Tolna Megyei Népújság, 1958. augusztus (3. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-03 / 182. szám

8 Szenvedélyes öregek A férj, Horváth József 77 éves, a felesége pedig 67 éves. Néhány hó­nap múlva ünneplik házasságuk 50. évfordulóját. Szekszárdon laknak, a Felső városban. Szenvedélyes öregek és ez abban mutatkozik meg, hogy szenvedélyesen óvakodnak a semmi­tevéstől, szenvedélyesen szeretik a szépet, a jót, az életet. Horváth bácsi szenvedélyesen sze­ret kertészkedni, szakmája, a bog­nár mesterség mellett. A ház mellett jókora kert van. Ennek egy részét szőlővel telepítette be már évtize­dekkel ezelőtt. Sokszor szüretelt már az öreg tőkékről és bizony itt-ott már kezdenek kipusztulni, ő azon­ban minden tavasszal szorgalmasan pótolja a kiveszett tőkéket. A gyü­mölcsfák is elöregedtek már, ame­lyeket ő ültetett: némelyik az idén már alig hajtott zöldet, termést pe­dig egyáltalában nem hozott. Tehát a télen ki kell majd vágni — ezt egyébként el is határozta Horváth bácsi. De amikor ezt kijelentette, mindjárt hozzá­tette azt is, hogy a tavasszal pedig újakat ültet a helyükbe. Maga szemzi, oltja a fákat. Ezek terméséből ő talán már nem is eszik (kívánom, hogy még ehessen), de talán le sem lehetne beszélni ar­ról, hogy „fiatalítsa” a kertjét. Hiába, a szenvedély... Egy fiatal körtefán háromféle ter­més van: mindegyik fő ágán más és más fajta. Horváth bácsi három faj­tát szemzett egy törzsbe és láthatóan sikerült is a próbálkozás. Az udvarban Horváth néni szen­vedélyének az eredménye látszik: nagyon szereti a dísznövényeket, pontosabban az örökzöld növényeket. Kevés házban látni annyi örökzöld növényt, mint itt és valamennyiről leolvasható, hogy gondos kezek ápolják. Horváth néni öreg kezei. Pedig ez nem kis fáradságot jelent számára, mert neki már a járás is nehezére esik. Bent a szobában egy csomó kézimunkát mutat: ablakfüg­gönyök, ágyte­lítők, asztaldíszek. Ezenkívül megmutat néhány kisba­bát Valahol egy játékáru gyárban ké­szültek, „modern külsőjük” van, ru­hájuk azonban „népi’’ — sárközi népviselet. Horváth néni saját kezű­leg készíti a ruhákat és öltözteti eze­ket a kis babákat. — Talán az unokának készülnek ezek a gyönyörű babák? — Van egy unokám. Egy kisleány. Dehát az már kezd eladósorban len­ni. Csak úgy magamnak készítem. Neki meg ilyen szenvedélyei van­nak. Az udvarban pedig egy különleges érdekességet mutatnak és ez olyan érdekesség, ami egyben rejtélyes is. — Nézze ezeket a tyúkokat. Alig veszem szemügyre, mindjárt feltűnik a nagy testük és mintha sán­títanának. A lábuk ugyanis alig lát­szik, olyan kicsi és a mozgásuk olyan imbolygó majdnem, mint a kacsáké. — Talán meghibásodtak? — Nem. Ez ilyen fajta. Ennek az a sajátossága, hogy alig nő lábszára, a teste pedig jóval nagyobb, mint a többi tyúkoké. Valóban feltűnik, hogy nagyobb testűek, mint a többi, az általáno­san ismert és tenyésztett tyúkoknak és különösen akkor csodálkozom el, amikor közlik, hogy ráadásul legalább olyan jó tojók, mint a többi tyúkok. A rövid lábszárakat pedig egyszerűen nem értem. — Tehát ez ilyen fajta. Dehát hon­­nét származnak, mert ilyen fajtát még sehol sem láttam. — Hiszen éppen ez az, hogy mi sem tudjuk. Ilyen tyúkjaink körül­belül 20 év óta vannak. Úgy történt a dolog, hogy a kakasunknak meg­szakadt a gégéje, le kellett vágni és egy ismerősünktől kértünk helyette kakast. Az illető adott is egyet szí­vesen, mert mint mondja, nem sze­retik a rövid lába miatt. Szóval ak­kor kaptunk ilyen rövid lábú ka­kast és azóta ilyen tyúkjaink van­nak. Próbáltunk ilyen fajtát keresni, hogy felfrissíthessük az állományt­, de nem találunk sehol. A környékbeliek többsége csak azt tudja, hogy „két öreg él ebben a házban”, de azt sokan nem is sejtik, hogy milyen szenvedélyes, élni akaró és érdekes öregek ezek. Boda Ferenc Különleges Egy fiatal leány a következő ap­róhirdetést tett közzé a Popolo di Romában: „Tökéletes lovagot kere­sek, aki még a régi iskolából való és térdenállva kéri meg a kezemet. Legyen meggyőződve arról, hogy nem élhet tovább nélkülem”. A lányka egy héttel később panaszko­dott a szerkesztőségben, hogy csak három öregúr jelentkezett: az egyik 87, a második 76, a harmadik pedig 84 éves.