Tolna Megyei Népújság, 1958. március (3. évfolyam, 51-76. szám)
1958-03-27 / 73. szám
ISIM március 27. Emlékezés 1948—1958 Az üveglappal borított ú óasztalok akták, könyvek, rendetlen össze-visszaságban hevernek. így van ez mindenütt, ahol örökké nyugtalan ember ül az asztal mögött, akinek ezernyi elfoglaltságot ad munkája. Az asztal mögött deresedő fejjel, hatvanegynéhány évével, negyven éves cipőipari múlttal maga mögött ül Halász József elvtárs, a Bonyhádi Cipőgyár első és jelenlegi munkás igazgatója. Beszélgetünk a negyven évről, a múltról, és ahogyan lassan pergetjük a beszéd fonalát, úgy rajzolódik egy munkában eltöltött élet öröme, gondja, baja. Hogyan is volt ? A Péterman és a Glaser Rt. kis manufaktúra jellegű üzem. Itt kezdte munkáséletét Halász elvtárs. Harmincan dolgoztak, kézzel készítették a cipőket. S ahogyan teltek az évek, úgy gyarapodott a tőkések vagyona, úgy fejlesztették a gyárat. Munka nem mindig volt. Csak a nagy ünnepek előtti hetekben volt állandó munka, nagyon sok volt az „uborkaszezon’*, amikor egy-egy héten kéthárom napot dolgozhattak. Az élet nehéz volt, mit is kezdtek volna a kevés fizetéssel? Csak a legszükségesebbeket vette meg, a pénz egy részét meg tartalékolni kellett ínségesebb napólóra. A háború alatt a hadiüzemmé nyilvánított cipőgyár bakancsokat, csizmákat készített, ekkor már egy műszak alatt több mint kétszáz pár lábbelit készítettek. A felszabadulás, a szovjet csapatok bevonulása itt sem sokat változtatott a gyári munkások helyzetén addig, míg a szakszervezet és a kommunista párt nem kezdte meg a munkások jobb munkakörülményeinek, az életszínvonal emelésének követelését. Időközben a két alapító , Petermann és Glaser meghalt. A gyárat Kál Gusztáv, az egyik részvényes vezette. S ekkor jött el az az idő, amikor... Halász Józsefet táviratilag felrendelték Budapestre A távirat nem közölt semmit, azt sem tudta miért hivatják fel a Vasas Székházba. Több száz gyári munkás előtt 1948 március 25-én a délutáni órákban bejelentették a 100 főnél többet foglalkoztató üzemek államosítását. Nagy lelkesedéssel fogadták a megjelentek a kormány bejelentését, azonnal megkapták az igazgatói kinevezéseket, a szükséges okmányokat a gyár átvételéről. „Haza mindenáron, a leggyorsabban!’“ ez a gondolat motoszkált Halász József fejében. Haza, de hogyan? A vonat már eljött, s csak gépkocsival lehet a legrövidebb idő alatt hazaérni. A Bonyhádi Zománcművektől Simon Sándor volt az értekezleten, ő mondta, hogy a zománcművek igazgatója Pesten van a személykocsival. Órákig keresték a kocsit, mire megtalálták. Kérték a gépkocsivezetőt, hogy nagyon sürgős ügyben, a legrövidebb idő alatt vigye őket haza. A gépkocsivezető szabadkozott: — „Mit szól majd a Perces?“’ Az aggályokat az utasítás, a papírok felmutatása eloszlatta. A tőkés saját kocsiját vették először tulajdonukba. És száguldottak haza Bonyhádra, megvinni az örömhírt. 