Tolna Megyei Népújság, 1958. március (3. évfolyam, 51-76. szám)

1958-03-27 / 73. szám

ISIM március 27. Emlékezés 1948—1958 Az üveglappal borított ú­ óasztalok­ akták, könyvek, rendetlen össze-vis­­­szaságban hevernek. így van ez min­denütt, ahol örökké nyugtalan em­­b­er ül az asztal mögött, akinek ezer­nyi elfoglaltságot ad munkája. Az asztal mögött deresedő fejjel, hatvan­egynéhány évével, negyven éves cipőipari múlttal maga mögött ül Halász József elvtárs, a Bonyhádi Cipőgyár első és jelenlegi munkás igazgatója. Beszélgetünk a negyven évről, a múltról, és ahogyan lassan pergetjük a beszéd fonalát, úgy raj­zolódik egy munkában eltöltött élet öröme, gondja, baja. Hogyan is volt ? A Péterman és a Glaser Rt. kis ma­nufaktúra jellegű üzem. Itt kezdte munkáséletét Halász elvtárs. Har­mincan dolgoztak, kézzel készítették a cipőket. S ahogyan teltek az évek, úgy gyarapodott a tőkések vagyona, úgy fejlesztették a gyárat. Munka nem mindig volt. Csak a nagy ünne­pek előtti hetekben volt állandó munka, nagyon sok volt az „uborka­­szezon’*, amikor egy-egy héten két­­három napot dolgozhattak. Az élet nehéz volt, mit is kezdtek volna a kevés fizetéssel? Csak a legszüksége­sebbeket vette meg, a pénz egy ré­szét meg tartalékolni kellett ínsége­­sebb na­pólóra. A háború alatt a hadiüzemmé nyil­vánított cipőgyár bakancsokat, csiz­mákat készített, ekkor már egy mű­szak alatt több mint kétszáz pár láb­belit készítettek. A felszabadulás, a szovjet csapatok bevonulása itt sem sokat változtatott a gyári munkások helyzetén addig, míg a szakszervezet és a kommunista párt nem kezdte meg a munkások jobb munkakörül­ményeinek, az életszínvonal emelé­sének követelését. Időközben a két alapító , Pet­ermann és Glaser meg­halt. A gyárat Kál Gusztáv, az egyik részvényes vezette. S ekkor jött el az az idő, amikor... Halász Józsefet táviratilag felren­delték Budapestre A távirat nem kö­zölt semmit, azt sem tudta miért hi­vatják fel a Vasas Székházba. Több száz gyári munkás előtt 1948 március 25-én a délutáni órákban bejelentet­ték a 100 főnél többet foglalkoztató üzemek államosítását. Nagy lelkese­déssel fogadták a megjelentek a kor­mány bejelentését, azonnal megkap­ták az igazgatói kinevezéseket, a szükséges okmányokat a gyár átvéte­léről. „Haza mindenáron, a leggyorsab­ban!’“ ez a gondolat motoszkált Ha­lász József fejében. Haza, de ho­gyan? A vonat már eljött, s csak gépkocsival lehet a legrövidebb idő alatt hazaérni. A Bonyhádi Zománcművektől Si­mon Sándor volt az értekezleten, ő mondta, hogy a zománcművek igaz­gatója Pesten van a személykocsi­val. Órákig keresték a kocsit, mire megtalálták. Kérték a gépkocsiveze­tőt, hogy­­ nagyon sürgős ügyben, a legrövidebb idő alatt vigye őket haza. A gépkocsivezető szabadkozott: — „Mit szól majd a Perces?“’ Az ag­gályokat az utasítás, a papírok fel­mutatása eloszlatta. A tőkés saját kocsiját vették először tulajdonukba. És száguldottak haza Bonyhádra, megvinni az örömhírt. 