* Torre Marina olasz falucska rek­lámfüzetkéjében ez áll: „Csöndet és magányt biztosítunk nyaraló vendé­geinknek. Minthogy magaslati üdü­lőhelyeinkre csak szamarak jutnak fel, pihenésüket e romantikus, tá­voleső helyen senki sem fogja za­varni”.A Kansas Cityben a napokban új mosoda nyílt meg, amely a követke­ző szövegű plakáttal igyekezett cé­gét népszerűsíteni: „Az első sze­mély, aki benyit üzletünkbe, ingyen mosathat nálunk, amíg csak jólesik”. A megnyitás napján kora reggel ott állt egy idősebb úr, 732 főnyi fiú internátus gondnoka... Egy hamburgi esti lap hirdetése: „Akasztáshoz fiatal embert keres hirdetések sünk. Értenie kell gyerekjátékok ja­vításához is.”* Az újzélandi Chrisohhurch város rendőrségi hirdetőtábláján a követ­kező hirdetést függesztették ki: „Felkérem azt az egyént, aki hiva­tali szobámból egy tortaszeletet vitt el, hogy haladéktalanul szolgáltassa vissza. Ez egyetlen tárgyi bizo­nyíték egy mérgezési bűnperben”. ♦ Egy philadelphiai lapban a követ­kező szövegű apróhirdetés látott napvilágot: „Mindenkiből lehet fes­tőművész: elegendő felkeresnie áru­házunkat, ahol ecsetet, festéket és vásznat vásárolhat. Rembrandt is így kezdte...” Az iraki események egyik sors­döntő reggelén, amikor a London Ti­mes óriási betűkkel közölte, hogy Bagdadban „kifosztották az angol követséget”, a hirdetés rovatban a következő állt: „Az Iraki Légiszál­lítási Társaság három fényűző Viscount repülőgépjáratot indít London és Bagdad között.” ÉRDEKE A postai szállítás kiskátéja Angliában nemrégiben ismertető jelent meg arról, hogy mit szabad postán szállítani és mit tilos. Ezek szerint: méhek Kanadába, fegyverek Brazíliába, gyöngyök Argentínába, játékkártyák a Kanári szigetekre, se Görögországba és totószelvények Máltába nem adhatók fel postán. Ugyanakkor biztosít az angol ki­rályi posta arról, hogy megfelelően csomagolt élő méheket, Kanada ki­vételével, bárhová, továbbá élő pió­cákat és selyemhernyókat is lehet postán szállítani. A derék svájciak! A svájci posta híres udvariassá­gáról és a közönség előzékeny ki­szolgálásáról. Legutóbb a postahiva­talokban az idejét múlta és gyakran kellemetlen tintafoltokat okozó acél­­tollakat, legmodernebb golyóstollak­­kal és csavaros irónokkal helyettesí­tették. Az új írószereket természete­sen vékony lánccal az asztalokhoz erősítették. A kísérlet ennek ellené­re furcsa mérleggel zárult. Például a lausannei főpostán az első 130 go­lyóstoll, egy kivételével néhány óra alatt „elfogyott”. Ezen a tapaszta­laton okulva, a berni főpostán a­­ golyóstollakat már francia­­ és né­met nyelvű felirattal látták el: „A posta tulajdona, 1958.” Két nappal később a golyóstollakból már hír­mondó sem maradt. A svájci posta vezetői most törik a fejüket, hogy mi­ként védekezzenek a svájciak go­lyóstoll gyűjtési szenvedélye ellen. 500 kifogás férfiak részére Anglia könyvesboltjaiban­ megje­lent ez év „best­seller”-je, amelynek SSÉGEK címe: „ötszáz kifogás férfiak ré­szére.’’ A szerző komoly szak­értelemmel oktatja ki a férfiakat, milyen kifogásokkal bújhatnak ki a házimunka alól, mondhatnak le kel­­­lemetlen vendégeket, vagy meghívá­­­sokat, avagy milyen címen csinálhat­­­nak maguknak „önálló” programot. Az egyik londoni lap nem érti, miért van sikere ennek a könyvnek, hiszen aligha vannak olyan férfiak, akiknek ezt könyvből kellene meg­­tanulniok. Menetrend a szellemek szá­mára Amerikai spiritiszta körök hosszú idők óta vizsgálgatják, mi az oka, hogy a megidézett szellem gyakran nem jelenik meg. Az ok nyilván az lehet, hogy egy és ugyanazon szelle­met egyidejűleg több helyen idézik. A „vizsgálóbizottság” most elhatá­rozta, hogy valamiféle „menetren­det” szerkeszt, amelynek alapján a spiritiszta társaságok megtudhatják, „nem foglalt-e” az idézett szellem. Születési helye:­­ a drótkötél­pálya A felsőolaszországi Bolzano anya­könyvi hivatala komoly jogügyi pro­bléma előtt áll: döntenie kell afelől, hogy hol iktassák a városból a közeli hegyekben fekvő Janessen községbe vezető drótkötélpályán született leány gyermeket. Franz Oberkofler, a drótkötél-vasút egyik alkalmazottja, a községben élő feleségét éjszaka „különjárattal” akarta a bolzanoi kórházba szállítani, a fiatalasszony­­ azonban útközben megszülte gyerme­­­­két. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1958 augusztus 3. AZ UTCA Legutóbb, amikor Pakson jártunk, lehet, hogy csupán véletlen volt, de akivel találkoztunk, mind arról pa­naszkodott, hogy sok szemét van Pak­s utcáin, s hogy mennyivel szebb város lehetne Paks, ha tisztán tar­tanák. Ez vitathatatlanul igaz, s igaz az is, hogy kiábrándítóan hat a sok eltakarítatlan szemét a község főte­rén. Ezt látva olyan érzése támadt az arra sétálónak, hogy itt egy hete nem söpörtek. És azt is mondták a pak­siak — némi irigységgel —, hogy Dunaföldváron milyen szép sétányt létesítettek a Duna-parton. Miért nem lehet nálunk is ugyanazt meg­valósítani? Miért nem lehet Pakson is piros salakkal lehinteni az estén­­kint igen forgalmas dunaparti sé­tányt? Megmondtuk őszintén, hogy mi nem fogjuk lehinteni, ezt nekik kell meg­csinálni, mert ők a paksiak, s ha na­gyon akarnák, biztos hogy sikerülne is. Csak a panaszkodás mellett tenni is kellene valamit. Például salakot teríteni. A CUKRÁSZDA ... Az utcán sétálva találkoztunk egy ismerősünkkel, aki közölte ve­lünk, hogy a földművesszövetkezet cukrászdájában nagyon finom fagy­laltot árusítanak, s a finom fagylal­tot nagyon csinos kiszolgálónő adja. E két — nem éppen elvetendő — hír hallatára lépteinket az említett cuk­rászda felé irányítottuk és nem csa­lódtunk. A fagylalt valóban jó volt, a kiszolgáló pedig határozottan csi­nos. Rendeltünk egy kis adag fagy­laltot és egy kis pohár málnát, amit jó egészséggel fogyasztottunk el. De amikor fizetni akartunk, akkor vet­tem észre, hogy az ingem nem aka­­ródzik elválni az asztal üveglapjá­tól. Gondos vizsgálódás után megál­lapítást nyert, hogy hozzáragadt. Ez még nem lett volna olyan túl nagy baj, hanem az asztaltól is hozzára­gadt valami az ingemhez, amit közön­séges szappanos mosással nem biz­tos, hogy el lehet belőle távolítani. A feleségemnek még mindig nem mutattam meg az inget, félve attól, hogy megszidja a cukrászdát, ahol nagyon csinos a kiszolgálónő, nagyon jó az őszibarack fagylalt, de egy kissé ragad az asztal... Illetve ra­gad az ing, mert tulajdonképpen az ingemhez ragadt hozzá valami. (B) PAKS Ingajárat a világűrben Üveghuta úttörőfalu, utolsó posta Bátaapáti, így is lehetne megcímezni a levelet erre a kis településre. Kevesen tudják a me­gyében, hogy itt a Mecsek utolsó nyúlványai között egy keskeny völgyben úttörőfalu van kialaku­lóban ... A történethez az is hoz­zátartozik, hogy itt valamikor 25—30 ház volt ugyanennyi csa­láddal, akik itt a hegyek között éldegéltek. A családok azonban elköltöztek innét, elhagyták há­zaikat, amit az idő vasfoga ha­marosan kikezdett. Ma már csak két család van Üveghután, s ők szintén azon gondolkoznak, hogy itt kellene hagyni ezt az isten háta­­mögötti helyet. De