1948 március 26 a hajnali órákban az álmos portás nem akarta elhinni, amikor utasította, hogy a tulajdonost nem szabad a gyárba beengedni, amíg a gyűlést meg nem tartják. A gyűlést a gyárudvaron tartották. Alig negyedóráig tartott a röpgyűlés, melyen Halász elvtárs bejelentette az államosítás tényét. A röpgyűlés után mindenki munkahelyére sietett, a beszélgető csoportokból kétkedő és helyeslő megjegyzéseket lehetett hallani. A gyár a munkásoké, a régi cégtáblát levették a gyár homlokzatáról. A gyár első munkásigazgatója Halász József, a tőkés íróasztala mögé ült, várta, hogy az igazgató úr bejöjjön. Kopogtatás nélkül rontott az irodába Kál Gusztáv, amikor meglátta a saját íróasztala mögött ülő munkását, egy pillanatra megállt az ajtóban, a meglepődéstől nem tudott szóhoz jutni, hisz addig csak titkárnői bejelentéssel járulhatott a gyár munkája az igazgató úr elé és most egy munkás ül ott, ahol neki kellene ülni. Amíg ilyen gondolatok foglalkoztatták, kissé megnyugodottnak látszott, amikor megszólalt: — No, fiatalember, mi a kívánsága? Halász nyugodtan, befelé mosolyogva megszólalt az íróasztal mögül: — Nagyon csekély kívánságom van. — Halljuk, mi az? — Legyen olyan kedves igazgató úr, adja át a kulcsokat. — Hohó, fiatalember, miért, mivan? — A gyárat a kormány államosította, engem bíztak meg a gyár vezetésével! — Na, és van magának erről papírja, hivatalos okmánya? — Igen kérem, van, tessék. — És Kalász József megmutatta a gyár államosításáról szóló okmányt, az igazgatói kinevezést. Kál Gusztáv látható idegességgel vette tudomásul a közölteket. Idegesen járkálni kezdett az irodában, addig, amíg Halász újból meg nem szólalt. — És felszólítom az igazgató urat, hogy hagyja el a gyárat és ezentúl ne is jöjjön be. A volt igazgató búcsúpillantásfélét szórt az iroda berendezésére, a munkásból lett igazgatóra, és szeme megakadt a pénzszekrényen. — És a pénzem? — Azt is állami tulajdonba vesszük, minden ingó és ingatlan értéket. Ez már sok volt, tegnap még Bonyhád ura és ma már a „legszegényebb“ ember, szinte futott az ajtóig, s mögötte dörrenve csukódott be az igazgatói iroda ajtaja. Tíz év telt el az emlékezetes nap után. Halász József, az első munkásigazgató, lelkesen beszél a tíz év eredményeiről, arról, mit valósítottak meg már, amióta a munkások vették tulajdonukba a gyárat. Sokat fejlődött a gyár tíz év alatt társadalmi munkával 1949-ben bölcsödét, napköziotthont, később üzemi konyhát, kultúrtermet hoztak létre. 1950-ben több mint másfélmillió forintot fordítottak az üzem fejlesztésére, a csoportos munkáról szalagmunkára tértek át, külföldi és hazai gépeket állítottak munkába, és tíz év alatt összesen 8 089 000 forintot fordítottak a cipőgyár fejlesztésére, a munkások ellátására. Pálkovács Jenő A konzervgyári színjátszók példamutatása E Ha csak hírben akartam volna tudatni a többi műkedvelő színjátszókkal, ennyit írtam volna: „A paksi konzervgyár színjátszócsoportja március 22-én, szombaton este Bölcskén bemutatta Molnár Ferenc: Doktor úr című vígjátékát.” Nem ilyen egyszerű a dolog, úgyhogy messze túlnő egy rövid hír keretein. A műkedvelő mozgalom egyik legszebb példáját szolgáltatták ezzel az előadásukkal a konzervgyári színjátszók. Nem a darab kiválasztásában, hiszen műkedvelők számára sokkal megfelelőbb darabot is lehet találni, mint a „Doktor úr”, az előadásnál is bizonyosan produkáltak már jobbat más, régebb óta működő műkedvelő csoportok, jelentőséget az esetnek pusztán az a tény ad, hogy március 22-én, szombaton megtartották az előadást a Pakstól körülbelül