1948 március 26 a hajnali órákban az álmos portás nem akarta elhinni, amikor utasí­totta, hogy a tulajdonost nem szabad a gyárba beengedni, amíg a gyűlést meg nem tartják. A gyűlést a gyárudvaron tartották. Alig negyedóráig tartott a röpgyűlés, melyen Halász elvtárs bejelentette az államosítás tényét. A röpgyűlés után mindenki munkahelyére sietett, a be­szélgető csoportokból kétkedő és he­lyeslő megjegyzéseket lehetett hal­lani. A gyár a munkásoké, a régi cégtáblát levették a gyár homlokza­táról. A gyár első munkásigazgatója Halász József, a tőkés íróasztala mögé ült, várta, hogy az igazgató úr bejöjjön. Kopogtatás nélkül rontott az iro­dába Kál Gusztáv, amikor meglátta a saját íróasztala mögött ülő mun­kását, egy pillanatra megállt az aj­tóban, a meglepődéstől nem tudott szóhoz jutni, hisz addig csak titkár­női bejelentéssel járulhatott a gyár munkája az igazgató úr elé és most egy munkás ül ott, ahol neki kellene ülni. Amíg ilyen gondolatok foglal­koztatták, kissé megnyugodottnak látszott, amikor megszólalt: — No, fiatalember, mi a kíván­sága? Halász nyugodtan, befelé mo­solyogva megszólalt az íróasztal mö­gül: — Nagyon csekély kívánságom van. — Halljuk, mi az? — Legyen olyan kedves igazgató úr, adja át a kulcsokat. — Hohó, fiatalember, miért, mi­van? — A gyárat a kormány államosí­totta, engem bíztak meg a gyár ve­zetésével! — Na, és van magának erről pa­pírja, hivatalos okmánya? — Igen kérem, van, tessék. — És Kalász József megmutatta a gyár ál­lamosításáról szóló okmányt, az igazgatói kinevezést. Kál Gusztáv látható idegességgel vette tudomásul a közölteket. Idege­sen járkálni kezdett az irodában, ad­dig, amíg Halász újból meg nem szó­lalt. — És felszólítom az igazgató urat, hogy hagyja el a gyárat és ezentúl ne is jöjjön be. A volt igazgató búcsúpillantásfélét szórt az iroda berendezésére, a mun­kásból lett igazgatóra, és szeme meg­akadt a pénzszekrényen. — És a pénzem? — Azt is állami tulajdonba ves­­­szü­k, minden ingó és ingatlan érté­ket. Ez már sok volt, tegnap még Bonyhád ura és ma már a „legszegé­nyebb“­ ember, szinte futott az ajtó­ig, s mögötte dörrenve csukódott be az igazgatói iroda ajtaja. Tíz év telt el az emlékezetes nap után. Halász Jó­zsef, az első munkásigazgató, lelke­sen beszél a tíz év eredményeiről, arról, mit valósítottak meg már, amióta a munkások vették tulajdo­nukba a gyárat. Sokat fejlődött a gyár tíz év alatt társadalmi munkával 1949-ben böl­csödét, napköziotthont, később üzemi konyhát, kultúrtermet hoztak létre. 1950-ben több mint másfélmillió fo­rintot fordítottak az üzem fejleszté­sére, a csoportos munkáról szalag­munkára tértek át, külföldi és hazai gépeket állítottak munkába, és tíz év alatt összesen 8 089 000 forintot fordítottak a cipőgyár fejlesztésére, a munkások ellátására. Pálkovács Jenő A konzervgyári színjátszók példa­muta­tása E Ha csak hírben akartam volna tudatni a többi műkedvelő színjátszókkal, ennyit írtam volna: „A p­aksi konzervgyár szín­játszócso­portja március 22-én, szombaton es­te Bölcskén bemutatta Molnár Fe­renc: Doktor úr című víg­játékát.” Nem ilyen egyszerű a dolog, úgy­hogy messze túlnő egy rövid hír keretein. A műkedvelő mozgalom egyik legszebb példáját szolgáltatták ezzel az előadásukkal a konzerv­gyári színjátszók. Nem­ a da­rab ki­választásában, hiszen műkedvelők számára sokkal megfelelőbb darabot is lehet találni, mint a „Doktor úr”, az előadásnál is bizonyosan produ­káltak már jobbat más, régebb óta működő műkedvelő csoportok, jelen­tőséget az esetnek pusztán az a tény ad, hogy március 22-én, szombaton megtartották az előadást a Pakstól