Tolna Megyei Népújság, 1958. május (3. évfolyam, 102-127. szám)
1958-05-18 / 116. szám
színházi levél a „Pataki szüret"-ről A legutóbbi bemutató, mit szépítsük a dolgot, nem tartozott a Déryné Színház legjobb előadásai közé. Ez mindenekelőtt és főként a darab gyengeségének köszönhető. Mert igaz, hogy a rossz színész a remekművet is el tudja rontani, de a gyenge színdarabból még a legzseniálisabb művész is legfeljebb elfogadható előadást tud nyújtani. A „Pataki szüret” színészeit igazán nem érheti szemrehányás, mert képességeik legjavát adták, ezzel helyenkint sikert is értek el. Mesejátékot írni — gondolom — nem a könnyű feladatok közé tartozik. Sőt, hiszen itt az irreális keveredik a valósággal, a mese a realitással, olyan dolgok történhetnek, ami a valóságban lehetetlen, de a színpadon a valóság erejével kell hatnia. Úgy kell a valóságot ábrázolni, hogy az is mesének hasson és viszont. S végül minden mesének van valami magva, végigvonul rajta valamely tanulság, amit végig az előadáson és a csattanóban úgy kell belopni a közönség szívébe, hogy az ne kioktatás legyen, hanem ezt a tanulságot a szájbarágás helyett maga a néző vonja le. Minderre, amit a mesejátékkal kapcsolatban felsoroltam, vállalkozott Gombos Imre, a szerző és darabja, a Pataki szüret. A feladat azonban, ne hallgassuk el ezt sem, meghaladta a szerző erejét, s így a zenés, maskarás, vígjáték, amint a plakát is jelzi, legfeljebb kétórás időtöltés tudott lenni, de nem színházi élmény. De ne hallgassuk el a színtársulat érdemeit. Igazán minden dicséretest és elismerést megérdemel az együttes ha játékukban helyenkint voltak is gyengébb, szürkébb jelenetek, is lényegében kihozták a darabból, is amit lehetett. A rendezőről ugyanezt is lehet elmondani, a dramaturgiához címezendő azonban szabadjon megtenni a következő megjegyzést: , Szükség van új darabokra, feltétlenül szükség van mai magyar szerzők darabjaira, elmulaszthatatlan, hogy a programot színessé, válto>zatossá tegyék s így mesejátékot is iktassanak előadásaik közé; viszont ennek vélt érdekében a minőség 11 rovására engedményt tenni helytelen. . . A művészek közül Csala Zsuzsa , i (Bori) nyújtotta a legjobb teljesítményt, végig töretlen volt alakítása. Dékány János (Botond lovag) nem is ismeretlen a szekszárdi közönség előtt s most is a tőle megszokott jó alakítást láthattuk. Lénárd Béla , Rézöntője sok mulatságos percet i szerzett. Hetés György és Berényi, i Ottó diákjai egyenetlenek voltak, sokkal mulatságosabb is lehetett is volna mindkét általuk formált alak. Ennél enyhébb kritikát és ennél több jót már igazságtalan lenne írni a „Pataki szüret”-ről. ) LETENYEI GYÖRGY u. Drága-e nálunk a kultúra ? :: Nem először hangzik el ez a kérdés, hiszen sokan hivatkoznak arra, hogy a színházi és mozielőadások belépődíja sok, kisebb összegben kellene megállapítani, különösen a színházjegyek árát és a látogatott ú1ság egyszeriben megnövekednék. Mennyibe is kerül egy mozijegy? *. Legfeljebb öt forintba. A színházjelgyekből a legolcsóbb 8 forint, a legdrágább 16 forint. Természetesen igen nagy az olyan színházi- és mozielőadások száma, amelyen telt ház van, sőt kicsinek is bizonyul a terem befogadóképessége, * a színielőadásoknál azonban ez nem mindig a bemutatott darab színvonalának, művészi értékének függvénye.» Szabadjon néhány összehasonlítást tenni a színház- és mozijegyek árai, I1 illetve egyes más „cikkek” árai között. Ha az ember két óra hosszára bemegy egy vendéglőbe, feltehetően elfogyaszt, legalább