Tolna Megyei Népújság, 1958. július (3. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-06 / 158. szám

1953 július 6. \ » TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG A minap Pakson, a Vörös Sugár Tsz-ben találkoztam R. J.-vel. Rövid ismerkedés után szóba elegyedtünk, majd, hogy nem élénk vita lett köztünk. Tudniillik R. J. azt mondta: „Az egyéni parasztok azért nem igen lépnek a tsz-be, mert úgy általában jobban boldogulnak, mint a termelőszövetkezeti tagok, mert jobb a gazdaságuk.’’ Akkor mindjárt megmondhattam volna, hogy ez — úgy általában — nem így van. De vitapartneremnek is, meg nekem is parancsolt a munka, el kellett válnunk. Amit akkor elmulasztottam, most pótolom... Az én véleményem ugyanis az, hogy — úgy általában — a tsz tagok jobban élnek, jobban boldogulnak, mint az egyéni parasztok, a közös gazdaság egy év alatt többet fejlődik, mint általában a kisparaszti gazdaság egy évtized alatt. Íme erre bizonyíték: A bonyhádi Petőfi Tsz gazdasága hat esztendős. 470 hold földön, 45-en gazdálkodnak itt közösen. A tagság összetétele elég vegyes. Volt németajkú középparasztokból, felvidéki kis- és középparasztokból és hajdani agrárproletárokból tevődik össze. A gazdaság jó közepesnek mondható. A tagok szinte kivétel nélkül elégedettek a szövetkezetből kapott jövedelemmel. Tavaly ugyanis — mivel jó termés volt — 70 forint volt az egy munkaegység pénzértéke. Egyegy tsz tag átlagos évi jövedelme 28 000 forint volt. De olyan család is akad itt egy tucatra való, amelynek az évi jövedelme elérte az évi 40 000 forintot, sőt ezt meg is haladta. Schuth Henrik és felesége háztáji gazdaságukon kívül 48 ezer forint jövedelmet vágtak zsebre az elmúlt évben. Az idén saját erejükből házat építenek. Velük együtt a tavalyi 29 tsz-tag közül, nyolcan költöznek az idén az új lakóházba, melyet ugyancsak saját erejükből építenek. S hogy mennyire jobban boldogul ma egy tsz-tag, mint egy egyéni paraszt, azt a többi között az is bizonyítja, hogy az elmúlt félévben 16 ? földdel rendelkező parasztember lépett be a bonyhádi Petőfi Tsz-be is , többen tettek már olyan kijelentést, hogy ősszel belépnek. Köztük van Magyari Márton 10 holdas középparaszt is, aki negyedmagával és teljes felszerelésével együtt lépett a közösbe. Tudom, mondaná erre R. J., hogy nem minden tsz-ben van ez így. Eb-ben neki van igaza. De a lehetőségje adva van, hogy ma, vagy holnap minden tsz-ben így legyen. Hiszen ' nem csodaszerrel is tették Bonyhádon sem a gazdaságot ilyen jövedelmezővé. Okosan, megfontoltan gazdálkodnak itt. A többi között törzskönyvezett szarvasmarhatenyésztéssel foglalkozik a szövetkezet. Jelenleg is 16,2 liter tejet fejnek átlagban egy-egy tehéntől. S ebből szinte óramű pontossággal minden elsején 15 forint munkaegység előleget adnak a tagoknak. Biztos azzal is érvelne még R. J., hogy itt azért olyan magas a jövedelem, mert keveset fordítanak a közös gyarapítására. Ennek pontosan az ellenkezője áll. Ebben a gazdasági évben mintegy 450 000 forintot fordítottak, illetve fordítanak a közös gazdaság fejlesztésére. Ez pedig — akárhogy is számoljuk — azt jelenti, hogy egy tag évi jövedelméből 10 000 forint a közös gyarapítására fordíttatott. El szeretném