Tolna Megyei Népújság, 1959. január (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-11 / 9. szám

1959. január 11. TOLNA MEGYEI NEPl­JSAG A Tolnai Textilgyár idei programjából Ezekben a napokban a múlt évi számvetést végzik a gyárakban. A mérlegbeszámolók pontosan megál­lapítják az 1958-as év termelésének mutatóit, s most tudják meg, men­­nyi lesz az az összeg, amit nyere­ségrészesedésként fizetnek majd ki. A Tolnai Textilgyárban a múlt évi munkáról és az idei programról — az év végi számvetés részeként — tájékoztattak bennünket. Eger József, a gyár igazgatója el­mondta, hogy az elmúlt évben ered­ményesen dolgoztak, a tervet telje­sítették. Az exportmegrendelések­nek is eleget tettek. A termékek vá­lasztéka és minősége emelkedett és jelentősen csökkentették a gyártási költséget is. Ez utóbbi kihatással van a nyereségre is. A múlt évi ter­melésről pontos adatokat még nem tudtak közölni. Jelenleg az admi­nisztráció az adatokat dolgozza fel és majd a mérleg elkészülte után tudják megmondani, hány napi nye­reséget fizetnek. Addig is — míg a nyereséget ki­osztják — közölték a gyár munká­saival, hogy a múlt év második fe­lében a munkaverseny legjobbjai között 16 ezer forint jutalmat oszta­nak szét. A legjobb brigádoknak 7000 forintot adnak, 9000 forinttal pedig a szakma kiváló dolgozóit ju­talmazzák meg. Előreláthatólag 300 forintos átlagjutalmat fizetnek a munkásoknak, s több mint ötven munkás kap múlt évi munkájáért jutalmat. A kiváló minőségű terméket gyár­tó dolgozókat részesítik elsősorban jutalomban. A múlt évben ugyanis a dolgozók munkaversenyének fő célja a termékek minőségének eme­lése volt. Az év utolsó negyedében, október és november hónapokban ugyan a minőség nem emelkedett, de nem is csökkent, decemberben viszont már az 1957. év hasonló idő­szakánál jobb volt az első osztályú áruk aránya. Az idei évet — a múlt évi ered­ményes munka után — bizakodón kezdték. Bár a tervet még nem kap­ták meg, de előzetes program sze­rint dolgoznak és­­ eszerint szervez­ték meg a munkát. Mert nagyobbak a feladatok az idén. Egy partinak — három műszak — például 9 472 000 vetést kell végezni. És e szám külö­nösen akkor tűnik nagynak, ha te­kintetbe vesszük, hogy az idén mun­kaigényesebb árut kell készíteni. A belföldi fogyasztás — az életszínvo­nal emelkedésével egyidőben — már nem elégszik meg az egyszerű sima szövetekkel, új szín- és típus-össze­állítás szerint kell dolgozni. Az idén először például gyöngy-panama női blúzanyag szövését is megkezdték. Előreláthatólag húsz gépen fogják ezt az anyagot szőni, melyből a ke­reslet országszerte igen nagy. A ké­sőbbiek során több gépen szándé­koznak gyöngy-panamát szőni. A gyár termelési feladatainak nö­vekedésével egyidőben bővítik a gépparkot is. A tervek szerint negy­ven szövőgépet szerelnek fel, ebből húsz váltós — színes szövésre alkal­mas — és húsz sima gép lesz, me­lyekkel pelenka-, lepedő- stb. anya­got szőnek majd. A gépek üzembe­állítását majd a második félévben fokozatosan kezdik meg. A szövődé bővítésével egyidőben az irező gé­pet — a fonalat készíti elő szövés­re — is megnagyobbítják. Az idei termeléshez szükséges technikai és egyéb feltételeket biztosítani tudják a gyárban, így az éves terv határ­idő előtt való teljesítésének — csak­úgy, mint a múlt évben — meglesz az alapja. A munkásőr Hatvan év nagy idő egy ember életében, hátha még ennek jó részét nemcsak a létért, hanem a munka­adókkal, egy egész rendszerrel foly­tatott