Tolna Megyei Népújság, 1959. március (4. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-01 / 51. szám

1959. március 1. ÍOLNA ftU.U 1 Ll NtrCJSAl Harangozásért munkaegység egyéb apróságok és­ zaki széljegyzetek Nak ünnepi díszbe öltözött. Még a templomon is zászló lobog. Tör­ténelmi fordulópont a község éle­tében a mai nap. A lakosság, öt­százharminc felnőtt férfi és nő egységbe tömörült, hogy egymást támogatva új életet kezdjen. Az út, amit az egyéni gazdaság­tól a közösig megtettek a nakiak, legtöbb esetben kanyargós, tele van zökkenőkkel. Az átalakulással egy­­időben apró, érdekes epizódok, anekdoták születtek. Elvesztett fogadás! Az agitáció kezdetén Vörös Ist­ván, az egyik legmódosabb naki középparaszt az utcán négy nép­nevelővel találkozott. — Hová, hová? — érdeklődik az egyik agitátor, aki régi ismerőse Vörös Istvánnak. — Elmegyek a Kiss Imre bá­tyámhoz! — Hát azt tudja-e már, hogy Kiss Imre belépett a termelőszö­vetkezetbe? A gazda hitetlenül rázza a fejét. — Nem tudom, meg nem is hi­szem el. — Pedig így van — erősködik az agitátor. — Ismerem én az ilyesmit — le­gyint Vörös István —, maguk csak ugratni akarnak engem. Neki meg biztosan azt mondták, hogy én léptem be. — Hát minek néz minket? Amit mi mondunk, az mindig megfelel a valóságnak. — Na, fogadjunk, hogy nem lé­pett be — nyújtja a kezét a gazda A népnevelő belecsap a felkínált tenyérbe, aztán megkérdi: — Mibe fogadunk? — Mivel négyen vannak, négy nagy fröccsbe. Miután a fogadás megtörtént, megindulnak együttesen Kiss Im­re portájára. — Ugye, nem lépett be, Imre bátyám? — kérdi Vörös István, az izgalomtól nekipirosodva. — De bizony beléptem — bólint Imre bácsi. — Azt a fűzfán fütyülőjét — va­karja a fejét a gazda, aztán legyint egyet és elneveti magát. — Na, nem baj, gyerünk az ital­boltba! Amikor az italbolt felé ballag­nak, Vörös István fejcsóválva dünnyögi: — Ki hitte volna... A fene sem tud a mai világban az embereken eligazodni. Munkaegységre harangozni! A falu középpontjában lévő ital­boltban a mai napon sok a vendég. Az egyik sarokasztalnál Balogh Mihály bácsi ül, a falu élemedett­­korú harangozó­ja. Mihály bácsi, úgy tűnik már, jónéhány pohárnak a fenekére nézett a mai napon, s amit mond, nehezen hagyja el a száját. A körülötte állók nagyokat nevetnek, csaknem minden szavá­ra. Amikor a Mihály bácsi asztalát körülfogó csoportba állok, Mihály bácsinak megcsillan a szeme. — Elvtárs! Maga látom városi ember. Mondja már meg, mi lesz velem. Három hold földet adtam a szövetkezetnek. Megegyezt­et­­nék-e úgy a szövetkezettel, hogy a harangozásért is adnának mun­kaegységet? — Csak akkor, ha valami vidám nóta dallamát harangozza nekünk Mihály bátyám — adja meg he­lyettem a mellettem álló legény nevetve a választ. Öt kislány győzelmet aratott! Az öt kislány közül négyen ti­zenhat évesek, egyikőjük pedig ti­zenöt éves. A tizenöt éves Papp Margittal és a tizenhat éves Nagy Máriával si­került csak beszélnem. ők mondták el a többi három kislány történetét is, amely annyi­ra hasonló az övékéhez, hogy kü­­lön-külön kár is lenne részletezni. Történt ugyanis, hogy ez év ja­nuárjában a naki KISZ-fiatalok ifjúsági termelőszövetkezetet ala­kítottak, ötvenhat óta ez volt az első termelőszövetkezet Nakon. A tagság létszáma szinte egy-két nap leforgása alatt megháromszorozó­dott. A történetben szereplő öt kis­lány közül az egyiket rábírta az udvarlója a belépésre és mivel mind az öten jóbarátok voltak, úgy döntöttek, hogy egyöntetűen belépnek valamennyien a termelő­­szövetkezetbe. A dolog azonban korántsem zaj­lott le olyan simán, mint ahogy azt első hallásra elképzeli az ember. Ugyanis az öt kislány szülei to­vábbra is megmaradtak az egyéni parcellán és­­ feltették a kislányok­nak a kérdést: — Vagy itthon élsz és itthon dol­gozol, vagy pedig elmész oda, ahol a kenyeret adják?! Még egy fiúnak is rendkívül ne­héz ilyen kérdésben dönteni, hát még egy