Tolna Megyei Népújság, 1959. január (4. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-11 / 9. szám
1959. január 11. TOLNA MEGYEI NEPlJSAG A Tolnai Textilgyár idei programjából Ezekben a napokban a múlt évi számvetést végzik a gyárakban. A mérlegbeszámolók pontosan megállapítják az 1958-as év termelésének mutatóit, s most tudják meg, mennyi lesz az az összeg, amit nyereségrészesedésként fizetnek majd ki. A Tolnai Textilgyárban a múlt évi munkáról és az idei programról — az év végi számvetés részeként — tájékoztattak bennünket. Eger József, a gyár igazgatója elmondta, hogy az elmúlt évben eredményesen dolgoztak, a tervet teljesítették. Az exportmegrendeléseknek is eleget tettek. A termékek választéka és minősége emelkedett és jelentősen csökkentették a gyártási költséget is. Ez utóbbi kihatással van a nyereségre is. A múlt évi termelésről pontos adatokat még nem tudtak közölni. Jelenleg az adminisztráció az adatokat dolgozza fel és majd a mérleg elkészülte után tudják megmondani, hány napi nyereséget fizetnek. Addig is — míg a nyereséget kiosztják — közölték a gyár munkásaival, hogy a múlt év második felében a munkaverseny legjobbjai között 16 ezer forint jutalmat osztanak szét. A legjobb brigádoknak 7000 forintot adnak, 9000 forinttal pedig a szakma kiváló dolgozóit jutalmazzák meg. Előreláthatólag 300 forintos átlagjutalmat fizetnek a munkásoknak, s több mint ötven munkás kap múlt évi munkájáért jutalmat. A kiváló minőségű terméket gyártó dolgozókat részesítik elsősorban jutalomban. A múlt évben ugyanis a dolgozók munkaversenyének fő célja a termékek minőségének emelése volt. Az év utolsó negyedében, október és november hónapokban ugyan a minőség nem emelkedett, de nem is csökkent, decemberben viszont már az 1957. év hasonló időszakánál jobb volt az első osztályú áruk aránya. Az idei évet — a múlt évi eredményes munka után — bizakodón kezdték. Bár a tervet még nem kapták meg, de előzetes program szerint dolgoznak és eszerint szervezték meg a munkát. Mert nagyobbak a feladatok az idén. Egy partinak — három műszak — például 9 472 000 vetést kell végezni. És e szám különösen akkor tűnik nagynak, ha tekintetbe vesszük, hogy az idén munkaigényesebb árut kell készíteni. A belföldi fogyasztás — az életszínvonal emelkedésével egyidőben — már nem elégszik meg az egyszerű sima szövetekkel, új szín- és típus-összeállítás szerint kell dolgozni. Az idén először például gyöngy-panama női blúzanyag szövését is megkezdték. Előreláthatólag húsz gépen fogják ezt az anyagot szőni, melyből a kereslet országszerte igen nagy. A későbbiek során több gépen szándékoznak gyöngy-panamát szőni. A gyár termelési feladatainak növekedésével egyidőben bővítik a gépparkot is. A tervek szerint negyven szövőgépet szerelnek fel, ebből húsz váltós — színes szövésre alkalmas — és húsz sima gép lesz, melyekkel pelenka-, lepedő- stb. anyagot szőnek majd. A gépek üzembeállítását majd a második félévben fokozatosan kezdik meg. A szövődé bővítésével egyidőben az irező gépet — a fonalat készíti elő szövésre — is megnagyobbítják. Az idei termeléshez szükséges technikai és egyéb feltételeket biztosítani tudják a gyárban, így az éves terv határidő előtt való teljesítésének — csakúgy, mint a múlt évben — meglesz az alapja. A munkásőr Hatvan év nagy idő egy ember életében, hátha még ennek jó részét nemcsak a létért, hanem a munkaadókkal, egy egész rendszerrel folytatott