Tolna Megyei Népújság, 1958. február (3. évfolyam, 27-50. szám)

1958-02-26 / 48. szám

191>. február 26. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG „Legyünk valamennyien ellenőrök” A népvagyonnak, a társadalmi tu­lajdonnak védelméről beszélgettünk az üzem néhány dolgozójával a Paksi Konzervgyár párttitkári irodá­jában. Nem volt ez afféle nagy érte­kezlet, ahol elnökség van, meg be­számoló és mindenki csak úgy szól­hat hozzá, ha előre jelentkezik —, de úgy látszik, annál termékenyebb. A részvevők — miután Hertrich elvtárs, a gyár pártszervezetének titkára elmondta, mi célból hívta össze őket, hogy észrevételeikkel, tanácsaikkal segítsék a pártszerveze­tét, a társadalmi tulajdon fokozot­tabb védelmére teendő intézkedések­kel kapcsolatban — minden kötött­ség nélkül mondták el gondolatai­kat. A gyárban bizony­ítOK ANYAG MEGY KARBA, veszendőbe, nem is annyira a lopá­sok miatt — bár ez is előfordul —, hanem a hanyag munka, a gondat­lanság következtében. Dévai Lajos­né elmondta például, hogy éppen az­nap fordult elő, hogy két láda üveg összetört, mert rosszak voltak a lá­dák, amikor a dolgozó felemelte az üveggel üveggel megrakott ládát, kiszakadt a feneke. Nem nézték te­hát meg, mikor az üveget berakták. Szanaszéjjel heverő vegyesízes lá­dákról, rossz fenekű hordókról, ame­lyekből emiatt az áruk fele kifolyt, a kanálisba túltöltés következtében elfolyó anyagokról beszéltek a rész­vevők. Nemrégen például több mázsa savanyú káposztát kellett kidobni, mert az egyik fiatal munkás egy prés üveget vágott a kád tetején lévő kőhöz és az ezer, meg ezer darabra széttörve a káposztába ke­rült. Élénken reagáltak az ankét rész­vevői Szabó elvtárs javaslatára, aki úgy vélte, helyes lenne egy üzemi el­lenőrt beállítani, aki mindenütt fi­gyelné, hol mennek tönkre anyagok, hol bánnak rosszul a gépekkel, az anyagokkal, hol dézsmálják a gyár vagyonrát. Szerinte ennek az ellenőr­nek a fizetése tízszeresen is megté­rülne a gyárnak. Többen fejtették ki ellenvéleményüket, amely szerint újabb ember beállítása csak növelné a bürokráciát, egy ember nem is le­het ott mindenütt és ami a legsúlyo­sabb következménye lenne. Csök­kentené a művezetők, csoportveze­tők felelősségérzetét, akik úgy lát­nák, nem az ő dolguk vigyázni arra, hogy a hozzájuk beosztott dolgozók jól végezzék munkájukat . Ezzel a felelősségérzettel, mint kide­rült, már most is baj van. Darnai elv­társ, az üzemi bizottság elnöke el­mondta, hogy nemrég az egyik fűtő részegen jött be dolgozni. Csoportve­zetője tudott róla, mégsem küldte haza, jóllehet ittasan végzett gondat­lan munkájával még kazánrobbanást is előidézhetett volna. Menzer elv­társ arról beszélt, hogy gyakori a selejtáru eltüntetése. Rosszul van például beállítva az üvegzárógép, sok a törés zárás közben. A törött üvegeket —­ tele áruval, amit a szi­lánkok miatt már nem lehet új üveg­be tölteni — gyorsan eltüntetik a szeméttelepre. Pedig a szeszfőzde még azt az anyagot is felhasználhat­ná, nem beszélve arról, hogy a magas törésarány a vezetőket arra késztetné, hogy ja­vítsák meg, vagy állítsák be helye­sen a zárógépet. Az ilyen „eltünteté­sekre“ jellemző, hogy néhány nappal ezelőtt az egyik WC-t dugulás miatt ki kellett bontani. A dugulás