Tolna Megyei Népújság, 1958. november (3. évfolyam, 258-283. szám)
1958-11-19 / 273. szám
1958 november 19. TOLNA MEGYEI NEPÚJSAG Ez évben 5351 dolgozó poroszt tette meg az első lépést a termelőszövetkezet felé Száznegyvenegy alacsony típusú társulás működik a megyében Pártunk és kormányunk a mezőgazdaság szocialista átszervezésében is szilárdan követi a lenini útmutatást. Minden olyan módszert elítél a párt, amely — ellentétben a lenini tanítással — a szövetkezet szervezésénél megsérti akár az önkéntesség, akár a fokozatosság elvét. Az elmúlt két esztendőben — szerencsére — megyénkben arra nem is volt példa, hogy „nyomással” szerveztek volna termelőszövetkezetet, vagy alacsonyabb típusú társulást óhajtó egyéni parasztokkal mindenáron önálló szövetkezetet alakíttattak volna. Sőt... Ahol még nincsenek meg a feltételei annak, hogy önálló elszámolással rendelkező termelőszövetkezetet hozzanak létre — éppen a párt és a kormány javaslatára — majdnem minden községben alacsony típusú társulást, tehát szakcsoportot, tejszövetkezetet, vagy hegyközséget alakítottak. Ma már szinte alig van olyan község a megyében, ahol ne lenne ilyen, vagy olyan alacsony típusú társulás. Vagyis ez idő szerint a megye falvaiban 141 szakcsoport, tejszövetkezet és hegyközség van. Ezekben az alacsony típusú társulásokban 6723 tagot számlálnak. Ezek túlnyomó többsége ebben az évben tette meg az első lépést a nagyüzemi gazdálkodás felé. A MESZÖV-nél nyilvántartott statisztikai adatok szerint ugyanis ez év január elseje óta 5351 parasztember lépett be a szakcsoportba. A leírtak után önként adódik a kérdés: előbbre viszi-e a mezőgazdaság szocialista átszervezését, szolgálják-e a dolgozó parasztok életszínvonalának emelését a nagyüzemi gazdálkodás legalacsonyabb típusai, a méhész, az állattenyésztési, a géphasználati, növénytermesztési szakcsoport, a tejszövetkezet és a hegyközség. Erre csakis igennel lehet válaszolni. Hiszen ma valamennyi szakcsoportban folyik közös tevékenység. Beszerzési, termelési és értékesítési munkát végeznek a tagok közösen. Ezen keresztül pedig megismerik és megszeretik a nagyüzemi gazdálkodást, ennek segítségével előbb rátérnek az önálló termelőszövetkezeti gazdálkodásra. Másfelől a közösen értékesített árukért a szakcsoport tagjai 5—10 százalékos felárat kapnak, ami közvetlenül is kihat boldogulásukra. Hogyan gazdálkodtak ebben az évben a szakcsoportok? A többségük jót. Az 53 méhész szakcsoport például 15 vagon mézet adott át nagy tételekben a földművesszövetkezeteknek. Vagy ott van a nagy múlttal rendelkező bátai tejszövetkezet, amelynek 120 tagja, 36 000 liter tejet értékesített ugyancsak közösen. A decsi tejszövetkezetben pedig jelenleg is 40 bacon sertést hizlalnak, amit majd közösen értékesítenek. A dunaföldvári szőlő, gyümölcs és zöldségtermelő szakcsoport 183 tagja pedig 800 hektó egyöntetű bor értékesítésére kötött szerződést. De lehetne ezt így sorolni tovább és ez mind-mind egy lépéssel közelebb viszi a parasztokat a termelőszövetkezeti gazdálkodáshoz. A termelési társulások létjogosultságát, ésszerűségét — az elmondottakon kívül — beszédesen bizonyítja még az is, hogy napjainkban is sorra alakulnak a falvakban. Kölesden például néhány nappal ezelőtt két sertéstenyésztő szakcsoport alakult. A társulást