátját, úgy ahogy volt, kabát nélkül, feltartott kezek­kel kísérték végig az utcán­, egészen a tanácsházáig. — Hova vitték Pali bácsit — sza­ladtak össze a szomszédok — majd vigasztalni kezdték a megrémült csa­ládot, hogy ne féljenek, mert nem tarthat sokáig ez az állapot. Ahogy esteledett, nőttön-nőtt Kissné nyug­talansága. A lakásba bezárta a síró gyermekeket, a 12 éves Gábort és a 9 éves Jóskát, s férje keresésére in­dult. Első útja Blénesi Kálmán édes­anyjához vezetett, aki elmondta, hogy fiát is elvitték sőt arról is hal­lott, hogy a járási tanácsház egyik helyiségében tartják őket fogva. — Bár idegeim a végsőkig túl vol­tak feszítve, nagy erőt éreztem ma­gamban — mondja Kissné — és Blé­nesi nénivel úgy határoztunk, hogy addig nem nyugszunk amíg lehetősé­get nem találunk arra, hogy beszél­hessünk hozzátartozóinkkal. A szobát, ahol férjemék be voltak zárva, fegyveres nemzetőrök őrizték. Könyörgésünkre megengedték, hogy az ajtó előtt maradhassunk. A zárt aj­tók mögül hangok hallatszottak ki. Először Botta Rezső nemzetőr pa­rancsnok­­ hangját hallottuk: — Nem mondjátok meg hogy hol rejtegetitek a fegyvereket, kommu­nista kutyá­k? Csak gondolkodjatok addig, amíg időt adunk rá, különben majd a lakásaitokon is széjjel né­zünk. Ezután egy nyugodt, rábeszélő hang ütötte meg a fülünket. „Nagy veszélyben vagytok keresztény test­véreim, akartok-e az istennel megbé­­külni és lelkiismereteteken könnyí­teni?’’ Elsötétült előttem minden, úgy éreztem, hogy minden csepp vér ki­szalad szívemből. Rádöbbentem arra, hogy férjem, gyermekeim apja halá­los veszedelemben forog. Ekkor kap­tam betegségemet a szív­ és az ideg­bajt a szörnyű napok szomorú emlé­két, amelyet míg élek nem tudok, de nem is lehet elfelejteni.

Next