körülbelül tizenöt kilométerre lévő községben. Egész nap hóvihar dühöngött. Ah­hoz is bátorság kellett, hogy a szom­szédba átmenjen valaki, ha széllel szembe kellett az utat megtennie. A bölcskei előadást azonban már jóval előbb meghirdették a konzervgyá­riak, minden jegy elkelt, választani kellett tehát megtartsák-e, vagy visszarettenve a vihartól, halasszák későbbi időpontra? S a színjátszók, Tóth Sándor, Mihályfi Lajos, Jant­­ner Ferenc, László Károly, Erdős Anna, Werli Emilia, Kunner Júlia, — de mit is sorolom, valamennyien, mind a huszonöt fő, vállalták az utat, s hiába volt még az utolsó pil­lanatban is a lebeszélés, elindultak Bölcskére. A vonaton még nem is volt külö­nösebb baj. Amikor megérkeztek az állomásra, már kivihetetlennek lát­szott a vállalkozás. Az utat minde­nütt magas — néhol méteres — hó takarta. A gépállomás, amely előző­leg ígéretet tett beszállításukra, most már nem tudta vállalni a szállítást, mert nincs olyan jármű, amely ak­kor meg tudta volna járni a bölcs­kei országutat. Mit lehetett tenni ebben a helyzetben? Vagy megvárni a következő ellenvonatot és vissza­fordulni, vagy pedig nekivágni gya­log. Mondanom sem kell a paksiak ez utóbbit választották. Elől a fiúk taposták az utat, amennyire útnak lehetett azt nevezni, utánuk pedig mentek a lányok, metsző szélben, térdig érő hóban. Este aztán termé­szetesen megtartották az előadást, sőt az előadás utánra hirdetett bált is. Ahhoz már nem volt lelkiere­jük, hogy az éjféli vonattal vissza is térjenek, a reggeli meg már nem jött a hóakadályok miatt. Ekkor segítségükre sietett Benák elvtárs, a tanácselnök, szerzett két szánt, haza­szállítandó az együttest. Mivel, hogy vasárnap este Madocsán kellett elő­adást tartaniuk, inkább azt válasz­tották a csoport tagjai, hogy egye­nesen Madocsára mennek, mert ha közbeiktatnak egy paksi utat is, úgy a madocsai előadás kerül veszélybe. Így aztán nem haza, hanem egye­nesen Madocsára mentek, s hóvihar ide, hóvihar oda, itt is rendben megvolt az előadás. Hallottunk már olyan színjátszó­csoportokról, amelyek elhalasztottak egy előadást, mert a főszereplőnek aznap este „nem volt kedve” fel­lépni, vagy éppen „más elfoglaltsága volt”. Ilyen esetről, hogy a leküzd­hetetlen akadályokkal is felvegyék műkedvelők a küzdelmet, most hal­lottunk elsőízben. Remélhetőleg nem utoljára. (­ei) TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 Új úton halad a szövetkezeti gazdálkodás — Faddi tapasztalatok — Az elmúlt évek alatt a termelő­szövetkezeti gazdálkodásban az volt a gyakorlat, hogy a tagok munka­egységeikre minél több gabonát kapjanak, az aránylag alacsony készpénz részesedés-emelésére nem fordítottak gondot. Sajnos, több tsz-ben az is előfordult volna, ha az agronómus nem szól bele, hogy a közös állomány részére tartalé­kolt takarmánygabonát is kiosszák. Ma már másképpen gondolkodnak a szövetkezeti parasztok is, látják annak a lehetőségét, mennyivel több jövedelemre tudnak szert ten­­ni, ha például minőségi vetőmagva­kat termelnek, és úgy értékesítik, vagy ha a malacot nem választási korában értékesítik, hanem hizlal­ják. így kettős a haszon, mert jól jár a szövetkezeti paraszt és jól jár a nagyközösség, mert jobb és több húst, zsírt kap. A faddi Győzelem Termelőszövet­kezet tagjai először