tizenhat éves lánynak. Hosszú viták kezdődtek a csalá­dokon belül és végül is az öt ba­rátnő, ahogy belépett egyöntetűen, ugyanúgy ott is hagyta a fiatalok szövetkezetét. Szerencsére az ügy ezzel nem zárult le. Ugyanis néhány héttel az eset után az öt kislány szülei termelőszövetkezeti belépési nyilat­kozatokat írtak alá, s most már teljes az egység ezekben a csalá­dokban is. A kislányok győztesen kerültek ki a hosszú ideig húzódó nagy vitából. Haypál Tibor Tavasz a télben A szekszárdi háziasszonyok jól ismerik Szikora bácsit, a fácánkerti Vörös Hajnal Tsz kertészét, aki a he­tipiaci napokra rengeteg virággal, különböző palántákkal szokott meg­érkezni. Hozzá látogattunk el, a két virágházba és arról érdeklődtünk, milyen­­ virágkülönlegességre és egye­bekre számíthatnak már Sándor-nap előtt a szekszárdi háziasszonyok. 1500 CSERÉP MUSKÁTLI Ezek a télvégi napok, különösen reggel még hidegek kissé, két virág­házban azonban jelenleg és egész tél folyamán igazi tavasz volt. A kelle­mes melegben virágzik a muskátli, a primula, üdén zöldell a fikusz, a hortenzia és a megannyi különböző fajta cserepes növény. — Nálunk télen nincsen forgalom — mondja Szikora Károly. — Eléggé messze esünk a várostól és a vevők egy-egy cserép virágért nem jönnek el hozzánk. Ezért nem foglalkozunk ciklámen szaporításával, mert az téli virág. Sándor- és József-nap fele azonban már mi is „kimerészkedünk” virágainkkal. Jelenleg 100 cserép fi­kusz, 150 cserép primula vár közeli eladásra, később 200 cserép fehér és rózsa­színű hortenzia lesz kész. Van 1500 cserép kétfajta muskátlink is, amelyekből egész év folyamán lesz eladó. EZER ÖL FÖLDIEPER Eláruljuk azt is, hogy a virághá­zakhoz 2000 négyszögöl földterület tartozik (amelyek a múlt évben ös­­­szesen 62 ezer forintot jövedelmez­tek), amelyekből ezer ötön földiepret termesztenek majd. Az eper az idei évben már termőre fordul és a hatal­mas eperszemek biztosan keresett és kedvelt cikk lesz a szekszárdi pia­con. A héten melegágyba kerülnek a különböző palánták magjai is, pap­rika, paradicsom, karfiol, karalábé. (Mind korai.) Magjainak a helye, a melegágy már készen áll. A virág­házban apró kis ládákban kidugták apró fejüket a több színben pompázó és kiváló illatú duplaszegfűk. És még egy örömhírről győződtünk meg, de ezt hadd mondja el a mester. Virágok királynője: a rózsa Sokat voltam már a szekszárdi pia­con és mindig azt mondogatták az asszonyok, hogy rózsát vigyek már egyszer. Mondottam nekik, hogy nem megy az olyan könnyen, mert sokba kerül. Az idén már teljesíthetem a kérést, 300 tő különböző színű rózsám lesz. Hát nem csodálatos? Amikor idekerültem, a kék ég tekingetett be a virágház tetején és összesen 3 hor­tenziánk volt, fikusz dugványhoz pe­dig semmi pénzért nem tudtam hoz­zájutni. Miközben Szikora bácsi a rózsái­ról beszél, szeretettel szemléli a vi­rágházban ideiglenesen elhelyezett rózsatöveket, amelyeket beszemzett már, és a kicsi szem életnek is in­dult. Befejezésül talán még annyit mondunk el, hogy Szikora bácsi nem­csak kertész, hanem a virágok orvosa is, féltő gonddal őrködik növekedé­sük felett és egyetlenegy cserép vi­rág sem kerül új gazdájához anélkül, hogy ne mondaná: „a fikusz a vilá­gosságot s a meleget szereti, elég he­tente kétszer öntözni, de a hortenzia valóságosan részeges, mindig vizet kíván”. Pálkovács Róza fi Vöröskereszt a dolgozók egészségéért A Magyar Vöröskereszt sokrétű feladata közé tartozik az egészség­ügyi felvilágosító munka is. Alig múlt el másfél hónap ebből az évből és máris szép eredményeket ért el ezen a téren a Vöröskereszt. Többek között ebben az évben a tamási já­rásban mintegy 10 helyen tartottak a lakosság részére közegészségügyi szakelőadást. A bonyhádi járásban is szép eredményeket értek el e terüle­ten. A helyi orvosokon kívül a me­gyei orvosainkat is meghívják egy­­egy előadás megtartására, így többek között dr. Csók Sándor kórházi