oka — mint kiderült — egy összetört, áru­val teli zöldborsós üveg volt. Szabó elvtárs egyszer figyelmeztette az egyik csoportot, akiknél minden hordó megtöltésénél túlfolyott az anyag és az egyenesen a kanálisba ment, hogy vigyázzanak jobban. Er­re ők azt mondták, hogy lakatos lé­tére, miért szól bele a munkájukba, amikor a csoportvezetőjük nem szól érte. Növelni kell tehát a művezetők és csoportvezetők felelősségérzetét — — ez tehát ennek a kis megbeszélés­nek egyik legfőbb tanulsága. A má­sik pedig, amit Hertrich elvtárs, a pártszervezet titkára mondott el: „Legyünk mi, valamennyien ellen­őrök.’’ És ezalatt érteni elsősorban lehetne nem csak a vezető dolgozó­kat, hanem valamennyi kommunis­tát, szakszervezeti bizalmit, a válla­lat összes törzsmunkását. És — mint már eddig is megmutatkozott, — le­het bízni ebben az „ezerszemű ellen­őrben”, A GYÁR KOLLEKTÍVÁJÁBAN. A minap fordult elő, hogy Sárközi Imre, a gyár egyik dolgozója — aki egyébként a gyár szomszédságában lakik — észrevette, hogy két gyerek egy fehér valamit cipel a gyár fe­lől. Otthon volt, munkaideje lejárt, de mégis utánuk ment és meglátta, alumínium lemez van náluk. Azon­nal visszavitette velük a gyárba. Egy másik — idősebb dolgozó — a kerítésen kívüli árokba látott odaké­szítve egy hordót és egy lúgkővel teli csomagot. Azonnal kerékpárra ült, az igazgató lakására ment de mivel azt nem találta otthon, a főkönyve­lőt kereste meg és jelentette a dol­got. A tolvajt így az éjszaka folya­mán le tudták leplezni, amikor el­jött a csomagért. Persze, vannak még, akik nem be­csülik a közvagyont, úgy tekintik „sajátjuknak”, hogy azt hiszik, azt tehetik vele, amit akarnak. A gon­datlansággal, pocsékolással és lopá­sokkal is inkább csak az idénymun­kásoknál lehet találkozni. Éppen a vállalat törzsgárdájának feladata, hogy a többi dolgozót is a társadal­mi tulajdon nagyobb megbecsülésé­re nevelje. J. J. i. 5 Tanácsaink életéből Értény község legutóbbi nyilvá­nos tanácsülésén a községfejlesztési járulék ésszerű felhasználásáról döntöttek. A tanácstagokon kívül 150 dolgozó paraszt vett részt a ta­nácsülésen. Mindenkit érdekelt mi­lyen irányú lesz a falu fejlődése. A jelenlévők nagy érdeklődéssel hallgatták Horváth János v. b. elnök beszámolóját, aki ismertette, hogy 122 000 forintos költséggel ebben az évben egy állatorvosi lakás építését tervezik. — Az állattenyésztés és az állategészségügy fejlődésében sokat köszönhetünk dr. Kocsis Antal ál­latorvosnak — mondotta többek kö­zött. A jelenlévők nagy helyesléssel fo­gadták a tanácselnök javaslatát és 175 kar lendült a magasba, amikor a tanácselnök a javaslatot szavazás­ra bocsátotta. Értény községben három szoba­konyha, mellékhelyiségből és orvosi rendelőből álló házat építenek a községfejlesztési hozzájárulásból. Érdeklődéssel várjuk a tanácsok községfejlesztési munkájáról szóló törvényerejű rendelet megjelenését Ebben az évben 600 folyóméter járda építését tervezik Szárazd köz­ségben a községfejlesztési hozzájá­rulás felhasználásával. Ezekről a problémákról beszélgettünk Ben­­csik Ferenccel, a község v. b. tit­kárával, aki az alábbiakat mondta el. — Nagy érdeklődéssel várjuk a február elején jelzett, a tanácsok községfejlesztési munkájáról szóló