hallani sem akartak arról, hogy búzát meg ár­pát adjanak el. Osszuk ki, volt a jelszavuk. A termelőszövetkezet el­nökének azután nem kis fáradságá­ba került, amíg megérttette a tag­sággal, hogy nem a mindenáron való terményosztás a cél, hanem a több pénz. Természetesen győzött a józanabb elgondolás és ma a tagság is nem kis büszkeséggel beszél ar­ról, hogy valamennyiőjüknek meg­lesz az évi fejadagja és még el­adni is tudnak 710 mázsa búzát. Ha lapozgatjuk a Győzelem Ter­melőszövetkezet termelési tervét, örömmel láthatjuk, hogy a tagság termelvényeinek nagy részét nagy­tételben értékesíti és ezen keresz­tül igyekeznek növelni a készpénz részesedést. A búzán kívül eladás­ra kerül összesen mintegy 405 000 forint értékben 500 mázsa árpa, 42 mázsa vöröshere és 20 mázsa lucerna mag. Azonkívül a 3004-es miniszteri rendelet hatására 37 hold édescirok és 10 hold takarmány­borsó vetését tervezték. Az előbbi 148 000 forint hasznot jelent. A munkaegységre kiosztott ga­bonarészesedésen kívül szociális alapra és egyéb előre nem látható kiadásra egy vagon búzát tartalé­koltak. A közös állomány részére 22 vagon abraktakarmányt tervez­tek, amelyből biztonsági tartalék mintegy 4—5 vagon. Állattenyésztési vonalon értéke­sítésre kerül 150 darab hízósertés, 140 darab sonkasüldő, 400 darab baromfi és 42 darab hízómarha, mintegy 560 000 forint értékben. Ezek a számok azt igazolják, hogy az idei évben a taglétszámban és földterületben egyaránt megnöve­kedett termelőszövetkezetben 33.35 forintot ér egy munkaegység, amely­ből a készpénz részesedés 20 forint és 50 fillér lesz. A termelőszövetkezet területe az elmúlt évben 400 holddal gyarapo­dott, amely azt jelenti, hogy a tag­ság közel 1100 holdon gazdálkodik. A nagyobb terület természetesen megköveteli, hogy jól gazdálkodja­nak és mindig előre gondoskodja­nak arról, hogyan tudják a tagság erejét a legjobban gyümölcsöztetni, amelyen keresztül növelik a jöve­delmet. Törekvésüket igazolja a jó előveteményről való gondoskodás, a talaj táperejének a fenntartása. Az eddigi, alig pár hold zöldtrágyá­­zási területet 100 holdra növelik az idén. Továbbá 30 holdon vetnek szójás-kukoricás keveréket, 14 hol­don borsós-kukoricás keveréket. Azonkívül ősziekre 122 hold lu­cerna felülvetésük lesz. Gondolnak a termelőszövetkezet­ben arra is, hogy taglétszámban és területben gyarapodni fognak, és hogy ebben az esetben is állan­dóan növekedjék a jövedelem, ezért távlati tervükben 10 hold szőlő te­lepítése szerepel. Két holdat fásí­tanak a Duna-mentén és még ebben az évben hozzákezdenek 4 holdon a tüzesítéshez. 5000 forint értékben fűz­dugványt vásárolnak és e terü­lettel megoldódik majd a tagok téli foglalkoztatása. Kosarat, gyümölcs­tároló ládákat fonnak és később, mint fehérvesszőt szállítanak. A tervben pedig még 12 hold gyümöl­csös telepítése szerepel. P. R Veszprémi találkozások A Dunántúlon jelenleg ^ folyóirat van, a egyetlen veszpré­mieké, a kissé hivatalosan hangzó című Veszprémi Szemle. Érthető te­hát, az irodalmi utas némi elfogó­dottságot érez, amikor megérkezik, amit fokoz az is, hogy a folyóirat szerkesztőjét ezekben a napokban csak a most készülő Szemle ügye érdekli; aktatáskája kéziratokkal és kefelevonatokkal van tele. A Veszprémi Szemle fiatal folyó­irat, most jelenik