szak­orvos, dr. Hargittai Ferenc kórházi főorvos, dr. Schneider Zoltán kórházi főorvos, dr. König Imre kórházi fő­orvos, dr. Major György városi fő­orvos, akik a fáradságos napi mun­kájuk után áldozatkészen vállalták az előadások megtartását. Előadást az igényeknek megfelelően tartják meg, így a tbc-ről, rákmegbetegedés­ről, nőgyógyászati problémákból, az alkohol káros hatásáról. Ahol erre le­hetőség van, a szakelőadásokat film­vetítéssel kötjük össze. Az egészség­­ügyi felvilágosító munkában nagy segítséget jelent még a Magyar Vö­röskereszt propaganda kocsija, ame­lyet negyedévenként 2—3 napra meg­kap a megyénk. Jelenleg a gyönki já­rást járja a kocsi. Nagy József megyei V. K. szervező titkár A Tolna megyei ekhósssekerek nyomában (Balogh István társulatának vándorútja Tolna megyében 1830—31-ben) 1814-ben a »Verschönerungko­­mission« Pest város tulajdonát ké­pező Rondellát, városrendezési szempontok miatt felvette a lebon­tandó épületek listájára, s 1815. nyarán végleg megtörtént a tragé­dia. Bontani kezdték a Rondellát, a pesti magyar Játszó Társaság otthonát. Déryné emlékirataiban szomorúan mondja el az eseményt. »Gyűlést hirdetett Kultsár úr, meghagyva szigorúan, hogy az egész társaság együtt legyen. Mind oda fönn voltunk. Kultsár úr egy nagy pecsétes levelet tartván a ke­zében, tudtára adta a társaságnak, hogy holnap lesz az utolsó játék, aztán elkezdik bontani a Rondel­lát. — Menjenek — szólt Kultsár úr — és hirdessék a magyar nyelvet és terjesszék, mint hajdan az apos­tolok az egy igaz hitet!« Ezekkel a szavakkal kapta kezé­be a vándorbotot a magyar színé­szet és lett hazájában bolygó hon­talanná. Csoportokba verődve el­­széledtek az ország minden részé­be, s kezdetét vette a magyar színé­szet legküzdelmesebb, de legdi­csőbb időszaka, a »vándorlások kora«. Az első időben kevesebben, de rövid egy-két év alatt számosabb társulat ekhósszekerei dagasztot­ták az országutak sarát Pest- Budától Eperjesig, Jászberénytől Simontornyáig, Szigetvárig min­denfelé. »Végtelen az ország útja, Amerre sapkánkat fújja, Hideg szél­eránt baktatunk, Dalolj, ha fázol, fújjad a kántát, Uj kémény füstöl, cinbora.« hangzott fel a régi teátrista biz­tató holdvilágos éjszakánként. Az első magyar társulat, mely­nek játékrendjét is ismerjük, 1830. április 22-én érkezett Somogyból a Tolna megyei Iregre. Igazgatója Balogh István (Lucsi), úttörő sz­né­­szetünk kimagasló egyénisége. Áp­rilis 22-től május 16-ig huszonhét előadást tartottak. Iregh földesura a gr. Viczay csa­lád volt, ki nemcsak szállással, élelemmel látta el teátrista ural­­mékat, de ahogy Balogh I. írja naplójában: »A M. Gróf Viczay família 4-ik májustól fogva minden estve meg­látogatott bennünket, így 10-szer egymásután«... Május 12-én a gróf személyes meghívására a kastélyban mutat­ták be a »Falusi borbély« című 2 felvonásos énekesjátékot, s a mű­vészi honoráriumot, a 30 forintot »maga gróf fizette, sok számos vendég volt a vidékből és szabad bemenet«. Hőgyészen már keve­sebb szerencsével működtek. »A Praefectus Petötz jól kiszi­dott bennünket, midőn magunkat ajánlanánk, mondván: Hogy nem győzi az ember a sok efféle csa­vargókat, holott soha még mi előt­tünk itt magyar Theatr. Társaság meg nem fordult, utasítván a grófhoz, mivel jelen volt. Én be­mentem, a kastély előtt találtam a grófot, Apponyi Györgyöt. Az is jól leszidván, végre így szóla: Ma és holnap játszhatnak, hanem az­tán szerencsés utat kívánok. De azért játszottunk többször is és vártuk, elkerget-e.« A játékot május 19-én kezdték és tíz előadási napon 16 darabot mutattak be. A 25-i »Tündérkert Magyarhonban« és »Párkák« című előadások feljegyzése után talá­lunk még egy megjegyzést Balogh naplójában: »Gróf Apponyi György hatod­magával jelen volt az előadáson és adott 6 forintot.