küzdelem töltötte ki. Mert az urak világában ilyen sors jutott a minduntalan megalázott, jogfosztott munkásembereknek. Ez a rövid bevezető ráillik Fejes János elvtársra, aki a tamási Vörös Szikra Tsz tagja. S ha még idézem egyik mondatát: — »Bizony kérem, harminc évig toltam én a talicskát« —, akkor már sejthetjük, milyen élete lehetett, hiszen a múltban a kubikosok sem tartoztak az elkényeztetettek közé. Hadilábon is álltak mindig a csendőrökkel, akiket a vállalkozók a nyakukra küldtek. S miért? Mert egy-egy falattal többet szerettek volna juttatni a családnak, mert néhány pengővel többet szerettek volna keresni, s ezért sztrájkoltak. Ilyen állapotok voltak, amikor elhangzott 1919-ben a kubikosok közt a felhívás: »Jelentkezzetek vörösőrnek!« Bizony az akkor fiatal Fejes bácsinak sem kellett kétszer mondani. — A győri vagongyáriakkal sokszor mentünk bevetésre a csehek ellen — mondja. Ha előbb még talán öntudatlanul érezte azt, hogy nem törődve egyéni érdekeivel, életével, a munkások mellett a helye, akkor már tudatává válik, hisz már a kommunista párt neveli, tanítja, ébreszti proletáröntudatra. S ez csak erősödik benne a Tanácsköztársaság vérbefojtása után. Pedig mennyit kellett szenvednie... — A felszabadulásig csendőri felügyelet alatt tartottak — sorolja. —• Olyan éjszaka ritkán volt, különösen az első időkben, hogy fel ne zörgettek volna a csendőrök. Ilyenkor feldúlták a lakást, s az ütleget sem sajnálták. — De minél jobban zaklattak, én annál dacosabb voltam. Ha két napig nem volt mit ennem, azt nem látta senki, fütyültem, daloltam. Úgy gondoltam, rajtam ne nevethessenek ... És ilyen helyzetben is, amikor egy-egy helyen csak rövid ideig dolgozhatott, hiszen megbélyegezték, nem adta fel a küzdelmet, pedig már hat gyerek várta a betevő falatot 1932-ben otthon. Ekkor a Koppány-folyó szabályozásánál dolgozott Tamásiban. Egy másik elvtársával, Palkovics Istvánnal újra csak sztrájkra mozgósítottak. — Javítottak is valamit a béreken, de nekem menni kellett, mint szervezőnek. De nem bántam, azt tartottam, az a fontos, hogy nem lesz hiábavaló a harcunk. Ha még egyszer születnék, akkor se csinálnám másként. Fejes elvtársnak is a felszabadulás hozott új életet. Földet kapott, amellyel az alapító tagok első sorában létrehozták a Vörös Szikra Tsz-t. — Ma már könnyebb, összehasonlíthatatlanul sokkal könnyebb a magamformájú ember élete is. Összehasonlításképpen el is szoktam mondani emlékeimet a fiataloknak, hadd tanuljanak belőle. Mert lehet... De jó lecke volt 1956 októbere is. Fejes bácsi ekkor sem tagadta meg magát. Míg be nem vonták, fegyverrel, azután anélkül őrködött a közös vagyonra. Éjjel kijárt a községtől jó három kilométerre lévő gazdaságba, pedig soha nem tudhatta, melyik fa mögül lövik le az ellenforradalmárok. Ezt maga nem mondja, csak azt teszi hozzá: »Kijártam, a jószágokat csak nem lehetett itthagyni.« Az idős, 60 éves bácsi azóta újra fegyverrel a kezében is őrködik a munkáshatalom felett. Munkásőr, s ha az idő el is járt felette, szívében örökifjú, s mély meggyőződéssel mondja: »Nem lesz még egyszer az, ami 1956-ban. Olyan parancsot még egyszer nem tud adni senki, hogy a fegyvert adjuk vissza, s védtelen maradjon a munkáshatalom.