két nagyfröccsöt, vagy három pohár sört, ha társasággal van, természetesen sokkal többet. Még csak papír és ceruza sem kell a kiszámításához annak, hogy rájöjjünk, legalább annyit elkölt,. mint amennyi egy színielőadás belépődíja, a mozihelyárakról nem is, szólva. S ugyan melyik táplálék az értékesebb, színház nyújtotta szellemi-e, vagy vajon nagyobb szórakozást jelent-e e néminemű szemesital elfogyasztása, mint Moliere-t, vagy Shakespeare-t hallgatni? A kérdést ugye még csak feltenni is nevetséges? Hát még mennyire nevetséges arra hivatkozni, hogy „drága a kultúra”. CSÁNYI LÁSZLÓ: Epigrammák TANÁCS Ne az időtől, vagy mástól kérd számon ami elveszett, nem segít vád, vagy buta szánom-bánom, — elvégeztetett. SZABÁLY Ostobák között nem lehet soha a legbölcsebb sem elég ostoba. EGY DICSÉRŐRE Sok jót mondtál rólam s szeretnélek viszonzásként megdicsérni téged s nincs rá semmi okom. No, de várj csak, engedd, hogy valamit kitaláljak. AMULETT Csak a mulandót őrizd meg, a többi úgyis megmarad, s ami illanó életed betölti futó pillanat, sírhat Akinek itt a mélybe ásva jutott csak takaró és párna, bár viaskodott rugkapálva, titkát porló szívébe zárta s beletörődött a halálba. INTÉS Amit ma elmulasztasz, holnap már nem leled meg, előbb előtted mennek, majd követnek a percek. EMLÉK Minden emlék jelképpé válik végül s hasonlat lesz csak, emlékeztetésül. * Száz alakot ad az emlékezet, így gazdagítja, ami benned egy, megsokszorozva minden percedet. öreg kút, kerekes, falusi kút, szilvásaljban eldugottan, redves, avitt fatetővel, aj, de soknak vagy a tudója, vízőrző, öreg jószág ... Annus és János úgy jártak vízért, mint aki evés helyett is itallal él, azért fogy annyi belőle. Ki figyelte meg már a szerelmes leány édes ravaszkodásait? Ki tudja, miért öntődik félre a még félig tele csöbör? Hogyan lesz a konyhában minden fazék víztartó? Csak azért, hogy ha János a kúthoz iparkodik, Annus se maradjon el és a nyikorgó, kenetlen kereket ne pörgesse meg más legény, keresve a lány kedvét! Ha pörgeti, hát egy pörgesse, értsen belőle minden fiatal teremtés! Annus csendesen megállt a csöbrei között. Nagy, szürke szemét csak néha emelte Jánosra, aki ujjai hegyét úgy futtatta a küllőkön, hogy nótát vert ki rajtuk s egy hirtelen fogással kapta el a zúgó kereket, hogy a szomjas vödör mégse hirtelen vágódjék a vízbe, hanem csak halk csobbanással. Különben kilyukadna a feneke. Nem tudtak nevet adni annak, amivel játszottak. Tavasz volt és ők fiatalok. Nézték egymást. Ha a szemekre is ablakot lehetne rakni, hogy a tolvaj vagy ne lopózhatna le a szívhez, rossz is volna, jó is volna, ki mikor. De a szemeken a szempilla nem azért van, hogy őrizze az őrizendőt, hanem még inkább azért, hogy bolondítóbban lehessen alóluk kipillantani, a furcsa világba s abban is az esetlen, surbankó legényre, aki az ilyen pillantástól nem érzi magát, szédül. Azt hiszi, már az égbe ér a feje és kinyújtaná, szédületében a kezét, hogy tele szedje a lány kötőjét fényes csillagokkal. János zúgatta-pörgette, szívét feszítő indulatában felfelé is a kereket, hogy mozgott az egész alkotmány, verte a kút falához a hasát a vödör, visszafröcskölt belőle a víz, mintha ijedtükben visszaugattak volna a cseppek és Annus kislányosan, kényesen sikoltozott: — Ne tekerje annyira! Visszafolyik minden cseppje, aztán hasztalan fáradott akkor vele! — Elég hasznát látom, ha szóra bírlak vele — gondolta János, de így mondta: — Ne hajolj mélyre, bele ne ess, mert kinek húzok