még mondani, hogy az idén — a viszonylag gyenge termés mellett is — 50—60 forint lesz aj Petőfi Tsz-ben egy-egy munkaegység pénzértéke. Ami a termésátlagokat illeti, gabonából 13 mázsa átlagtermést várnak, 2—3 mázsával többet, mint amire a környékbeli egyéni parasztok számítanak. Kapásnövényekből is mintegy 3—4 mázsával ígérnek többet a termelőszövetkezet nagytáblái, mint az egyéni parasztok kisparcellái. Ezt a legutóbbi tanácsülésen a bonyhádi egyéni parasztok állapították meg. Akinek a fentiekkel kapcsolatban bármi kételye van, módjában áll meggyőződni arról, hogy ez így van. Az elmondottak ugyanis a bonyhádi Petőfi Tsz-ben dokumentálhatók. Most pedig időzzünk egy kicsit Méri István mórágyi egyéni gazda portáján. Róla fontos tudni, hogy 8 hold földje van, jó gazda hírében áll a községben, sőt az egész környéken. Gazdaságáról pedig érdemes megemlíteni, hogy több évtizede megvan. Ami a gazdálkodáshoz szükséges az az ő portáján mind megtalálható. Istálló, pajta, eke, borona, szecskavágó, valamint igás és haszonállat elegendő van a gazdálkodáshoz. Mérj István negyedmagával él a 8 holdból. Ebben a gazdasági évben azonban csak ketten dolgoznak mert felesége beteges, a kisebbik lánya pedig még iskolás. Az adót mindig pontosan kifizetik, mégpedig az állattenyésztés hozamából. Minden évben, vagy — ha úgy adódik — minden két évben tenyésteszőt és tenyészbikát nevel és azt az államnak adja el. ő maga mondta el, hogy a gazdaságból az elmúlt évi jó termés mellett annyi jövedelme volt, ami a család létfenntartásához maximálisan szükséges. Ami ezen felül lenne, az tulajdonképpen nincs, mert azt felemészti a gazdaság. Kopik a szerszám, egyszer ezt, másszor azt kell javíttatni, hogy újra termelhessen, s ez mind-mind pénzbe kerül. Saját szájából hallottam, hogy évközben csak az apró jószágok biztosítanak egy kevés pénzbevételt, ami csupán arra elég, hogy a konyhapénzt fedezni tudják. S ha olyan jó termés van, mint tavaly, akkor esetleg maradna valami, amiből fejleszthetné gazdaságát, de ezt készpénzben tartalékolni kell. Mert ha esetleg valaki megbetegszik a családból, ki kell fizetni az orvost és a patikát. Hiszen tavaly is a felesége a kórházban volt, s napi 65 forintba került gyógyítása, ápolása. A tények itt is ellenőrizhetők. Méri Istvánt mindenkor meg lehet találni Mórágyon, majdnem szemben lakik a tanácsházával. Akinek kedve telik, elbeszélgethet vele, egész biztosan hajlandó lesz másnak is elmondani, amit fentebb leírtam. Tudom, erre is mondana valamit R. J. Azt, hogy Méri István miért nem lép akkor a tsz-be. Ezt én is megkérdeztem tőle, de csak vállat vont. Ellenben — anélkül, hogy jóslásokba bocsátkoznék,— biztosra veszem, ha ma nem, hát holnap, de belátható időn belül Méri István is szövetkezeti tag lesz. Molnár Lászlóné VESSÜK ÖSSZE Két gazdaság két vélemény KITÜNTETETT ORVOSAINK Dr. Alexy Zoltán Munka közben, a kórház orr, fül, torok, gége osztályán kerestük fel dr. Alexy Zoltán főorvost, akit július 1-én, az orvosnap alkalmából „Érdemes orvos” kitüntetésben részesített az egészségügyi miniszter. Dr. Alexy példás szerénységgel munkatársaira hárítja a siker oroszlánrészét, de az eredmények, a betegek szeretete és ragaszkodásait