küzdelem töltötte ki. Mert az urak világában ilyen sors jutott a minduntalan megalázott, jogfosz­tott munkásembereknek. Ez a rövid bevezető ráillik Fejes János elvtársra, aki a tamási Vörös Szikra Tsz tagja. S ha még idézem egyik mondatát: — »­Bizony kérem, harminc évig toltam én a talicskát­« —, akkor már sejthetjük, milyen élete lehetett, hiszen a múltban a kubikosok sem tartoztak az elké­nyeztetettek közé. Hadilábon is áll­tak mindig a csendőrökkel, akiket a vállalkozók a nyakukra küldtek. S miért? Mert egy-egy falattal többet szerettek volna juttatni a családnak, mert néhány pengővel többet szeret­tek volna keresni, s ezért sztrájkol­tak. Ilyen állapotok voltak, amikor el­hangzott 1919-ben a kubikosok közt a felhívás: »Jelentkezzetek vörös­őrnek!« Bizony az akkor fiatal Fe­jes bácsinak sem kellett kétszer mondani. — A győri vagongyáriak­kal sokszor mentünk bevetésre a csehek ellen — mondja. Ha előbb még talán öntudatlanul érezte azt, hogy nem törődve egyéni érdekeivel, életével, a munkások mellett a helye, akkor már tudatá­vá válik, hisz már a kommunista párt neveli, tanítja, ébreszti prole­táröntudatra. S ez csak erősödik benne a Tanácsköztársaság vérbe­­fojtása után. Pedig mennyit kellett szenvednie... — A felszabadulásig csendőri fel­ügyelet alatt tartottak — sorolja. —• Olyan éjszaka ritkán volt, különö­sen az első időkben, hogy fel ne zör­gettek volna a csendőrök. Ilyenkor feldúlták a lakást, s az ütleget sem sajnálták. — De minél jobban zaklattak, én annál dacosabb voltam. Ha két na­pig nem volt mit ennem, azt nem látta senki, fütyültem, daloltam. Úgy gondoltam, rajtam ne nevet­hessenek ... És ilyen helyzetben is, amikor egy-egy helyen csak rövid ideig dol­gozhatott, hiszen megbélyegezték, nem adta fel a küzdelmet, pedig már hat gyerek várta a betevő fala­tot 1932-ben otthon. Ekkor a Koppány-folyó szabályo­zásánál dolgozott Tamásiban. Egy másik elvtársával, Palkovics István­nal újra csak sztrájkra mozgósítot­tak. — Javítottak is valamit a bé­reken, de nekem menni kellett, mint szervezőnek. De nem bántam, azt tartottam, az a fontos, hogy nem lesz hiábavaló a harcunk. Ha még egyszer születnék, akkor se csinál­nám másként. Fejes elvtársnak is a felszabadu­lás hozott új életet. Földet kapott, amellyel az alapító tagok első sorá­ban létrehozták a Vörös Szikra Tsz-t. — Ma már könnyebb, össze­hasonlíthatatlanul sokkal könnyebb a magamformájú ember élete is. Összehasonlításképpen el is szok­tam mondani emlékeimet a fiata­loknak, hadd tanuljanak belőle. Mert lehet... De jó lecke volt 1956 októbere is. Fejes bácsi ekkor sem tagadta meg magát. Míg be nem vonták, fegyverrel, azután anélkül őrködött a közös vagyonra. Éjjel kijárt a köz­ségtől jó három kilométerre lévő gazdaságba, pedig soha nem tud­hatta, melyik fa mögül lövik le az ellenforradalmárok. Ezt maga nem mondja, csak azt teszi hozzá: »Ki­jártam, a jószágokat csak nem le­hetett itthagyni.« Az idős, 60 éves bácsi azóta újra fegyverrel a kezében is őrködik a munkáshatalom felett. Munkásőr, s ha az idő el is járt felette, szívében örökifjú, s mély meggyőződéssel mondja: »Nem lesz még egyszer az, ami 1956-ban. Olyan parancsot még egyszer nem tud adni senki, hogy a fegyvert adjuk vissza, s védtelen maradjon a munkáshatalom.