akkor én vizet! — Olyan nagy baj lenne is az? Járnak a kútra más lányok is. Azok is engednék, maga pörgesse nekik a vizet! Mi béklyózza meg néha a nyelvet? Mitől olyan nehéz olykor a szó, hogy nem tud kipottyanni olykor az ajkak közül? — Te is szívesen veszed-e? — kellett volna kérdezni, s akár felel rá szóval a lány, akár nem, válasz lett volna az. De János nem kérdezte meg. Nem mindig kocsisa parancsol a megindult szekérnek, igaz-e? Hát talán ezért. Rózsa illata nem a festés idején a legkábítóbb? S nem hull-e le a szirma a teljesedés forró napjai után? Kertész, aki vadonvölgyéből rózsatövet ás ki, nem mindig törődik a fával, ha átülteti, hogy nemesítse, tetszik-e neki? Nem mindig tudja, hogy a rózsa fájdalma néha a virág, amely annál dúsabb, annál pirosabb, mennél inkább emlékezik a virág a régi völgyre, ahonnan gyökerei valók. S a kertész, jól teszi, rosszul teszi, ő tudja, de a már beoltott tövet messze szokta ültetni a vadon maradt oltatlan tövektől, mert ha nem így tett, maga lássa, ha összekócolódnak, ágaik összeborulnak, mintha ölelkeznének, vagy mintha marakodnának. Annus szegény lány volt, hátán háza, kebelén kenyere. Vagyona a szépsége, hozománya a két keze, termő anyasága. János meg — átültetett rózsatő. Oltott virágnak lehet párja a mezei zsálya? Ég a földdel összeér-e a valóságban? Felkapták a vödröket, a zománcos kannát s ki erre, ki arra. Más lány és más legény jön utánuk, nyikorog a legény kezén a kenetlen tengelyű kerék. Csodálja a barna csuklók erejét, ahogyan belekapnak a küllők közé, csodálja a szép hajlandóságú leány, szót váltanak, értenek belőle, szüret után, újborral el is lakják a menyegzőt. Csak a tengelic ne rakhatna közös fészket a kanárival? — Letöröm a derekadat, te fattyú, ha nem vigyázol magadra! Legény kell már neked, városbaszakadt legény — szidta Annust az anyja és úgy járt kezében a sodrófa, hogy kishíján rátáncolt a leány gömbölyű hátára. — Édesanyám! — ... ijedt meg a leány és csuszkáit arcán a sápadt félelem, meg a kicsattanó bíbor, egymásután, az ijedelemtől. — Meg ne lássalak többet avval a Jánossal, légy a kúton, mert beléfojtalak! Mire nézed magadat, urak szeretőjének neveltelek, te céda? A lányt úgy érték a csúnya szavak, mint virágoskertet a piszkos nyári vízár. Mondhatta volna, nincsenek már urak, mondhatta volna, olyan tiszta az ő ügyük, mint a makulátlan hóesés, de csak bevette magát a kamrába és sírt és sírt és érezte, kút lett az ő szíve is, nem akar benne megapadni a könny. Nem történt semmi, de nagylány lett hirtelen. Remegett még a kisujja is, ahogy a furcsa szavak megtellettek előtte értelemmel, hallomásból, szóbeszédből, látásokból összerakott értelemmel. Aki sáros, megmosakszik, de mért kell bemocskolni a patyolatinget, hogy tudjun © iN!! : • mi*lm*mi*m* utána szapuba vessék? Nagy a világ, kicsiny a lángész, bele kell mindenbe törődni? Dacos lett a szája, lepittyedt. Sajnálta, hogy nincs igaza az anyjának, szegény anyjának. Ez az élet? Virágoskertbe betéved a marha s letapossa, lelegeli, a virágot? Ki sajnálja? Minden tavasszal újra hajt! János? — Fiam, embersorba értél, hadd beszéljünk egyszer komolyan egymással! — ültette maga mellé Jánost az apja a műhelyben. A fiú odakutyorodott a gyaluforgácsok közé. Nézte az apját. Kis, szikár testét, amely hátul mintha bugyrot hordott volna; apró madárfejét a szürkülő bajusszal, szemöldökkel és hajjal. Ez a kemény, szigorú ember most nem nézett a szemébe. Miért? — Jánosom, szájára vett a falu! Hogy te ... meg