meg a második száma. Egyelőre nyilván több a kí­sérlet, mint az eredmény, ami ter­mészetes is. De az kétségtelen, hogy Veszprém földrajzi helyzetével és a folyóirat adta helyzeti energiájával most könnyen válhatna a dunántúli irodalmi élet középpontjává, hisz talán soha nem volt akkora szük­ség az egészséges irodalmi decentra­lizációra, mint most. De kérdés, van-e a veszprémiekben ehhez ele­gendő erő? Páldy Róbert, aki a folyóiratot is szerkeszti, elég szkep­tikus, hosszú folyamat az ilyesmi, mondja és nagyon sok mindentől függ. A legnagyobb baj talán az, hogy kevés az ember, kevés a tehet­ség. Persze nem is lehet kívánni, hogy minden vidéki város hemzseg­jen az Arany Jánosoktól, vagy Jó­zsef Attiláktól; az irodalmi élet ele­ven volta egyébként is a legtöbb­ször nem ezen múlik. Ha van meg­felelő irodalmi közvélemény, mű­velt közönség, amilyen szerencsére egyre több helyen van, akkor a többi önként adódik. Az írószövet­ség példájára kell gondolni: három vidéki szervezete, noha anyagiakkal igazán bőségesen ellátták, mégsem tudott irodalmi központot kialakíta­ni, — arról nem beszélve, hogy az írószövetség utolsó fél esztendejé­ben már minden fontosabb is volt, mint maga az irodalom. No majd a balatonfüredi írói na­pok, — mondja Páldy Róbert bará­tom . Veszprém irodalmi életében a május 31-i dunántúli írótalálkozó valóban ritka eseménynek ígérke­zik, s tegyük hozzá mi, akik Veszp­rémben „vidékinek” számítunk ar­ra gondolunk: feltehetően eredmé­nyes is lesz és segít megoldani né­hány olyan tipikusan „vidéki” prob­lémát, ami évek óta sürgető kérdé­se irodalmunknak. A tapolcaiak (ott egy külön kis csoport működik) figyelemre­méltó vállalkozásba kezdtek: heten­ként kijárnak egy-egy faluba „él­ményt gyűjteni”, majd az így kelet­kezett verset, prózát, nem ritkán szociográfiát visszaviszik a faluba, ahol irodalmi est keretében mutat­ják be. (Éppenséggel a Babits Tár­saság írói is megcsinálhatnák, azt hiszem, egyikőnknek sem ártana.) Legalábbis ezt lehet következtetni abból, ahogyan Csik Ottó, aki az egész vállalkozás lelke, beszél róla. Egy este a tehetséges Bakács Ti­­­­boréknál. Bár ez akármelyik vidéki városunkban tapasztalható: gazdag könyvtár s amint beszélget­ni kezdünk, egyszerre világirodalmi hangulat támad, nevek röpködnek, olyan természetesen és közvetlenül, ahogy csak közeli ismerősökről be­szél az ember. Thomas Mann és Camus, Montherlant és Rilke, Solo­­hov és Knut Hamsun, könyvcímek és idézetek jól tájékozott természetes­séggel hangzanak el. Nem tudom, mennyiben lehet szó „magyar spe­cialitásról”, de külföldön ezt soha nem tapasztaltam. Nálunk mindenki kifelé néz, mindent ismerni és látni akar, ott sokkal nagyobb az elzár­kózás, a befelé fordulás. Kis nemzet vagyunk, szokták mondani s itt most újra érzem, hogy ha nem is min­dent, de sok mindent megtettünk, hogy a kis nemzet ne jelentsen mű­veletlen nemzetet is. TWT it tanultunk ezekből a veszp­­rémi találkozásokból, mennyi­vel lettünk okosabbak? Vannak dol­gok, amelyeknek értéke nem a men­­nyiségi fogalomban rejlik. Az is so­kat és gazdagodást jelent, hogy ta­lálkoztunk néhány értékes baráttal s ha csak néhány pillanatra is, de ott lehettünk egy most alakuló, egy­re határozottabb formát kapó iro­dalmi élet keletkezésénél. Csányi László

Next