« Talán elöljáróban kellett volna említeni, eddigi munkája elismeréseképpen az elmúlt napokban Fejes elvtársat oklevéllel tüntették ki és országos parancsnoki dicséretben részesült. (im e) IV: 7 Méltó sikert aratott a Pygmalion Szekszárdon Az idén először vendégszerepeltek Szekszárdon a Pécsi Nemzeti Színház művészei. Szerdán este méltán arattak nagy sikert. G. B. Shaw Pygmalion-ját elevenítették meg színpadon. A kritikát már »elmondta« a közönség is — az előadás alatt és utána. Az érdeklődés nagy volt, sokat vártak az előadástól. Csak ezzel magyarázható, hogy zuhogó esőben is zsúfolásig megtelt a nézőtér. És amikor felgördült a függöny, a játék hatására a közönség a ki-kirobbanó, szívből jövő kacaja előrevetítette a sikert. Nagy mű került bemutatásra, G. B. Shawnak az a műve, amelynek egyik központi alakjában, Higgins tanárban saját magát is mintázta. Saját magát, a nagyratörő embert, a művészt, aki nem hajlandó alávetni magát az élet mindennapi törvényeinek, nem érzi ezeket kötelezőnek magára nézve s közben megbotránkoztat embereket, »megbocsájthatatlan« dolgokat követ el. Higgins, mint a mondabeli szobrász, a Pygmalion szobrot formál: elhatározza, hogy egy kopott ruhájú utcai virágáruslányt olyanná mintáz, hogy senki nem ismeri fel származását s mindenki »eredeti« hercegnőnek tekinti. A megformázás sikerül, de Higgins arról megfeledkezik, hogy ennek a szobornak már lelke van, él, érez, gondolkodik s a lelkével, érzéseivel nem is tud bánni. Megannyi bonyodalom, hol mosolyt fakasztó, hol drámai jelenet váltogatja egymást. Az író szinte minden egyes figurájának nagy szerepet adott és így nem kis feladatot vállalt magára a Pécsi Nemzeti Színház, amikor műsorra tűzte a Pygmalion-t. Hozzátehetjük azt is mindjárt, hogy megbirkóztak a művészek, a rendező, s a díszletek, ruhák tervezői, készítői egyaránt e nagy feladattal. Higgins tanárt Szabó Ottó alakította. Nagy átéléssel, mesterkéltség nélkül varázsolt a nézők elé élethű figurát Higginsből — ahogyan azt G. B. Shaw leírta és elképzelte. Pickering ezredest, a »polgári« tudományos tevékenység után érdeklődő embert, Higgins barátját a szekszárdi közönség előtt is jól ismert s népszerű Szabó Samu vitte színpadra. A három felvonáson keresztül szinte állandóan a színpadon van, a szöveges szerepe ugyanakkor viszonylag kevés, de Szabó Samu mégis állandóan játszik, ha nem beszél is, annyira beleéli magát a cselekménybe, hogy alakítása érdekfeszítővé tud válni, a sajátos »samus« játék minduntalan mosolyt fakasztó, de nem elvont, olcsó eszközökkel elért mosolyt, hanem olyat, amely egyenes következménye a bonyodalmaknak, az egyes szereplők gyengéinek. Szabó Samut ismét a szívébe zárta a szekszárdi közönség... Margittay Ági Lizi alakját vitte színpadra. Talán az ő szerepe volt a legnehezebb. Nem egy kiforrott, kialakult embertípust kellett alakítania a mű kezdetétől a végéig, hanem a színpadon, a néző szeme láttára kellett kiforrnia, kialakulnia — a rongyos, rosszbeszédű, modortalan utcai virágáruslányból társaságképes »főúriK szintet elérő hölggyé, aki telve van nemes érzésekkel s nem bírja eltűrni saját formálójának későbbi durvaságát, érzéketlen viselkedését. Olyanná kellett válnia, amilyenre formálója, Henry tanár fogadást kötött. Nagy volt az út attól, amikor Lizi, a virágárusleány örömittasan lehasal a földre a szétszórt garasokat összeszedni addig, amíg már-már kezdett formálója fölé emelkedni. S Lizi ezt az utat a kezdeti, kissé nehézkes bemelegedéstől eltekintve úgy tette meg, hogy jelenetről jelenetre méltán tapsolta meg a közönség. S ez a taps nemcsak bájos szépségének, hanem mindenekelőtt