a harmadik szomszéd lánya ... az Annus ... összehúzta mérgesen a szemöldökét és oldalt leskedve, gyorsan felmérte a fiú arcának elváltozását, s meglepetésből kibontakozó elámulást, amely lassan ment át dühös fintorba, szemlesütő szégyenkezésbe. Aztán János belefúrta tekintetét apja szürke szemébe: — Hazugság, édesapám! Hozzá sem értem a lányhoz! — lökte ki a szavakat. — Tudom fiam. Az én húsom is vagy. Nem is azért szólok. Hanem a lány miatt. Neki van kára belőle, — ejtette csendesen a szemrehányást, kurta lökésekkel, ahogy a gyalút szokta tolni az érdes deszkán. Összepillantottak. Először keményen, harciasan. Aztán az apa tekintete megenyhült. Rátette fia vállára a kezét: — Na. Ez az egész. János forgácsot morzsolgatott a kezében, összeszorította ajkát és messze nézett, el — ki a műhelyajtón. Az öreg bólintott. — Így van ez fiam. Ez az élet. Még sokszor kell összeharapnod a szád szélét, és valahova, messze a levegőbe nézned. De nem baj. Te férfi vagy. Igaz ember. Ezt sohse feledd el. János tétován megkereste az apja kezét és megszorította. — Köszönöm, édesapám. Az öreg magához ölelte. — Édes fiam. Aztán, mikor a fiú már kifelé tartott a műhelyből, utánaszólt: — János! Tudod-e fiam, hogy nemcsak növényeket lehet lepréselni, mint ahogy te szoktad, hanem emlékeket is? Szép emlékeket is? És ha elszáradnak is, ha elfonnyadnak is, azért csak a tieid maradnak?! Hát! János sóhajtott, de csak magának mondta: — És ha megmaradnak frissnek? Néha lassan lépnek az évek, mint fáradt gebék. Néha meg úgy peregnek a napok, mintha elsuhanó filmkocka volna mindegyik. Tavaszra nyár, nyárra ősz jön. Őszre tél. De alatta, az élet melegágyában az emberek is élnek. Néha úgy, hogy nem tudnak már egymásról, bár nem azért, mintha elfeledkeztek volna a tegnapról, hanem, mert a büszkeség nem engedi, hogy emlékezzenek. De azért, amikor a fényre kapaszkodnak, mi más vezeti őket, mint a vágy: egyszer lássa meg a másik, mi lett volna, ...ha... Két ellenkező irányból, ketten igyekeznek a kútra. Amikor összetalálkoznak, úgy néznek egymásra, mint az idegenek. Aztán valami történik. Az egyik azt mondja: — Te, az az Annus vagy? — s már csörög-pörög erős keze alatt a kerék. — Te meg az a János vagy?! — mondja a másik, és nincs többre szava. Mint búvó patak, amely ismeretlen okból, mélyre bújt, úgy tört fel bennük hirtelen az érzés, amelyet — tudva-tudatlan — teljesen elapadni sohsem hagytak. Pillanatok múltak, vagy órák? — Szabad vagyok. A magam ura. Tanár! — mondta egyszerre János, de nem nézett a lányról, csak a kereket pergette, hogy recsegett, ropogott minden eresztékében az öreg alkotmány. — Fölérem hozzád. Én is tanultam. Agronómus lettem — tört ki a lányból a szó, visszagyömöszölhetetlenül. Mind a ketten remegtek. Valami elemi erőt éreztek magukban, elemi erőt, amely megragadta őket és szédítő magasságokba emelte. Magasságokba, ahonnan tegnap olyan közelnek látszott, mintha közben semmi sem történt volna. Tudták, hogy igazában nem is történt. Mert, ami volt, az ezért volt. Történni, most történt és talán holnap történik. Pörgött a kerék, koccant a vödör, csurrant a víz. Az edények felett összeért a kezük. És a szemük ölelkezett. Úgy mentek, mintha mindent megbeszéltek volna. Pedig semmiről se szóltak. És János mégis fütyült, és Annus mégis dalolt. Őszre járt az idő? Dehogy! Tavaszodott, öreg kút, kerekes, falusi kút, szilvásaljban eldugottan, redves, avitt fatetővel, aj de soknak vagy a tudója, vízőrző, titokőrző, öreg kút.. ZSIKÓ GYULA