« Úgy látszik, Baloghék hódolásra bírták a grófot, ha még oly em­bertelen és nemzetietlen volt is a magyar teátristákkal szemben. A közönség érdeklődése azonban gyengébb volt, mint az előző állo­máshelyen, mert 27-én a »Cserni György« című vitézi játék előadá­sán »még a költség sem jött ki«, június 3-án meghirdetett utolsó előadásukat, az »Angyal Bandi«-t már meg sem tartották, mert »fel­készülvén a Theátrum, senki sem jött, 10 óráig vártunk, de nem ját­szottunk, pakoltunk.« Szekszárdra 1830. június 4-én ér­keztek meg, s az uradalom regál­­kocsmájában ütöttek tanyát. Júni­­s 5-én játszották nyitó előadásu­kat, Kotzebue: »Hajótörést szenve­dők« című darabját, melyet maga Balogh István fordított magyarra és a »Szentmihályi remete« című romantikus szomorú játékot. Ez volt Szekszárdon az első magyar nyelvű előadás, az eddig ismert adatok alapján. Balogh Istvánék harminchárom napig tartózkodtak Szekszárdon, többek között a következő műve­ket mutatták be: Angyal Bandi, Szentmihályi remete, a Két fele­dékeny, és a Dobozi című darab került bemutatásra, a bevétel azon­ban csak 4 forint volt mindössze, ugyanis előadás előtt az összegyűl­­tekhez odakiáltott valaki — égés van öcsényben, s mindenki a tűz­höz futott. Július 7-én (búcsúelőadás) Bátho­­ri Mária: Nagyidai cigányok. Július 8-án a kis társaság ekhós­­szekerekre ült és elhagyta Szek­­szárdot, Baranyát, majd újra So­­mogyot, Pest-Budát s az Észak- Dunántúl községeit látogatták, mi­dőn az 1831. évi nagy kolerajár­vány meglepte a Dunántúlt is. A színtársulatok leálltak. A legtöbb csoport szétszéledt, Balogh társu­lata is eloszlott a szélrózsa minden irányában, ő maga pedig 1831. jú­niusában a Somogy megyei Mosdó­son húzta meg magát. Itt vészelte át a telet atyafisága között, de amint a járvány szűnni kezdett, újra kezébe vette a vándorbotot. Jánosi, Erdős, Guszti, Varga segít­ségével előbb Mosdóson próbál­kozott, majd újra csak Tolnába tette át székhelyét. 1832. március 12-én Dombóvárott eljátszotta a »Hunyadi László halála« és a »Hét sváb« című darabot. A további há­rom hét alatt még 16 előadást tar­tott, s aztán végleg búcsút mondott Tolnának, hova többé már nem tért vissza. Balogh István, a kisded úttörő csapata valóban a népet szolgálta művészetével. Vándortársulatának élén kultúrát vitt faluról falura és áldozatos, fáradságos munkával ő volt a »faluzó színészet« megte­remtője. »Műveljük a falut, mert annak sohasem jut ki semmiféle szelle­mi élvezetből« — írta emlékiratai­ban, s ez volt vezércsillaga vándor­lásaiban is. Rassy Tibor A cigányság helyzetével foglalkozott a paksi járási tanács A cigánykérdés megtárgyalását tűzte napirendre az elmúlt napokban a paksi járási tanács végrehajtó bi­zottsága. A paksi járás három községe: Györköny, Madocsa és Dunakömlőd kivételével valamennyi községben kisebb-nagyobb létszámú cigánytele­pülés van. A legtöbb cigánycsalád Sárszentlőrincen él, szám szerint mintegy 460 fő. Nagyobb részük álla­mi gazdaságban, 3 százalék pedig bérletes földön dolgozik. Nagydoro­­gon 215 személy lakik. Teknővájás­­sal, vályogvetéssel foglalkoznak, a nyári időkben pedig aratást és csép­­lést vállalnak. Pusztahencse község­ben hat család él, 24 taggal. Két csa­ládnak már saját háza van és a köz­ségi tanácstól tartalékföldet bérel­nek, amelyet meg is művelnek. A járás területén, Sárszentlőrincen egy cigányiskola van. Azoknak a ci­gány szülőknek a gyermekei, akiknek állandó a lakóhelyük, rendszeresen járnak iskolába. A legtöbb probléma az oláh, de különösen a kolompár törzsből származó cigányokkal van, miután ezeknek nincs állandó lakó­helyük és egészségügyi szempontból is náluk sok a kívánnivaló. A cigányság helyzetének javítása érdekében a végrehajtó bizottság irá­nyításával és a különböző szakosztá­lyok bevonásával operatív bizottság jött létre a paksi járásban. Az opera­tív bizottság négy pontból álló hatá­rozatot hozott a cigányok munkába állítása és foglalkoztatásának kérdé­sében és az ehhez kapcsolódó kultu­rális színvonal emelésének megoldá­sában.

Next