« Talán elöljáróban kellett volna említeni, eddigi munkája elismeré­seképpen az elmúlt napokban Fejes elvtársat oklevéllel tüntették ki és országos parancsnoki dicséretben ré­szesült. (im e) IV: 7 Méltó sikert aratott a Pygmalion Szekszárdon Az idén először vendégszerepeltek Szekszárdon a Pécsi Nemzeti Szín­ház művészei. Szerdán este méltán arattak nagy sikert. G. B. Shaw Pyg­­malion-ját elevenítették meg szín­padon. A kritikát már »elmondta« a közönség is — az előadás alatt és utána. Az érdeklődés nagy volt, so­kat vártak az előadástól. Csak ezzel magyarázható, hogy zuhogó esőben is zsúfolásig megtelt a nézőtér. És ami­kor felgördült a függöny, a játék ha­tására a közönség a ki-kirobbanó, szívből jövő kacaja előrevetítette a sikert. Nagy mű került bemutatásra, G. B. Shawnak az a műve, amelynek egyik központi alakjában, Higgins ta­nárban saját magát is mintázta. Sa­ját magát, a nagyratörő embert, a művészt, aki nem hajlandó alávetni magát az élet mindennapi törvényei­nek, nem érzi ezeket kötelezőnek magára nézve s közben megbotrán­koztat embereket, »megbocsájthatat­­lan« dolgokat követ el. Higgins, mint a mondabeli szob­rász, a Pygmalion szobrot formál: elhatározza, hogy egy kopott ruhájú utcai virágáruslányt olyanná min­táz, hogy senki nem ismeri fel szár­mazását s mindenki »eredeti« her­cegnőnek tekinti. A megformázás si­kerül, de Higgins arról megfeledke­zik, hogy ennek a szobornak már lelke van, él, érez, gondolkodik s a lelkével, érzéseivel nem is tud bán­ni. Megannyi bonyodalom, hol mo­solyt fakasztó, hol drámai jelenet váltogatja egymást. Az író szinte minden egyes figurájának nagy sze­repet adott és így nem kis feladatot vállalt magára a Pécsi Nemzeti Színház, amikor műsorra tűzte a Pygmalion-t. Hozzátehetjük azt is mindjárt, hogy megbirkóztak a mű­vészek, a rendező, s a díszletek, ru­hák tervezői, készítői egyaránt e nagy feladattal. Higgins tanárt Szabó Ottó alakí­totta. Nagy átéléssel, mesterkéltség nélkül varázsolt a nézők elé élethű figurát Higginsből — ahogyan azt G. B. Shaw leírta és elképzelte. Pickering ezredest, a »polgári« tudo­mányos tevékenység után érdeklődő embert, Higgins barátját a szekszár­di közönség előtt is jól ismert s nép­szerű Szabó Samu vitte színpadra. A három felvonáson keresztül szinte állandóan a színpadon van, a szö­veges szerepe ugyanakkor viszonylag kevés, de Szabó Samu mégis állan­dóan játszik, ha nem beszél is, an­­­nyira beleéli magát a cselekménybe, hogy alakítása érdekfeszítővé tu­d válni, a sajátos »samus« játék mind­untalan mosolyt fakaszt­ó, de nem elvont, olcsó eszközökkel elért mo­solyt, hanem olyat, amely egyenes következménye a bonyodalmaknak, az egyes szereplők gyengéinek. Szabó Samut ismét a szívébe zárta a szek­szárdi közönség... Margittay Ági Lizi alakját vitte színpadra. Talán az ő szerepe volt a legnehezebb. Nem egy kiforrott, kialakult embertípust kellett alakí­tania a mű kezdetétől a végéig, ha­nem a színpadon, a néző szeme láttá­­ra kellett kiforrnia, kialakulnia — a rongyos, rosszbeszédű, modortalan utcai virágáruslányból társaságképes »főúriK szintet elérő hölggyé, aki telve van nemes érzésekkel s nem bírja eltűrni saját formálójának ké­sőbbi durvaságát, érzéketlen visel­kedését. Olyanná kellett válnia, ami­lyenre formálója, Henry tanár foga­dást kötött. Nagy volt az út attól, amikor Lizi, a virágárusleány öröm­­ittasan lehasal a földre a szétszórt garasokat összeszedni addig, amíg már-már kezdett formálója fölé emelkedni. S Lizi ezt az utat a kez­deti, kissé nehézkes bemelegedéstől eltekintve­ úgy tette meg, hogy jele­netről jelenetre méltán tapsolta meg a közönség. S ez a taps nemcsak bá­jos szépségének, hanem mindenek­előtt