igazolják, méltán részesült a kitüntetésben, s ma jogosan büszkék rá Szekszárdon az egészségügy dolgozói. Nyilatkozatában dr. Alexy Zoltán így értékelte eddigi munkásságát, az elismerő kitüntetés felett érzett örömét. — Igen nagy öröm számomra a kitüntetés, de úgy érzem, hogy elsősorban a kórház vezetőségét és munkatársaimat illeti az elismerés és dicséret, akik lehetővé tették azt, hogy jó munkát végezzünk. — Olyan kollektívánk van, amely úgy működik, mint az óra fogaskerekei, hogy a munka simán menjen. — Az egészségügyi kormányzat és a kórház vezetőségének megértése és támogatása tette lehetővé, hogy osztályunkat, annak berendezését és felszerelését korszerűsítsük és kiegészítsük. — Az osztály forgalma erősen növekedett az utóbbi időben és a megszokott kisebb műtétek mellett sok fülműtétet kell végeznünk. Munkánknak bizonyos keretet szab az, hogy osztályunk elég kicsiny és így sokszor elég nehéz a megye orr, fül, torok, gége és fülbetegeit olyan gyorsan ellátni, ahogy azt szeretnők. — A kórház összes osztályával fennálló szoros együttműködés teszi lehetővé, hogy betegeinket aránylag rövid idő alatt tudjuk kivizsgálni, ellátni és gyógyultan, vagy gyógyulóban hazaadni. — A jövőben is arra kívánok törekedni, hogy betegeinket lehetőleg rövid idő alatt meggyógyítsuk. Dr. Pongrácz Sándor Elmúlt már három óra is, amikor felkerestük a paksiak népszerű orvosát, dr. Pongrácz Sándort. Éppen végzett a délelőtti rendeléssel, az utolsó beteget írta be a naplóba. — Igaz, ma egy kicsit többen voltak, mint máskor, tegnap Pesten voltam, nem rendeltem. De itt mindig ilyen nagy a forgalom — mondja mosolyogva. Dr. Pongrácz Sándort kitüntetésének átvételére hívták a fővárosba, ahol megkapta a „Kiváló orvos” kitüntetést. — Nagy öröm és megtiszteltetés ez számomra — mondja Pongrácz doktor. — Legalább olyan jó érzés, mint amikor egy-egy betegem gyógyulásakor látom munkám eredményét. Úgy érzem, ezzel három évtizedes orvosi munkálkodásom nyert megbecsülést, elismerést. Mert a kiváló orvos már harminc esztendő óta gyógyítja a betegeket. Pályafutását díjtalan gyakornokként kezdte Budapesten, majd tíz évig működött a szekszárdi kórház sebészeti osztályán. Ott szerezte a sebészi gyakorlatot is. Kevés orvos vállalná azt, amit Pongrácz doktor, aki nemcsak a körzeti orvosi teendőket látja el, hanem hozzá járnak sebészeti kezelésre nemcsak a község, hanem Németkér és Madocsa betegei is. A hivatalos rendelési idő félegyig tart, de minden nap három, fél négy is lesz, mire ebédelni tud. Délután pedig fekvő betegeit látogatja végig, este pedig ismét a a rendelőjében fogadja a gyógyulást keresőket. És akár nappal, akár éjszaka, hétköznap, vagy vasárnap hívják beteghez, baleseti sérülthöz, nem mond nemet. Ahogyan hivatalos „munkaidő” nincs számára, úgy különbség sincs beteg és beteg között. Gyógyít, előadást tart, ha felkérik, segít az embereken a fáradhatatlan orvos, akivel most együtt örül a kitüntetésnek az egész község lakossága. Dr. Pilaszaiiovich Tivadar Az „Érdemes orvos” kitüntetés amelyet kedden délben Budapesten a Semmelweis-emlékünnepségen átnyújtottak dr. Pilaszanovich Tivadarnak, a pincehelyi kórház igazgató-főorvosának — és jónéhány más orvosnak , elsősorban annak