művészi alakításának szólt. Doolittle-t, Lizi apját Somló Ferenc alakította. Doolittle nem »főszereplője« a műnek, de élethű megelevenítése annál nagyobb feladatot igényel, hiszen Shaw különös tulajdonságokkal ruházta fel. Sajnos, a művész nagy képességei ellenére ezen az előadáson nem tudta teljesen kifogástalanul megformázni Doolittle-t, néha úgy hatott, mintha alakítása kissé erőltetett, mesterkélt lenne. Higginsné (Takács Margit), Pearcs-né (Rázsa Éva) és a többiek alakítása is hozzájárult ahhoz, hogy eggyel több maradandó értékű színházi produkció éljen a szekszárdi közönség emlékezetében. BODA FERENC 1958 JANUÁRTÓL DECEMBERIG 1022 TERMELŐSZÖVETKEZET ALAKULT CSEHSZLOVÁKIÁBAN 1958 januárjától decemberig Csehszlovákia területén a kis- és középparasztok összesen 1022 termelőszövetkezetet alakítottak. Ez idő alatt együttvéve 185 471-el emelkedett a termelőszövetkezeti tagok száma, a termelőszövetkezetek földterülete pedig 778 614 hektárral nőtt. 1958. november végén tehát Csehszlovákiában a termelőszövetkezetek száma elérte a 12 112-öt, a termelőszövetkezeti tagoké pedig a 844 881 főt. A csehszlovák termelőszövetkezetek együttesen több mint 4 millió 240 ezer hektár földet művelnek meg. ... Az utca forgalmasabb volt, mint máskor, az emberek csoportokba verődve tárgyalták az egymást követő eseményeket, csak a község gazdagjainak kapuja volt zárva és az elsötétített ablakok mögött, ki tudja kik, miről beszéltek. A főtéren kopott gunyájú munkásemberek gyűltek össze naplemente után, s amikor a vörösök őrsége elhaladt mellettük, éltetni kezdték a forradalmat. A csoportosulás közepén egy lány állt. Nyakán vörös kendőt lengetett a szék mintha integetett volna vele kacéron a járókelőknek. A körülötte állók hangosan nevetgélve beszélgettek vele, a vállára csaptak, de nem tolakodóan, hanem mint barátot, mint régi ismerőst kezelték... Délután ott látták a lányt a vörösök laktanyájánál, sokáig beszélgetett két katonával, aztán az egyikkel bement az épületbe és csak később, tán egy óra múlva jött ki ismét, kicsit szomorúan és szóba sem elegyedett a kapunál álló őrrel, amikor az utána szólt. Félóra múlva már beszélték a községben, hogy be akart lépni katonának, de azok nőt nem fogadtak maguk közé. — Ne búsulj Piros — mondta a fiatalember, amelyik az előbb a vállára ütött. — Ne búsulj... — Nem búsulok én — nézett fel a lány és mosolyra húzta a száját... Nem volt kimondottan szép, de volt benne valami különös, ami felkeltette a férfiak érdeklődését. A szája egy kicsit nagy volt, érzéki ajkai közül egészséges, fehér fogak villantak elő. Nagy mandulaszemei mintha mindig nevettek volna, akkor is, ha homlokán haragosan ráncok mélyültek, s így soha senki nem vette komolyan ha mérges volt. — Te vagy a mi Pirosunk. Piros a neved, mint a szalagé, amit a vörösök viselnek a sapkájukon. Ugye fiúk?! Piros csak nevetett, bugyborékolva, akkor is, amikor két legény a vállára kapta és elindultak az út közepén kiabálva, éltetve a forradalmat... III. ELLENFORRADALOM PAKSON Egyik nap élesen felcsengett a telefon a vörösőrség laktanyájában. Az ügyeletes álmosan nyújtózva nyúlt a kagyló után, de ahogy a hallgatót a fülén tartotta, lassan elváltozott az arca. Az álmosságot csodálkozás váltotta fel a szemében, aztán lecsapta a hallgatót és kiszaladt a folyosóra. A parancsnok éppen borotválkozott, amikor benyitotta a szobája ajtaját és jelentette a Szekszárdról kapott