művészi alakításának szólt. Doolittle-t, Lizi apját Somló Fe­renc alakította. Doolittle nem »fő­szereplője« a műnek, de élethű meg­elevenítése annál nagyobb feladatot igényel, hiszen Shaw különös tulaj­donságokkal ruházta fel. Sajnos, a művész nagy képességei ellenére ezen az előadáson nem tudta telje­sen kifogástalanul megformázni Doo­little-t, néha úgy hatott, mintha ala­kítása kissé erőltetett, mesterkélt lenne. Higginsné (Takács Margit), Pear­­cs-né (Rázsa Éva) és a többiek ala­kítása is hozzájárult ahhoz, hogy eggyel több maradandó értékű szín­házi produkció éljen a szekszárdi közönség emlékezetében. BODA FERENC 1958 JANUÁRTÓL DECEMBERIG 1022 TERMELŐSZÖVETKEZET ALAKULT CSEHSZLOVÁKIÁBAN 1958 januárjától decemberig Cseh­szlovákia területén a kis- és közép­parasztok összesen 1022 termelőszö­vetkezetet alakítottak. Ez idő alatt együttvéve 185 471-el emelkedett a termelőszövetkezeti tagok száma, a termelőszövetkezetek földterülete pe­dig 778 614 hektárral nőtt. 1958. no­vember végén tehát Csehszlovákiá­ban a termelőszövetkezetek száma elérte a 12 112-öt, a termelőszövetke­zeti tagoké pedig a 844 881 főt. A csehszlovák termelőszövetkezetek együttesen több mint 4 millió 240 ezer hektár földet művelnek meg. ... Az utca forgalmasabb volt, mint máskor, az emberek csoportok­ba verődve tárgyalták az egymást követő eseményeket, csak a község gazdagjainak kapuja volt zárva és az elsötétített ablakok mögött, ki tudja kik, miről beszéltek. A főtéren kopott gunyájú munkásemberek gyűl­tek össze naplemente után, s amikor a vörösök őrsége elhaladt mellettük, éltetni kezdték a forradalmat. A csoportosulás közepén egy lány állt. Nyakán vörös kendőt lengetett a szék mintha integetett volna vele kacéron a járókelőknek. A körülötte állók hangosan nevetgélve beszélget­tek vele, a vállára csaptak, de nem tolakodóan, hanem mint barátot, mint régi ismerőst kezelték... Dél­után ott látták a lányt a vörösök laktanyájánál, sokáig beszélgetett két katonával, aztán az egyikkel be­ment az épületbe és csak később, tán egy óra múlva jött ki ismét, kicsit szomorúan és szóba sem elegyedett a kapunál álló őrrel, amikor az utána szólt. Félóra múlva már beszélték a községben, hogy be akart lépni ka­tonának, de azok nőt nem fogadtak maguk közé. —­ Ne búsulj Piros — mondta a fiatalember, amelyik az előbb a vállára ütött. — Ne búsulj... — Nem búsulok én — nézett fel a lány és mosolyra húzta a száját... Nem volt kimondottan szép, de volt benne valami különös, ami felkeltet­te a férfiak érdeklődését. A szája egy kicsit nagy volt, érzéki ajkai közül egészséges, fehér fogak vil­lantak elő. Nagy mandulaszemei mintha mindig nevettek volna, ak­kor is, ha homlokán haragosan rán­cok mélyültek, s így soha senki nem vette komolyan ha mérges volt. — Te vagy a mi Pirosunk. Piros a neved, mint a szalagé, amit a vö­rösök viselnek a sapkájukon. Ugye fiúk?! Piros csak nevetett, bugyborékol­va, akkor is, amikor két legény a vállára kapta és elindultak az út kö­zepén kiabálva, éltetve a forradal­mat... III. ELLENFORRADALOM PAKSON Egyik nap élesen felcsengett a te­lefon a vörösőrség laktanyájában. Az ügyeletes álmosan nyújtózva nyúlt a kagyló után, de ahogy a hall­gatót a fülén tartotta, lassan elvál­tozott az arca. Az álmosságot cso­dálkozás váltotta fel a szemében, az­tán lecsapta a hallgatót és kiszaladt a­ folyosóra. A parancsnok éppen borotválkozott, amikor benyitotta a szobája ajtaját és jelentette a Szek­­szárdról kapott