a fáradságos munkának az elismerése, amelyet öt év alatt a pincehelyi kórházban végzett. Június 15-én múlott öt éve, hogy Pilaszanovich doktor megkezdte tevékenységét az akkor alakult pincehelyi kórházban, öt év óta igazgató és sebészfőorvos egyszemélyben. Tavaly például csaknem egész éven keresztül egyedül látta el a sebészetet. Egy idő óta ismét egyedül van. Harmincnegyven műtét hetenként, s amellett az igazgatói teendők ellátása nem könnyű feladat. Hallatlan akaratereje segíti ahhoz, hogy mindezen felül jusson ideje más egyéb dolgokra is — ő az egyik fő mozgatója a kórház kulturális életének. Munkatársai, a kórház valamennyi dolgozója szeretik és — amint mondotta —, a kitüntetés, amellyel az ő munkáját jutalmazták, a kórház valamennyi dolgozója munkájának elismerése. — Nem tudom, mikor örültem legjobban. Amikor Budapesten a Semmelweis-teremben a kitüntetést átvettem, vagy mikor este megérkeztem és virágcsokorral fogadtak az itthoniak. A kitüntetés — amelyben munkám megbecsülését, elismerését látom — örömet szerzett a kórház dolgozóinak is, és a családnak is ... Nem volt könnyű az öt év, amelyet Pilaszanovich doktor a pincehelyi kórházban eddig eltöltött, sok nehézséggel kellett és kell még megbirkóznia. Azért valamivel könnyebb a munka... Ebben az évben ő is vásárolhatott egy Moszkvics gépkocsit, amelynek kimondhatatlan a haszna, nagy segítséget jelent a kórház sok ügyesbajos dolgának intézésében ... t Tátrai emlékek A KÉT JÓBARAT, Wittner János és Guld József együtt határozott afelől, hogy az idén külföldre utaznak. A varázslatos szó „külföld” régóta foglalkoztatta képzeletüket és ha együtt voltak, folyton ez volt a beszédtémájuk. Arra azonban még az ellenforradalom viharában sem gondolták, hogy disszidáljanak — elhagyják a hazát, a szülőket, barátokat, jó ismerősöket — mint tette ezt néhány hozzájuk hasonló korú tolnai fiatal. És hamarabb mint gondolták, teljesült régi vágyuk. Takarékoskodtak, a saját emberségükből összegyűjtötték az utazáshoz szükséges pénzt, mely körülbelül 2000 forintot tett ki és az IBUSZ szervezésében 8 napos csehszlovák társasutazáson vettek részt. Ezekről az élményekről beszél Jóska, a szövőüzem öltözőjében, a futballpályán tréning szünetében, mert Jóska nemcsak okleveles szövő, hanem mellesleg futballista is, a Tolnai SE csapata népszerű „Tüskéje”. Ez alkalommal a dunaparton jött össze a „kupaktanács”: János és Jóska személye az érdeklődés központja. Mindent el kell mondani töviről-hegyire, hol, merre jártak, mit láttak. Ők pedig „mesélnek” fiatalos lelkesedéssel, apró részletességgel elindulásuk percétől visszaérkezésük pillanatáig. — Csodálatos gazdagsága a természet látnivalóinak a Magas Tátra — mesél János. A CSEDOK idegen vezetője, dr. Vajna (a CSEDOK a mi IBUSZ-unkhoz hasonló utazási iroda) egyik napról a másikra túrákat szervezett, hogy minél többet láthassanak a magyar turisták. — Milyen gyönyörű is volt a 2380 méter magas Szedelkó csúcsról a kilátás és a körülöttünk zord fenséggel húzódó hegyláncolatok. Erről a csúcsról beláttuk a felvidék egy részét, fenyveseivel, pajkos hegyi patakjaival, kék és haragoszöld opálos színű tavaival. A LOMNICI CSÚCS pedig olyan volt, mint egy szép lány, néha