nem így a bá­­taszéki úttörők, akik viszont a nyári hónapokban itt akarnak le­telepedni. Az elhagyott házak kö­zül hármat már rendbehoztak, s úgy tervezik, hogy a jövő nyárra még kettőt használhatóvá tesz­nek. Az első úttörőház előtti magas oszlopon lengő tábori zászló már messziről látszik, jelezve, hogy ott van valahol a tábor. Amint köze­lebb érünk, már a vidám gyer­mekkacaj is eljut hozzánk, s hall­juk néha a vízcsobogást is amint egy-egy gyerek beleugrik a tábor strandjába. Mert bármilyen hi­hetetlenül is hangzik, az úttörők­nek strandjuk is van itt a Mecsek nyúlványai között. Létesítése kö­rülbelül ötezer forintba került, de a gyerekek szerint megérte, mert ők nagyon jól érzik itt magukat. — De mennyire jól — jegyzi meg Csató László tanár, aki jelen­leg felügyelője és vezetője a tá­bornak. — Sok gyerek haza sem akar menni, annyira jól érzi itt magát. A nap melegen tűz, s a fürdő hullámzó vize — amit tavaly még csak egy cementvályú helyettesí­tett — csábítóan csobog előttünk, és jólesően hűsít az a pár csepp víz, amit a hancúrozó, labdázó gyerekek ránk fröcskölnek. Szin­te irigyeljük őket. — Nézzünk szét egy kicsit — indítványozza a tábor vezetője ta­lán azért, hogy elvigyen bennün­ket a csábító víz közelségéből... A tábor egy észak-dél irányú völgyben fekszik. Keleti és nyu­gati oldalán magas dombok emel­kednek hatalmas, haragoszöld fákkal, amik úgy suttognak a for­ró, tikkadt délutáni melegben, mintha azt üzennék: „Gyertek hallgassátok, hogy mit mesé­lünk ...” A fürdőtől alig 100 mé­terre következik az úttörők má­sodik háza, rajta piros betűkkel: „A bátaszéki úttörők étkezdéje.” Mellette a karcsútornyú kápolna, melynek üvegtelen ablakkeretén keresztül kilátszik a terem elha­nyagolt belseje, a lehullott vako­lat helyén sötétlő sárga foltok. A következő házban pedig a vendég­szoba, ahol a tábor vendégeit he­lyezik el: szülőket, vagy más lá­togatókat, akiknek éppen kedvük van az éjszakát eltölteni itt a festői környezetű, ózondús leve­gőjű környezetben. Visszatérve a fürdőhöz, ismét valami újat fedezünk fel: faha­sábok elszenesedett maradványait, s amint nézzük, a tábor vezetője már magyarázza is: — Esténként néha tábortüzet is gyújtunk. Ilyenkor a gyermekek rövid kis műsort tanulnak be, s azt a többiek szórakoztatására a tábortűz mellett bemutatják. Mivel telik el a napja az itt tá­borozó úttörőknek? Erre is választ kapunk: reggel 7 órakor ébresztő, utána tisztálkodás, nyolc órakor reggeli, utána pedig jó idő ese­tén kirándulnak az úttörők. A kirándulás néha csak egy-két órás, néha az egész délelőttöt magában foglalja. Ebéd után kötelező pi­henő, majd szabad foglalkozás, fürdés, uzsonna és ismét szabad foglalkozás következik. Vacsora után, beszélgetnek, éne­kelnek a pattogó tábortűz mel­lett, 9 órakor pedig takarodó, s félóra múlva már csendes a kör­nyék, csak a sok apróság szuszo­­gása hallatszik ki a nyitott abla­kokon. Még a fürdő vize is mint­ha aludna. Az úttörő faluban nincs vil­lany — gyertyával világítanak, de már nem sokáig. A jövő nyárra — persze csak úgy, ha sikerül — kis áramfejlesztőt építenek, a für­dőt vízzel ellátó patakon, ami a pár háznak elegendő villamos­áramot termel. ... Üveghuta ma még csak a bátaszéki úttörőké, ők látták meg a lehetőséget három évvel ezelőtt az elhagyott házakban, de lehetne a megyéjé is, és a bátaszékiek mellett kellemesen tölthetnék itt idejüket a szekszárdi, vagy a sió­agárdi úttörők is. Csak időben, le­hetőleg még most gondoskodni kel­lene a még megmenthető épüle­tek rendbehozásáról. Az erdészet — ahogy nem gördített akadályt a bátaszékiek terve elé — minden valószínűség szerint segítené az állandó megyei úttörőtábor léte­sítését is. Sokszáz úttörő örülne neki... BUNI GÉZA ÚTTÖRŐFA

Next