parancsot, hogy azon­nal Paksra kell vonulniok, mert ott az ellenforradalmárok garázdálkod­nak. Egy óra múlva már kocsik nyar­galtak sűrű port verve a paksi úton. • A plébános szélesre tárta karjait és mosolyogva nézett végig a templom hajóját zsúfolásig megtöltő, szép, ünnepibe öltözött embereken. Elé­gedetten állapította meg, hogy több férfi van a templomban, mint nő és ahogy a bejárat felé nézett, látta az öregasszonyokat is, arcukon ros­­­szallással, hogy törzshelyüket fér­fiak foglalták el, s most állva kény­telenek morzsolgatni a rózsafűzért. A pap arca ragyogott az örömtől, mert hogy ennyi férfi eljött a mai szentmisére­, az már félsikert jelen­tett... Nagy gonddal összeállított be­szédének már a felénél tartott, s lát­ta, hogy hallgatóságára nagy hatást gyakorolnak szavai: — A lázadók, akik isten előtt bűnösök, bűnhődni fognak tetteikért. A pokol kínzó tü­ze vár rájuk haláluk után, isten nem hagyja büntetlenül tetteiket. De ■— emelte fel karját, mintha áldást osztana, aztán ökle lezuhant döngve a szószék szélére. — A mi felada­tunk, hogy az igazság nevében itt a földön is elnyerjék büntetésüket... Kitől?! — szünetet tartott és előre hajolva a szószékben, dülledt szemei­vel végignézett a sokaságon — azok­tól, akik ellen fellázadtak. Isten és az istenhívők ellen lázadtak, tőlük kell, hogy elnyerjék büntetésüket. — A hallgatóságon moraj futott végig és a tömeg meglódult, mint a búza­tábla, ha a szél borzolja. A pap foly­tatta. — Aki fegyvert fog, fegyver által veszik el... — szuszogva, kiful­ladva hajolt ki a szószékből a tö­meg felé, hogy mégegyszer körül­­jártassa tekintetét a sokaságon, az­tán méltóságteljesen visszaballagott az oltárhoz és tovább végezte a szer­tartást. Csak a ministráns csodálko­zott,­ hogy a plébános úr kifelejtet­te a szertartás egy részét, és az ita missa est is gyorsabban mondta el, nem hajlítgatta olyan szépen, mint máskor szokta. A férfiak egy része a templom előtti téren csoportosult és hangosan tárgyaltak, aztán egy csapat elin­dult a község központja felé, utánuk ballagtak a többiek is, egyre gyor­suló léptekkel a nemzetőrség épü­lete irányába.­­ Az őrség tagjainak nagy része — vasárnap lévén — pihent és a feliz­gatott tömeg oly hirtelen rohanta meg és vette birtokába az épületet, hogy ellenállásra az ottlévők nem is gondolhattak. Fegyvereiket elvették, az őrség tagjait pedig kituszkolták az utcára, aztán szétosztva maguk között a fegyvereket, elindultak a direktórium tagjainak összegyűjté­sére. Délután 2 óra körül, mikor a plé­bános végigsétált az utcán elégedett mosoly vibrált a szája szögletében. Csak akkor komolyodott el, amikor az egyik puskás ember hozzálépett és közölte vele, hogy Takácsot, a direk­tórium elnökét nem találják sehol. —• Hol van? — kérdezte idegesen harapdálva a szája szélét a pap. — Nem tudjuk. Ha tudnánk, ak­kor meglenne... — In aeternum ámen — mosolygott a pap két diáklány felé, akik elha­ladva mellettük Laudettr Jézust Krisztus­sal köszöntötték, aztán is­mét elkomolyodott... !— Meg kell ke­resni. — Hol?! Ismét elhaladt valaki mellettük és a pap nyájas mosollyal az arcán hallgatott, míg az illető hallótávol­ságon kívül nem ért, aztán mintha türelmét vesztette volna,, megfeled­­kezdve arról, hogy az utcán van, hangosan kiabálni kezdett. — Csak akkor teljes a győzelem, ha a vezetőt is elfogtuk — aztán kö­zelhajolt a puskás emberhez és a fü­lébe súgott valamit, mire az így vá­laszolt: (Folytatjuk.) azAdi Géza PIROS SZALAG

Next