létrehozott egyéni parasztok fajtiszta, fehér hússertés nevelésével kívánnak foglalkozni. Szakályban pedig húsz parasztfiatal ifjúsági szakcsoportot alakított. Egyelőre 20 hold földön közösen termelnek kendert. De alakulóban van több hasonló ifjúsági szakcsoport, tejszövetkezet, növénytermelő szakcsoport és vízgazdálkodási társulás is. Ennyit erről. Fontosnak tartjuk itt megemlékezni azokról, akik szakmai, szervezési és nem utolsó sorban anyagi segítséget adnak az alacsony típusú társulásba tömörült parasztoknak. A földművesszövetkezetekről van szó. Tudott dolog ugyanis, hogy a szóban forgó alacsony típusú társulásokat a párt és a kormány jórészt a földművesszövetkezet gondjaira bízta. Hiszen ma már hatvan jól képzett agronómus dolgozik a földművesszövetkezeteknél, akik ebben az évben minden alacsony típusú társulás bölcsőjénél ott voltak, segítettek a tervezésben, szakmai tanácsokat adtak a társulást létrehozó parasztoknak. Legnagyobb részt a MESZÖV-nél dolgozó agronómusok érdeme például, hogy 120 hold mezőgazdasági művelésre alkalmatlan területet telepítenek be rövidesen gyümölcsössel a mórágyi, a kakasdi, a györei, a nagydorogi és a mőcsényi gyümölcstermelési szakcsoport tagjai. Jövőre pedig újabb 300 hold nagyüzemi gyümölcsöst létesítenek a szakcsoportok, amelyeknek a tervét szintén a MÉSZÖV agronómusai dolgozzák ki, ők irányítják szakmai szempontból is a gyümölcsösök telepítését. Mégis többször vádolják azzal a földművesszövetkezetek vezetőit, hogy az alacsonyabb típusú társulások szervezésével a kisparaszti gazdaságok konzerválását segítik elő. Ez a vádaskodás alaptalan. Igenis helyes, hogy az idén közel 300 000 forint hitelt adtak a földművesszövetkezetek a szakcsoportoknak. Ezt is a gyakorlat igazolja. Hiszen — mint már mondottuk is — az alacsonyabb típusú társulások is elősegítik a mezőgazdaság szocialista átszervezését. A szekszárdi zöldség- és gombatermelő szakcsoport tagjai például önálló szövetkezetté alakultak át. A dombóvári zöldségtermelő szakcsoport tagjai pedig csatlakoztak a helybeli Rákóczi Termelőszövetkezethez. Persze arra is volt egy-két példa, hogy egyes „élelmes” emberek tisztességtelen üzleteik lebonyolítására próbálták felhasználni az alacsony típusú társulást. Ilyen volt például a szekszárdi földművesszövetkezet keretén belül működő baromfitenyésztő és hizlaló szakcsoport. De az ilyen és hasonló társulásoktól a földművesszövetkezet — nagyon helyesen — a gazdasági év végén megvonja a működési engedélyt és egyben az anyagi támogatást is. De ismét hangsúlyozzuk, hogy ilyen egy-kettő volt a megyében, a szakcsoportok többsége életképes, jó irányban fejlődik, igenis elősegíti a mezőgazdaság szocialista átszervezését. Nem volna teljes a kép, ha szó nélkül hagynánk, hogy az alacsonyabb típusú társulásokkal való törődés nem kizárólag a földművesszövetkezetek gondja. A tanácsoknak és a pártszervezeteknek is segíteni kell a szakcsoportokat, mégpedig abban az irányban, hogy azok minél előbb önkéntes elhatározásukból áttérjenek magasabb típusú közös gazdálkodásra. Dorogi Erzsébet 5 Még egyszer üzletek vasárnapi nyitvatartásáról Nem először tesszük szóvá, de — mivel a város lakosságától nagyon sok ezzel kapcsolatban a panasz — újból megismételjük a kérdést: Miért nincs nyitva élelmiszerüzlet vasárnap délelőtt Szekszárdon? És miért kell vasárnap reggelenként valósággal késhegyig menő harcot folytatni tejért a piacon? Miért nincs nyitva élelmiszerbolt, miért nincs nyitva tejbolt, miért nem lehet az üzletekben vasárnap tejet kapni, arra egy ízben már választ adtak az illetékesek: »A kereskedelmi dolgozók számára is biztosítani kell a pihenést.