napokig sem láthattuk, mert szeszélyesen a felhők mögül bújt és csak néha-néha jókedvében mutatta meg magát. Amikor pedig Európa-szerte úgy lehűlt a levegő a Tátra-hegy csúcsai téli ruhába öltöztek. Még az alacsonyabb, Nagyszalóki csúcs is hósapkát tett a fejére — képzeljétek június hónap közepén hólabdázni lehetett, —■ mesélik. Az egyébként vidám fiatalok — akik ha együtt vannak, olyan ricsajt csapnak, hogy egymás szavát alig értik — most csendben, csodálattal vegyes irigységgel hallgatják a „mesélőket”. És most, hogy Jóska is szóhoz jut, a mély tisztelet hangján beszél a fiataloknak arról, hogy a szlovák nép milyen nagy megbecsülésben részesíti a II. világháború idején a partizán harcokban elesett hősöket. Az 1560 méter magasan épült menedékházat Nalepka kapitányról, a szlovák partizánról nevezték el. Janosikban pedig emlékmű jelzi azt a helyet, ahol a harcok során a csehszlovák partizánok és a szovjet katonák összetalálkoztak 1944. szeptember 12-én. Mesélnek a kőpataki tengerszemről, a nagypataki vízesésről, a Poprád és a Csorba tavakról, a dobsinai jégbarlang csodálatos jégvilágáról, a Nagyteremről, amelynek padozata 20 méter vastagságú jégtömb. Mesélnek a szlovák és külföldi turisták életvidámságáról, s arról, hogy a fiatalok kacagásától hangos az egész Tátra. S a mesélés közben János arra a német turista kislányra gondol, akitől amióta hazaérkezett már egyszer levelet is kapott. JÁNOS A TÁVOLBA MERENG,Jóska pedig csapongó fantáziával mesél, mesél úgy ahogy az emlékek hatására összetorlódnak gondolatai.Mindent egyszerre akar elmondani,az elszállásolásról, a Grand Hotelsről, az ellátásról, s azoknak az ételeknek az ízéről, amelyet ott főznek. Neki könnyű ezekről beszélni,hisz naplóba örökítette meg a nyolc nap eseményeit, amelyből nem maradhatott ki az étrend sem. ■ És kézről-kézre járnak a saját készítésű fényképfelvételek, a levelezőlapok, amelyekhez egy-egy kedves emlék fűződik. • — Látjátok, — mondja Wittner János — megvan adva a lehetőség arra, hogy kijuthassunk külföldre, [disszidálás nélkül, a saját emberiségünkből. Jó volt elmenni és gyönyörű volt az a nyolc nap, amelynek minden percét kihasználtuk. És amikor tátrai barangolásunk közben reszünkbe jutott az otthon, jó volt arra gondolni, hogy hazajöhetünk.Most pedig olyan jó mesélni és visszaidézni a nyolcnapos csehszlovákiai utazás élményeit. Holnaptól kezdve pedig újra megkezdjük a takarékoskodást, mert jövő nyáron ,szintén valahova külföldre megyünk.Igaz-e Jóska i POZSONYI IGNACNE flz amszterdami i Ryjks múzeum űreihez intézett kérdések ! Egy francia turista: „Ez igazi múzeum? Vajon itt olyan dolgokat is látni, amelyek nem láthatók?” j Egy angol turista: „Vajon Hollandiában élnek-e még oly nemesek, akik az itt kiállított személyiségektől származnak?” j Egy amerikai amatőr: „Vajon ■ ezek a képek itt mind valódiak?” [ Egy német turista a Rembrandt- Iteremben: „Hol van ez a kép a jubileumról, az éjjeli őrökkel?” ■ Egy’ olasz látogató: „Legyen szíves, mutassa meg nekem az utat az intiquitásokhoz!” j Egy belga látogató: „A Gótika és Empire” teremben: „Ki volt ez az „Empire úr?” ! Végül egy látogató, akinek nem t áruljuk el a nemzetiségét: „Mit lehet csinálni ebben a múzeumban?”