törvényerejű rendelet megjelenését, — mondotta. Az új rendelkezés ugyanis állami segítséget biztosítana a tanácsok által a lakosság támoga­tásával elhatározott nagyobb ará­nyú beruházások megvalósításához. És ha ez így lenne, hamarosan meg­oldódna községünk villamosítása, mert a község lakossága bizonyosan szívesen fizetné a magasabb község­fejlesztési járulékot is, ha látja, hogy a befizetett pénz, valóban a község fejlesztését szolgálja. Nagy segítséget jelentene számunkra a kilátásba helyezett állami kölcsön is. Községünk villamosítása legkeve­sebb 250 000 forintba kerülne, ame­lyet 4—5 éven keresztül tudnánk csak összegyűjteni. Ezt községi vi­szonylatban igen nehéz megvalósí­tani. Az új rendelkezés tervezete szerint a községi tanácsok állami kölcsönt igényelhetnek és a község­fejlesztési járulékból folyamatosan törleszthetik az adósságot. Csak helyeselhetjük a tervezetnek azon részét is, amely szerint a köz­ségfejlesztési járulékot — a koráb­bi gyakorlattól eltérően — az állami adókkal együtt írják elő, vetik ki, így az adózó látja, milyen összeget tesz ki évi adója, — mondotta Ben­­csik elvtárs, Szárazd község v. b. titkára. Ami a számok mögött van A Tolna megyei Népújság február 21-i számában Gaál Zoltán statisz­tikus tollából „Tolna megye szocia­lista iparának 1957. évi működésé­ről” cím alatt statisztikai adatokat közöl a megye ipari vállalatainak működéséről és a cikkben többek között a következőket írja: „A szám­­bavett hét minisztériumi ipari vál­lalat közül csupán a Bonyhádi Cipő­gyár termelése maradt le az 1955. évi mögött 88,4 százalékos teljesítéssel. A minisztériumi ipar fontosabb ter­mékei közül 18 százalékos csökke­nést mutat a cipőtermelés. A Bony­hádi Cipőgyár, tárgyévben 133 ezer pár cipővel termelt kevesebbet, mint 1955. évben. Egy negyedév termelé­sét megközelíti a csökkenés.’’ Ha a lap olvasói ilyen száraz sta­tisztikai számokkal kapnak egy be­számolót és a cikk írója nem tartja szükségesnek a számok mögé is m­ent) úgy a beszámoló alkalmas ar­ra, hogy az olvasót arról győzze meg, hogy a Bonyhádi Cipőgyár termelése az 1957. évben visszaeesett, még­pe­dig jelentékenyen. Ez pedig nem igaz! Az igazság az — ha a számok mögé nézünk — a Bonyhádi Cipő­gyár az elavult klammervarrott gyártási eljárásról egyik futószalag­jával áttért a technológiailag fejlet­tebb mechanikai goyservarrott eljá­rásra elsőként és még ma is egyedül az ország cipőgyárai közül. Ezzel a fejlettebb eljárással tartósabb, tet­szetősebb és a fogyasztók által kere­settebb cipőket gyárt. Ez az eljárás azonban munkaigényesebb is és ugyanaz a futószalag, amely a klam­­mervarrotta eljárással dolgozott, mechanikai goyser eljárással csak a klammer termelés 68,7 százalékát tudja gyártani. A vállalat egy futó­szalagja állott át erre az új eljárású gyártásra, ezért a termelésnek mennyiségileg 82 százalékra való visszaesése indokolt, mert ezzel szem­ben minőségileg jobb és fejlettebb gyártási eljárással készült cipőket kap a fogyasztó közönség. A gyár termelése emellett fejlő­dött, mert a termelési érték csak 88,4 százalékra esett vissza, ez mutatja, hogy értékesebb cipőt gyárt. A ter­melékenység javult, mert az egy fő egy napra eső termelés az 1955. év­hez viszonyítva 