tizenöt kilométerre lévő községben. Egész nap hóvihar dühöngött. Ahhoz is bátorság kellett, hogy a szomszédba átmenjen valaki, ha széllel szembe kellett az utat megtennie. A bölcskei előadást azonban már jóval előbb meghirdették a konzervgyáriak, minden jegy elkelt, választani kellett tehát megtartsák-e, vagy visszarettenve a vihartól, halasszák későbbi időpontra? S a színjátszók, Tóth Sándor, Mihályfi Lajos, Jantner Ferenc, László Károly, Erdős Anna, Werli Emilia, Kunner Júlia, — de mit is sorolom, valamennyien, mind a huszonöt fő, vállalták az utat, s hiába volt még az utolsó pillanatban is a lebeszélés, elindultak Bölcskére. A vonaton még nem is volt különösebb baj. Amikor megérkeztek az állomásra, már kivihetetlennek látszott a vállalkozás. Az utat mindenütt magas — néhol méteres — hó takarta. A gépállomás, amely előzőleg ígéretet tett beszállításukra, most már nem tudta vállalni a szállítást, mert nincs olyan jármű, amely akkor meg tudta volna járni a bölcskei országutat. Mit lehetett tenni ebben a helyzetben? Vagy megvárni a következő ellenvonatot és visszafordulni, vagy pedig nekivágni gyalog. Mondanom sem kell a paksiak ez utóbbit választották. Elől a fiúk taposták az utat, amennyire útnak lehetett azt nevezni, utánuk pedig mentek a lányok, metsző szélben, térdig érő hóban. Este aztán természetesen megtartották az előadást, sőt az előadás utánra hirdetett bált is. Ahhoz már nem volt lelkierejük, hogy az éjféli vonattal vissza is térjenek, a reggeli meg már nem jött a hóakadályok miatt. Ekkor segítségükre sietett Benák elvtárs, a tanácselnök, szerzett két szánt, hazaszállítandó az együttest. Mivel, hogy vasárnap este Madocsán kellett előadást tartaniuk, inkább azt választották a csoport tagjai, hogy egyenesen Madocsára mennek, mert ha közbeiktatnak egy paksi utat is, úgy a madocsai előadás kerül veszélybe. Így aztán nem haza, hanem egyenesen Madocsára mentek, s hóvihar ide, hóvihar oda, itt is rendben megvolt az előadás. Hallottunk már olyan színjátszócsoportokról, amelyek elhalasztottak egy előadást, mert a főszereplőnek aznap este „nem volt kedve” fellépni, vagy éppen „más elfoglaltsága volt”. Ilyen esetről, hogy a leküzdhetetlen akadályokkal is felvegyék műkedvelők a küzdelmet, most hallottunk elsőízben. Remélhetőleg nem utoljára. (ei) TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 Új úton halad a szövetkezeti gazdálkodás — Faddi tapasztalatok — Az elmúlt évek alatt a termelőszövetkezeti gazdálkodásban az volt a gyakorlat, hogy a tagok munkaegységeikre minél több gabonát kapjanak, az aránylag alacsony készpénz részesedés-emelésére nem fordítottak gondot. Sajnos, több tsz-ben az is előfordult volna, ha az agronómus nem szól bele, hogy a közös állomány részére tartalékolt takarmánygabonát is kiosszák. Ma már másképpen gondolkodnak a szövetkezeti parasztok is, látják annak a lehetőségét, mennyivel több jövedelemre tudnak szert tenni, ha például minőségi vetőmagvakat termelnek, és úgy értékesítik, vagy ha a malacot nem választási korában értékesítik, hanem hizlalják. így kettős a haszon, mert jól jár a szövetkezeti paraszt és jól jár a nagyközösség, mert jobb és több húst, zsírt kap. A faddi Győzelem Termelőszövetkezet tagjai