parancsot, hogy azonnal Paksra kell vonulniok, mert ott az ellenforradalmárok garázdálkodnak. Egy óra múlva már kocsik nyargaltak sűrű port verve a paksi úton. • A plébános szélesre tárta karjait és mosolyogva nézett végig a templom hajóját zsúfolásig megtöltő, szép, ünnepibe öltözött embereken. Elégedetten állapította meg, hogy több férfi van a templomban, mint nő és ahogy a bejárat felé nézett, látta az öregasszonyokat is, arcukon rosszallással, hogy törzshelyüket férfiak foglalták el, s most állva kénytelenek morzsolgatni a rózsafűzért. A pap arca ragyogott az örömtől, mert hogy ennyi férfi eljött a mai szentmisére, az már félsikert jelentett... Nagy gonddal összeállított beszédének már a felénél tartott, s látta, hogy hallgatóságára nagy hatást gyakorolnak szavai: — A lázadók, akik isten előtt bűnösök, bűnhődni fognak tetteikért. A pokol kínzó tüze vár rájuk haláluk után, isten nem hagyja büntetlenül tetteiket. De ■— emelte fel karját, mintha áldást osztana, aztán ökle lezuhant döngve a szószék szélére. — A mi feladatunk, hogy az igazság nevében itt a földön is elnyerjék büntetésüket... Kitől?! — szünetet tartott és előre hajolva a szószékben, dülledt szemeivel végignézett a sokaságon — azoktól, akik ellen fellázadtak. Isten és az istenhívők ellen lázadtak, tőlük kell, hogy elnyerjék büntetésüket. — A hallgatóságon moraj futott végig és a tömeg meglódult, mint a búzatábla, ha a szél borzolja. A pap folytatta. — Aki fegyvert fog, fegyver által veszik el... — szuszogva, kifulladva hajolt ki a szószékből a tömeg felé, hogy mégegyszer körüljártassa tekintetét a sokaságon, aztán méltóságteljesen visszaballagott az oltárhoz és tovább végezte a szertartást. Csak a ministráns csodálkozott, hogy a plébános úr kifelejtette a szertartás egy részét, és az ita missa est is gyorsabban mondta el, nem hajlítgatta olyan szépen, mint máskor szokta. A férfiak egy része a templom előtti téren csoportosult és hangosan tárgyaltak, aztán egy csapat elindult a község központja felé, utánuk ballagtak a többiek is, egyre gyorsuló léptekkel a nemzetőrség épülete irányába. Az őrség tagjainak nagy része — vasárnap lévén — pihent és a felizgatott tömeg oly hirtelen rohanta meg és vette birtokába az épületet, hogy ellenállásra az ottlévők nem is gondolhattak. Fegyvereiket elvették, az őrség tagjait pedig kituszkolták az utcára, aztán szétosztva maguk között a fegyvereket, elindultak a direktórium tagjainak összegyűjtésére. Délután 2 óra körül, mikor a plébános végigsétált az utcán elégedett mosoly vibrált a szája szögletében. Csak akkor komolyodott el, amikor az egyik puskás ember hozzálépett és közölte vele, hogy Takácsot, a direktórium elnökét nem találják sehol. —• Hol van? — kérdezte idegesen harapdálva a szája szélét a pap. — Nem tudjuk. Ha tudnánk, akkor meglenne... — In aeternum ámen — mosolygott a pap két diáklány felé, akik elhaladva mellettük Laudettr Jézust Krisztussal köszöntötték, aztán ismét elkomolyodott... !— Meg kell keresni. — Hol?! Ismét elhaladt valaki mellettük és a pap nyájas mosollyal az arcán hallgatott, míg az illető hallótávolságon kívül nem ért, aztán mintha türelmét vesztette volna,, megfeledkezdve arról, hogy az utcán van, hangosan kiabálni kezdett. — Csak akkor teljes a győzelem, ha a vezetőt is elfogtuk — aztán közelhajolt a puskás emberhez és a fülébe súgott valamit, mire az így válaszolt: (Folytatjuk.) azAdi Géza PIROS SZALAG