89,5 százalékra esett vissza, holott annak is indokolt lett volna a visszaesése. A létszámalaku­lásban is fejlődött a vállalat, mert bár munkaigényesebb goyser cipőt gyárt, a munkáslétszáma 98.5 száza­léka, az alkalmazottak létszáma pe­dig 97.9 százaléka az 1955. évinek. Az 1957. év utolsó negyedében a vállalat második futószalagja is be­tanult a mechanikai goyser eljá­rásba és az 1958. év első negyedében már két futószalag gyárt a fejlet­tebb technikát jelentő goyser eljá­rással. Igazolja a vállalat fejlődését az a körülmény is, hogy 1958. évre a vállalat export megrendelést ka­pott a külkereskedelmi szervektől, mert szépnek és a külföldi piacra megfelelőnek találták a goyser férfi fél­cipőket. A száraz statisztikai számokból mielőtt véleményt alkotnánk, néz­zünk mindig a számok mögé. Bonyhádi Cipőgyár üzemgazdasági csoportja* Fejlődik Kurd község Mostanában sok örömhírről sze­rez tudomást Kurd község lakossá­ga. A községi tanács szívbéli ügyé­nek tekinti a község fejlesztését — írja Kiss József. Nemrégen fejezték be az artézi kút hálózat építését. A község 10 új ar­­tézi kutat kapott, amelyekről azt is elmondhatjuk, hogy jól működnek. Az 1958-as évben a községfejlesz­tési járulékból új kultúrház építését tervezi a községi tanács. A kultúr­­házban egy szép nagy táncterem és több szórakozóhelyiség lesz. A köz­ség lakossága, különösen a fiatalok társadalmi munkát vállaltak, hogy ezzel is elősegítsék községük fejlő­dését. Irány Belgium A magas, szemüveges belga ügy­nök, aki már két nap óta járta a jugoszláviai menekült lágert, meg­állt Horvai Pál előtt, végigmérte iz­moktól duzzadó alakját ,és azt mond­ta a mellette topogó, alacsony, kö­vér tolmácsnőnek: — Ez alkalmas lesz a bányamun­kára. — Nem sokáig tartott az egyez­kedés. Horvai Pál, aki feleségével és kétéves kisgyermekével együtt már unta a láger keserű kenyerét, ha­mar megkötötte a belgával az egyez­séget. És még aznap este megírta, haza Bonyhádvarasdra a levelet Horvai Miklósnak, az apjának: „Bel­gium gazdag ország, s ahogy hal­lom, sokat lehet ott keresni a bá­nyában.” Ezt írta, s akkor még hitt is abban, őszintén, amit a papírra vetett. II. Villé Pomerouelban Amikor az első napon Horvai Pál munka után gyalog hazaballagott a két kilométerre lévő bányából, fá­radtan leroskadt a székre és azt mondta a feleségének. — Itt nem úgy van ám, mint ahogyan otthon volt a mázai bányá­nál. Itt nem kap az ember munka­ruhát, s még a szerszámot is meg kell vennie, ha dolgozni akar. Azt is megmondták, hogy csak éjsza­kai műszakra tudnak alkalmazni. Emlékszel? Otthon Magyarországon nem így volt. Mázán egyik héten éjszakai, a másik héten pedig nap­pali műszakban dolgoztam. III. Fizetésosztáskor Amikor az első hónap végén Hor­vai Pál kezéhez kapta a fizetését, nem akart hinni a szemének. — Ebből akarják, hogy fenntart­sam a családomat? — kiáltotta a fi­zetést osztó bányatisztviselők felé, s amikor azok a tolmács útján érte­sültek „felháborító” kijelentéséről, az egyik tisztviselő, aki hatalmas hasá­tól mozogni is alig tudott, udvaria­san tudtára adta: — A szerszámokra, munkaruhára, a lakásra, és a részletekre vásárolt asztalra, szekrényre, ágyra vontuk le bérének 60 százalékát. Hogy miből él meg? Az minket, a bányaigazga­tóságot nem érdekli! IV. Éjszakai beszé­getés Nem tudtak elaludni. Az asszony a pokróc alá húzta a fejét, s keser­vesen zokogott. Horvai Pál vigasz­talta.