« Ez nyilván így is van, ez igaz, ezt nem is akarjuk elvitatni. A kereskedelmi dolgozóknak is kell a pihenőnap. De... Úgy látszik különbség van kereskedelmi dolgozó és kereskedelmi dolgozó között. Mert tejet, élelmiszert nem lehet kapni vasárnap reggel — kivéve a kenyeret —, pálinkát, rumot, bort, sört viszont igen. Kibe mennyi belefér. És ezt is kereskedelmi dolgozók szolgálják ki. Hát nekik nincs szükségük a szabadnapra? Manapság divatos a túlzott alkoholfogyasztásról, az alkoholizmus leküzdése érdekében tett, illetve teendő intézkedésekről beszélni. (Ámbár nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek lefestik.) Ha már az alkoholizmusról annyit beszélnek, itt ebben tegyenek valamit. Szeszes italt a hét minden napján, a napnak majd minden órájában kapni. Tejet, élelmiszert, viszont nem. Nem akarok a tejfogyasztás apostola lenni, azt sem követelem, hogy minden söntést, vendéglőt, ahol csak szeszesitalt árusítanak, zárjanak be, terüljenek el a föld színéről, csupán sok-sok háziasszony anya és kisgyermek érdekében szólok. Legalább úgy lehessen kapni élelmiszert, tejet vasárnap reggel, mint szeszesitalt. Nem is lenne olyan nehéz a megoldás. A városban három élelmiszerboltot érintene. A hármashídnál levő, az ötvenes és az új bérházban levő fűszer-csemegeboltot. Ez a három bolt egymást váltva tartana nyitva vasárnap reggelenként hét órától kilenc óráig. És ezekben az üzletekben lehessen tejet is kapni — vagy tartson nyitva legalább kéthárom óra hosszáig a tejbolt is. Ez nem jelentene túl nagy megterhelést a kereskedelmi dolgozókra. (Egyébként is a vasárnap délelőtti nyitvatartás az 1956-os ellenforradalomig megvolt.) Azok, akik a néhány kereskedelmi dolgozó érdekeire hivatkoznak, ne tévesszék szem elől a városban sok száz háziasszony, anya és gyermek érdekeit. Vagy talán szükség van arra az egymás hegyén-hátán való tolongásra, ami szombat esténként a fent említett három üzletben van? Bognár István A KÖRNYÉKEN még ma is emlegetik a történetet, s ha róla beszélnek, beleborzadnak az emberek. Nekem egy őszhajú, idős ember mesélte el egy viharos délután, amikor a csapkodó villámok, a zuhogó zápor elől nála kerestem menedéket. 1919-ben történt, emlékezett vissza az öreg és keresztet vetett magára. A kommün már megbukott és mindenhol kegyetlen bosszú dúlt. Az emberélet csak annyit jelentett, mint egy bogár, amelyik az úton mászik keresztül és a járókelő rálép anélkül, hogy sajnálná, hogy gondolna arra, hátha azt is várja a párja, hátha siet valahová, hátha visz valamit a szárnya alatt. A faluban is a kommunisták után kutattak a tengerészek. Az emberek, — alig sötétedett, i— bezárták házaik ajtaját, elfüggönyözték ablakaikat, hogy a pislogó mécses fénye, ki ne szűrődjön az utcán... Féltek. Mindenki félt. Szabadjára engedték a napközben megláncolt kutyákat és olyan kihalt volt a falu, mint éjfélkor a temető. Csak a kutyák csaholtak a kerítésen belül, de