először hallani sem akartak arról, hogy búzát meg árpát adjanak el. Osszuk ki, volt a jelszavuk. A termelőszövetkezet elnökének azután nem kis fáradságába került, amíg megérttette a tagsággal, hogy nem a mindenáron való terményosztás a cél, hanem a több pénz. Természetesen győzött a józanabb elgondolás és ma a tagság is nem kis büszkeséggel beszél arról, hogy valamennyiőjüknek meglesz az évi fejadagja és még eladni is tudnak 710 mázsa búzát. Ha lapozgatjuk a Győzelem Termelőszövetkezet termelési tervét, örömmel láthatjuk, hogy a tagság termelvényeinek nagy részét nagytételben értékesíti és ezen keresztül igyekeznek növelni a készpénz részesedést. A búzán kívül eladásra kerül összesen mintegy 405 000 forint értékben 500 mázsa árpa, 42 mázsa vöröshere és 20 mázsa lucerna mag. Azonkívül a 3004-es miniszteri rendelet hatására 37 hold édescirok és 10 hold takarmányborsó vetését tervezték. Az előbbi 148 000 forint hasznot jelent. A munkaegységre kiosztott gabonarészesedésen kívül szociális alapra és egyéb előre nem látható kiadásra egy vagon búzát tartalékoltak. A közös állomány részére 22 vagon abraktakarmányt terveztek, amelyből biztonsági tartalék mintegy 4—5 vagon. Állattenyésztési vonalon értékesítésre kerül 150 darab hízósertés, 140 darab sonkasüldő, 400 darab baromfi és 42 darab hízómarha, mintegy 560 000 forint értékben. Ezek a számok azt igazolják, hogy az idei évben a taglétszámban és földterületben egyaránt megnövekedett termelőszövetkezetben 33.35 forintot ér egy munkaegység, amelyből a készpénz részesedés 20 forint és 50 fillér lesz. A termelőszövetkezet területe az elmúlt évben 400 holddal gyarapodott, amely azt jelenti, hogy a tagság közel 1100 holdon gazdálkodik. A nagyobb terület természetesen megköveteli, hogy jól gazdálkodjanak és mindig előre gondoskodjanak arról, hogyan tudják a tagság erejét a legjobban gyümölcsöztetni, amelyen keresztül növelik a jövedelmet. Törekvésüket igazolja a jó előveteményről való gondoskodás, a talaj táperejének a fenntartása. Az eddigi, alig pár hold zöldtrágyázási területet 100 holdra növelik az idén. Továbbá 30 holdon vetnek szójás-kukoricás keveréket, 14 holdon borsós-kukoricás keveréket. Azonkívül ősziekre 122 hold lucerna felülvetésük lesz. Gondolnak a termelőszövetkezetben arra is, hogy taglétszámban és területben gyarapodni fognak, és hogy ebben az esetben is állandóan növekedjék a jövedelem, ezért távlati tervükben 10 hold szőlő telepítése szerepel. Két holdat fásítanak a Duna-mentén és még ebben az évben hozzákezdenek 4 holdon a tüzesítéshez. 5000 forint értékben fűzdugványt vásárolnak és e területtel megoldódik majd a tagok téli foglalkoztatása. Kosarat, gyümölcstároló ládákat fonnak és később, mint fehérvesszőt szállítanak. A tervben pedig még 12 hold gyümölcsös telepítése szerepel. P. R Veszprémi találkozások A Dunántúlon jelenleg ^ folyóirat van, a egyetlen veszprémieké, a kissé hivatalosan hangzó című Veszprémi Szemle. Érthető tehát, az irodalmi utas némi elfogódottságot érez, amikor megérkezik, amit fokoz az is, hogy a folyóirat szerkesztőjét ezekben a napokban csak a most készülő Szemle ügye érdekli; aktatáskája kéziratokkal és kefelevonatokkal van tele. A Veszprémi Szemle fiatal folyóirat, most