­­• Egy-két év és megszabadulunk a levonásoktól, s akkor majd talán nem kell vacsora nélkül lefeküdni. Ne sírj Anyukám, mert sírással úgy sem segítesz a bajon. — Megszabadulunk? — kérdezte elcsukló hangon az asszony — ho­gyan szabadulnánk meg? Tudod, te milyen drága itt az élet? Tudod te, hogy bevásárlásnál egy kiló mar­hahúsért 120 frankot kell fizetnem. Két kiló hús árát nem keresel a napi 200 frankos fizetéseddel, még akkor sem, ha egyáltalán nincs le­vonás. Otthon, Magyarországon vi­szont 5 kiló marhahúst is vehettél a napi kereseteden, amikor a Márai Bányánál dolgoztál. V. Belga bányászok között Horvai Pál gyorsan megbarátko­zott a belga bányászokkal. Már csak­nem egy évig dolgozott a bányában, amikor egyszer ahogy hazafelé bal­lagtak, Horvai Magyarországról be­szélt nekik. — Nálunk tudjátok úgy van, hogy nem kell kilométereket gyalogolni, vagy kerékpározni a bányásznak, ha távol lakik a bányától, mert ha­zaviszik a bányászjáratok. Erre a célra külön autóbuszokat rendszere­sítenek. — Na és a táppénz? — kérdezte az egyik toprongyos öltözéket vise­lő, nyúlánk, beesett arcú belga. — A táppénzt hogyan adják nálatok? — Az sem úgy megy, mint itt — válaszolta, és magyarázni kezdte — itt nálatok csak akkor kap néhány frankot a beteg, amikor 5 napnál to­vább tart a betegsége, de nálunk, ha egy napig beteg a munkás, akkor is megkapja arra az egy napra a táppénzt, amely egyes esetekben csaknem az egész fizetésének meg­felelő összeg. A belga munkások csodálkoztak a beszéden, s az egyik meg is kérdez­te Horvaitól. — Tulajdonképpen miért jöttél ak­kor el Magyarországról, ha nálatok ilyen jól megy a munkásemberek­nek? Horvai Pál gondolkodott egy da­rabig a szavakon, végül is csendesen megjegyezte: — Azért jöttem el, mert bedőltem az ostoba mesének, amit a nyugati paradicsomról fecsegnek egyesek ar­ra mifelénk. Addig azonban nem nyugszom, amíg ismét vissza nem kerülök a hazámba, ahol sokkal, de sokkal jobb világ van, mint erre Ti felétek. VI. Boldog pillanatok Fékezett az autóbusz és megállt. Amikor Horvai Pál karján a két éves Juliskával nyomában a felesé­gével kiszállt belőle, nagy kövér könnycsepp gördült végig az arcán. Az emberek, akik a busz körül álltak, elvitték jövetelének hírét a szülői házhoz mielőtt hazaérhettek volna. Horvai Miklós bácsi boldogan sza­ladt a fia elé, s amikor az kibonta­kozott öleléséből, azt mondta neki: — Na, fiam, ugye hogy nekem lett igazam. Én próbált ember va­gyok, de Te mégsem hallgattál a szavamra, amikor azt mondtam, hogy ne menj ... Most aztán a sa­ját károdon tanulhattál... Horvai Pál mosolyogva bólogatott, s csak azt válaszolta: — Nyolcvan kilót nyomtam, ami­kor­­ elhagytam a határt és most 70 kiló vagyok, ha a mázsára állok. Tíz kilót otthagytam a nyugati pa­radicsom urainak. Én belőlem azon­ban soha többé egyetlen kilót sem vehet el kapitalista, mert az én éle­tem is most már örökre egybeforrt szocialista hazámmal, amely úgy gondoskodik rólunk munkásokról, mint a jó anya a gyermekéről. (Haypál) Pillanatképek egy disszidens család életéből

Next