mindenki tudta, hogy valahonnét figyelik a házát, s a figyelő pillantását nem kerüli el a kéményekből felszálló füst, az ajtó nyílása sem... Förtelmes éjszaka volt. Nyugatról már délután fekete felhő terpeszkedett a látóhatár szélén és úgy terült szét, mintha gyászlepelt borítana a falu fölé. A villámok egymást érték, s fülsiketítő robajuk egyre közelebbről hallatszott. Aztán minden elsötétedett egyszerre, és zuhogni kezdett az eső. Csak egyegy pillanatig volt sötét, amíg egyik villám után felvillant a másik. A templom mellett egy száraz akácfába belecsapott a villám és mint valami fáklya égett megvilágítva a kopott templomtornyot. A vihar olyan erővel tombolt, hogy megkongatta a harangot. AZ ÖREG TÓTH kiállt a kapuba, vállai közé húzta a nyakát és várt. Tudta, hogy az utcát most is figyelik, különösen most, hogy nem próbál-e valaki kiszökni a faluból. Azt akarta, hogy észrevegyék. Kilökte a kiskaput és hagyta, hogy a szél teljes erővel becsapja. Köhögött és tovább várt. Sokáig nem hallott semmit, már azt hitte, hogy a tengerészek is megijedtek az időtől és behúzódtak valahová. Aztán mintha valami árnyat látott volna mozogni a villám fényénél. A fal mellé lapult és a következő villanásnál már tisztán látta, hogy két alak közeledik feléje a kerítés mellett puskájukat előre szegezve. Várt, amíg közelebb érnek és amikor már lépteik csobbanását is hallotta, megszólalt: — Jó estét... Jó barát vagyok. Zár csattant a puskán és az öreg most megijedt egy kicsit,, hogy hátha nem hisznek neki és lepuffantják. — Tartsa fel a kezét. Engedelmeskedett, s nyugodtan tűrte, hogy az egyik végigtapogassa átázott ruháit, míg a másik puskacsőt nyomva az oldalához, az épület, felé tuszkolta. — Mit keres ilyenkor az utcán? — kérdezték tőle, amikor beléptek a konyhába. Az öreg gondolkodott, mintha a szavakat mérlegelné, amit mondani akar, aztán ravaszul körültekintve megszólalt: — Egy kommunistát akarok maguknak mondani. — Hol? ITT A FALUBAN... A testvéröcsém... Ott lakik a Temető-soron, a saroktól a harmadik házban. — Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mintha valami tehertől szabadult volna meg. Könnyebbnek érezte most magát, még mosolygott is ravaszul magában és várta, hogy a két tengerész megköszönve a szíves felvilágosítást, elsiet a megjelölt helyre... Az öccsével még az éjjel végeznek és övé lesz a nyolc hold föld, mivel gyerek nem volt az öccsénél, a felesége meg már meghalt szegény két éve borsószedés idején... — Ott lakik a Temető-sorban, a saroktól a harmadik házban — mondta mégegyszer, s ezzel azt akarta mondani, hogy induljanak már. De a két katona csak nem mozdult. Félreléptek egy kicsit és összesúgtak. Nem hallotta, hogy mit beszélnek, aztán az egyik odalépett hozzá és megfogta a karját. — Na gyerünk. — Én? — kérdezte meglepetten. — Én... Én... Minek... Talán nincs is én rám szükség? — De van — válaszolt kurtán és határozottan, amelyik a karját markolta nem éppen finoman, és előrelendítette. — Nem akarnék én odamenni — duzzogta az öreg, miközben kiverte homlokát a hideg veríték, ha arra gondolt, hogy most oda kell állnia a testvére mellé és a szemébe mondani a rágalmat. De már egészen az utcáig lökdösték, s kénytelen volt menni, mert a két ember két oldalt erősen szorította a karját. Eszébe