jelenik meg a második száma. Egyelőre nyilván több a kísérlet, mint az eredmény, ami természetes is. De az kétségtelen, hogy Veszprém földrajzi helyzetével és a folyóirat adta helyzeti energiájával most könnyen válhatna a dunántúli irodalmi élet középpontjává, hisz talán soha nem volt akkora szükség az egészséges irodalmi decentralizációra, mint most. De kérdés, van-e a veszprémiekben ehhez elegendő erő? Páldy Róbert, aki a folyóiratot is szerkeszti, elég szkeptikus, hosszú folyamat az ilyesmi, mondja és nagyon sok mindentől függ. A legnagyobb baj talán az, hogy kevés az ember, kevés a tehetség. Persze nem is lehet kívánni, hogy minden vidéki város hemzsegjen az Arany Jánosoktól, vagy József Attiláktól; az irodalmi élet eleven volta egyébként is a legtöbbször nem ezen múlik. Ha van megfelelő irodalmi közvélemény, művelt közönség, amilyen szerencsére egyre több helyen van, akkor a többi önként adódik. Az írószövetség példájára kell gondolni: három vidéki szervezete, noha anyagiakkal igazán bőségesen ellátták, mégsem tudott irodalmi központot kialakítani, — arról nem beszélve, hogy az írószövetség utolsó fél esztendejében már minden fontosabb is volt, mint maga az irodalom. No majd a balatonfüredi írói napok, — mondja Páldy Róbert barátom . Veszprém irodalmi életében a május 31-i dunántúli írótalálkozó valóban ritka eseménynek ígérkezik, s tegyük hozzá mi, akik Veszprémben „vidékinek” számítunk arra gondolunk: feltehetően eredményes is lesz és segít megoldani néhány olyan tipikusan „vidéki” problémát, ami évek óta sürgető kérdése irodalmunknak. A tapolcaiak (ott egy külön kis csoport működik) figyelemreméltó vállalkozásba kezdtek: hetenként kijárnak egy-egy faluba „élményt gyűjteni”, majd az így keletkezett verset, prózát, nem ritkán szociográfiát visszaviszik a faluba, ahol irodalmi est keretében mutatják be. (Éppenséggel a Babits Társaság írói is megcsinálhatnák, azt hiszem, egyikőnknek sem ártana.) Legalábbis ezt lehet következtetni abból, ahogyan Csik Ottó, aki az egész vállalkozás lelke, beszél róla. Egy este a tehetséges Bakács Tiboréknál. Bár ez akármelyik vidéki városunkban tapasztalható: gazdag könyvtár s amint beszélgetni kezdünk, egyszerre világirodalmi hangulat támad, nevek röpködnek, olyan természetesen és közvetlenül, ahogy csak közeli ismerősökről beszél az ember. Thomas Mann és Camus, Montherlant és Rilke, Solohov és Knut Hamsun, könyvcímek és idézetek jól tájékozott természetességgel hangzanak el. Nem tudom, mennyiben lehet szó „magyar specialitásról”, de külföldön ezt soha nem tapasztaltam. Nálunk mindenki kifelé néz, mindent ismerni és látni akar, ott sokkal nagyobb az elzárkózás, a befelé fordulás. Kis nemzet vagyunk, szokták mondani s itt most újra érzem, hogy ha nem is mindent, de sok mindent megtettünk, hogy a kis nemzet ne jelentsen műveletlen nemzetet is. TWT it tanultunk ezekből a veszprémi találkozásokból, mennyivel lettünk okosabbak? Vannak dolgok, amelyeknek értéke nem a mennyiségi fogalomban rejlik. Az is sokat és gazdagodást jelent, hogy találkoztunk néhány értékes baráttal s ha csak néhány pillanatra is, de ott lehettünk egy most alakuló, egyre határozottabb formát kapó irodalmi élet keletkezésénél. Csányi László