jutott, hogy még a lámpát is elfelejtette eloltani, kiég belőle a petróleum és nem lehet kapni. (Folytatjuk: ATÁDI GÉZA «4 bOAMHAK LÁFA KODOLÁNYI : Földindulás a bonyhádi műkedvelők előadásában A bonyhádi járási művelődési ház Vörösmarty színjátszó csoportja Várdombon is bemutatta Kodolányi János drámáját, a Földindulás-t. A drámáról véleményt mondani nem tartom szükségesnek, megtették ezt már sokan, több szempontból és magas színvonalon. A darabnak, erényei mellett, súlyos fogyatékosságai is vannak, amelyeken egy színház együttese bizonyára sokat tud javítani, egy műkedvelő csoport képességeit azonban azt hiszem ez ez átértékelés, a darabbeli hibák kijavítása, meghaladja. Mindenekelőtt meg kell állapítani, jó előadást láthatott a közönség a bonyhádi műkedvelőktől, olyan előadást, amely meghaladja a Tolna megyei szintet s hozzá hasonlót csak a szekszárdi csoport produkált a Fáklyaláng-ban s talán a paksiak az Énekes madárban. Ezt bizonyítja az igen gyakran felcsatant taps, de a tárgyilagos mindennemű rokon- és ellenszenvtől mentes kritika is kénytelen megállapítani. Kodolányi a darabban az egykézés okául csupán a családi vagyongyarapítás, illetve vagyonmegtartás szándékát emeli ki s csak vázlatosan s nagyon homályosan utal a gazdasági viszonyokra, arra, hogy nem csupán a vagyongyarapítás családi vonatkozásai eredményezik az egykézést, hanem az egész gazdasági helyzet, a nagybirtok fojtogató szorítása, a kulákbirtok fojtogatása. A rendező segíthetett volna ezen a hiányosságon, nem hangsúlyozni, ami kevésbé fontos : előtérbe állítani az olyan jeleneteket, amelyek szemléltetőbben és határozottabban mutatják be a falu képét. A rendezés hűen, helyenkint a kelleténél merevebben ragaszkodott a szövegkönyvhöz és Kodolányi koncepciójához. Viszont, ha figyelembevesszük egy műkedvelő csoport képességeit, ezt hiányolni nehéz. Ez megint csak arra mutat, hogy a Földindulás hivatásos együttest igényel. Bár még egyszer hangsúlyozom: A bonyhádiakénál jobban egyetlen Tolna megyei csoport sem tudta volna előadni Kodolányi drámáját. Három szereplőt ki kell emelni az egyébként is jó együttesből. Potyondi Sándor (Kántor) fiatal gazdája hiteles, szépen megformált, csak az utolsó jelenete látszik kissé elnagyoltnak. Látszott, hogy érzi, olyan embert kell formálnia, aki a körülmények folytán, akaratán kívül kénytelen hasonlóvá válni Böbékhez. Érzi ezt, az alakítás azonban már nem mentes az egyenetlenségektől. Ehhez bizonyára hozzájárult a színpad kicsinysége, mint ahogy az egész előadás értékéből sokat levont. Kovács Péter, az öreg Böbéket alakította hitelesen, végig zökkenésmentesen. Csima József Weintraub szerepében a legemlékezetesebb alakítást nyújtotta, bár véleményem szerint nem volt szükség arra, hogy a harmadik felvonásban karikírozza a megformált alakot. A többi szereplőről külön nem kívánok szólni, általában megelégedésre alakították szerepeiket. A statisztéria azonban sokszor nem találta helyét. Már előbb mondtam: a színpad kicsinysége sokat levont az előadás értékéből. Kis helyen kellett mozogniok a színészeknek, a díszleteknek csak egy részét tudták beállítani. Ez a körülmény azonban még értékesebbé teszi a bonyhádi műkedvelők előadását. Még sok hasonló élményt jelentő produkciót várunk a bonyhádiaktól. (LETENYEI)